10. Egység 63. – 2007. december

Hanuka mese

Hanuka mese
Jehudit és a sajt győzelme
 

Az itt közölt történet egyik változata szerint a cselekmény a chanukai makabeus felkelés idején játszódott. E szerint az elbeszélés szerint Jehudit, Jochánán főpapnak, a hasmóneus dinasztia atyjának leánya volt.

 
Betulia Holofernész csapdájában

A júdeai Betulia városát ostrom alá vette Holofernész, a tekintélyes szír-görög hadvezér. El volt szánva rá, hogy leveri a betuliaiak felkelését, és egy cseppnyi irgalmat sem tanúsít az ott rejtőző férfiak, nők és gyermekek iránt. Az ostromlott város férfijai bátran küzdöttek, hogy visszaverjék a fölényben lévő ellenséges erőket, de Holofernész, úgy döntött, hogy kiéhezteti a lakosokat, és így bírja rá őket a megadásra. Elvágta hát az élelem- és víz utánpótlást, és a város nemsokára már valóban a kapitulációt fontolgatta. A városlakók reményvesztetten gyülekeztek, és követelték, hogy inkább adják meg magukat az ellenségnek, semhogy éhen és szomjan haljanak. Uzijá, a védők parancsnoka a város véneivel együtt igyekezett csillapítani a lakosságot, és öt nap türelmi időt kért. „Ha az öt nap elteltével sem érkezik segítség, megadjuk magunkat” – mondta.

                Az emberek vonakodva ugyan, de beleegyeztek, és lassan szétszéledtek. Csupán az ifjú özvegyasszony, Jehudit, Jochánán főpap nemes leánya maradt a helyén, aki megszólította Uziját és a véneket: – Miért teszitek próbára Istent, csupán öt napot adva neki arra, hogy segítséget küldjön nekünk? Ha valóban hisztek Istenben, sohasem adhatjátok fel a reménységet! Különben meg nem tudjátok, hogy Holofernésznek megadni magunkat rosszabb a halálnál is?!

                Jehudit rendkívüli bájjal, kecsességgel és szépséggel volt megáldva, ám az emberek különösen jámborságáért, erényességéért és szívjóságáért tisztelték és csodálták.              – Tökéletesen igazad van, leányunk – ismerték el –, de hát mit tehetünk? Mindnyájunkat éhség és szomjúság gyötör. Imádkozz értünk, Jehudit, Isten talán meghallgatja könyörgésedet…

                – Mindnyájan imádkozunk – mondta Jehudit. – Ám én egy tervet is kigondoltam. Engedélyeteket kérem ahhoz, hogy a szolgálómmal együtt elhagyhassuk a várost. El akarok menni Holofernész táborába… Uziját és a véneket megdöbbentette a kérés, Jehudit azonban hajthatatlan maradt. Így aztán végül beleegyeztek.

Gyönyörű özvegyasszony az ellenség táborában

Jehudit kilépett Betulia kapuján. Legszebb ruháját viselte, amelyeket férje halála óta egyszer sem vett fel. Egy finom fátyol majdnem teljesen eltakarta gyönyörű arcát. Vele volt hűséges szolgálója is, aki a fején egy cipókkal, sajttal és több üveg óborral teli kosarat vitt. A nap már lemenőben volt, amikor Jehudit és a szolgálója útjukat az ellenség tábora felé vették, halkan fohászkodva Istenhez. – Fontos üzenetet hozunk a hős Holofernésznek – mondta Jehudit az ostromló tábor őreinek.

                – Ki vagy te, és mit keresel itt? – kérdezte Holofernész, szemét váratlan és elragadó látogatóján legeltetve.

                – Egyszerű özvegyasszony vagyok Betuliából. Azért jöttem, hogy eláruljam neked, hogyan foglalhatnád el a várost. Remélem cserébe irgalmasan bánsz majd velünk.

Jehudit elmondta Holofernésznek, hogy az élet az ostromlott városban mostanra elviselhetetlenné vált. Ráadásul hamarosan minden morzsányi kóser élelem el fog fogyni, és végső kétségbeesésükben az emberek rá fognak fanyalodni a tisztátalan állatok húsára, akkor Isten haragja ellenük fordul, és a város elesik…

                – De honnét fogom azt tudni, hogy az erőd védői mikor kezdnek nem-kóser ételt enni, hogy rögvest megrohamozhassam és bevehessem a várost? – kérdezte a hírhedt parancsnok.

                – Én erre is gondoltam – felelte Jehudit. – Megbeszéltem a városkapu őrzőivel, hogy minden este eljövök majd a kapuhoz: én elmondom nekik, mi zajlik itt kint, ők meg beszámolnak nekem, mi zajlik ott bent.

                Holofernészt teljesen magával ragadta a bájos és fiatal zsidó özvegy, aki ilyen váratlanul jelent meg, és most mintegy tálcán kínálta neki a város kulcsát. – Hogyha igazat beszélsz és valóban segítségemre leszel a város bevételében, feleségül veszlek! – ígérte Holofernész. Majd elrendelte, hogy Jehudit és szolgálója szabadon mozoghassanak a tábor területén. Egy kényelmes sátrat állítottak fel a két nő számára, közvetlenül az ő sátra mellett.

                A két elfátyolozott nőt ettől kezdve gyakorta lehetett látni, amint a nap legkülönbözőbb óráiban sétálgattak szerte a táborban. Tartva a parancsnok szigorától, mindenki elkerülte őket. Hamarosan már alig figyeltek rájuk. Jehudit most már sötétedés után nyugodtan odasétált a városkapuhoz, ahol egy őr várt rá. – Jelentsd Uzijának, hogy Istennek hála, minden a terv szerint alakul. Diadalmaskodni fogunk ellenségünk felett. Erősítsétek meg bizodalmatokat Istenben!

                Holofernész, nem lévén egyéb tennivalója, ideje java részét iszogatással töltötte. Amikor épp nem volt teljesen részeg, elküldetett Jehuditért. A harmadik napon Holofernész már kezdte elveszíteni a türelmét.

                – Nos, bájoskám, milyen hírrel jössz ma hozzám? Harcosaim kezdenek türelmetlenné válni; már alig várják, hogy elfoglalhassák a várost és kiszórakozhassák magukat…

                – Jó híreim vannak számodra! Egy-két napon belül az éhség rá fogja venni a városlakókat arra, hogy kutyáikat és macskáikat egyék. Akkor Isten a te kezedre juttatja őket!

                – Nagyszerű, nagyszerű! Ezt okvetlenül meg kell ünnepelnünk. Ma este rendezünk egy lakomát, csak mi ketten, te meg én. Elvárlak tehát mint megbecsült vendégemet.

                – Köszönöm, uram – felelte Jehudit.
A végzetes lakoma

Este, mikor Jehudit belépett Holofernész sátrába, az asztal csak úgy roskadozott a különféle csemegéktől. A hadvezér örömmel fogadta az asszonyt, és hívta, hogy vegye ki a részét a lakomából. Jehudit azonban azt mondta, hogy ő saját ételt és bort hozott, amivel kifejezetten erre az alkalomra készült.

                – A kecskesajtom híres egész Betuliában – mondta Jehudit –, biztos vagyok benne, hogy ízleni fog neked, fővezér. – És Holofernésznek valóban nagyon ízlett a sajt. De ízlett neki az erős, hígítatlan bor is, amit az asszony hozott. Jehudit darabonként megetette a sajttal, és Holofernész a sajtot borral öblítette le. Hamarosan ott feküdt kiterülve a földön, holtrészegen.

                Jehudit egy párnával alátámasztotta a férfi fejét, majd átgördítette a testét, arccal lefelé. Ezután elrebegett egy néma imát: – Felelj nekem, ó, Örökkévaló! Adj nekem erőt most az egyszer, hogy elhozhassam szabadításodat az én népemnek…

Ekkor Jehudit kihúzta hüvelyéből Holofernész súlyos kardját, és célba véve a nyakát, teljes erejéből lesújtott rá. Aztán rongyokba tekerte a hadvezér fejét, elrejtette a kendője alá, és nyugodt léptekkel átsétált a maga sátrába.

                – Gyere gyorsan – mondta a szolgálójának –, de ne keltsünk gyanút!

                A két elfátyolozott arcú nő ráérős léptekkel megérkezett a város kapujához. – Vigyél azonnal Uzijához – parancsolta az őrnek. Uzijá nem hitt a szemének, miközben meredt tekintettel nézte Jehudit hátborzongató zsákmányát. – Nincs vesztenivaló időnk – szólt rá az asszony a parancsnokra. – Készítsd fel az embereidet egy hajnali meglepetésszerű támadáshoz. Az ellenséges tábort ez teljesen készületlenül fogja érni. És amikor majd a parancsnokuk sátrához rohannak, ott találják annak lefejezett testét, és eszeveszetten fognak menekülni, mentve az életüket…

                Másnap az ellenség fejvesztve és rémülten menekült, jelentős mennyiségű hadizsákmányt hagyva maga után. Csodálatos volt ez a diadal, és Jochánán főpapnak, a hasmóneus dinasztia atyjának istenfélő és bátor leánya volt az, akinek Betulia városa és annak minden lakosa az életét köszönhette.

  • Küldés emailben

Fejezetek