Az Örökkévalót keresni

Működhet-e az „bújócska” stratégiája, ha a kereső felhagy a kereséssel?

 

„Ros hásáná – tanította a Bál Sém Tov – játék, bújócskázás. Az Örökkévaló elrejtőzik, mi pedig keressük Őt. De hová tud elrejtőzni az Örökkévaló? Hiszen akárhová mész, Ő ott van. Ahogy a Zohár mondja: »Nincsen olyan hely, mely tőle üres volna.«
A Bál Sém Tov tehát inkább valami olyasmire gondol, mint az egészen kicsi gyermekekkel játszott bújócska, mikor a szülő az ujjaival eltakarja a szemét. Az Örökkévaló is így rejtőzik el a hatalmas, közömbös uralkodó álcájában, aki alattvalóit szigorúan, az Írás szerint ítéli meg, s közben fenséges angyalai reszketnek a félelemtől.
Mi pedig keressük Őt. Keressük az atyát a szigorú hang mögött. Mi vagyunk a kisgyermek, aki felmászik a király ölébe, félrehúzza az uralkodó álarcát, és azt kiáltja: »Apám!«
De hiszen éppen erre vár Ő is.”
– Cvi Freeman rabbi Bringing Heaven Down to Earth című könyvéből, a Lubavicsi Rebbe tanítása alapján
 

[…] Sok-sok zsidó ember él csüggedtségben, kifáradva a száműzetés nehézségeitől. És az ő keserveik jogosnak tűnnek – mert ád mátái (meddig kell még várnunk)?! […]
Jól ismert hasonlat, amit a chászidok a Mágidra, a mezericsi Dov Bérre hivatkozva szoktak emlegetni, mely a száműzetést az apához hasonlítja, aki elrejtőzik fia elől. Az apa nyilvánvalóan szeretne fiával együtt lenni; rejtőzködésének oka csakis az, hogy felébressze a kívánságot fiában is, az édesapja utáni vágyakozást, hogy őt kutassa. Végtére is ha a fiú egyfolytában az apa jelenlétben van, a kívánsága, hogy apjával lehessen, rejtve marad, mert „a folytonos gyönyörűség nem gyönyörűség”:
Ha az Atya azt látja, hogy fia nem keresi már Őt… Akkor kezdődik igazában a száműzetés. Mert van olyan bizony, hogy a fiú nem keresi többé az Atyát… Hanem azt mondja: „Jeleinket [a megváltás jeleit] nem láttuk… és nálunk senki sincs, aki tudná, meddig [tart még a száműzetés].”[1] Arra jut tehát a beszélő, hogy a Örökkévaló nyilván elfeledkezett róla, elveszíti a reményt, és nem kutatja többé az Istent.
Pedig mikor az Atya látja, hogy fia nem keresi Őt többé… Akkor kezdődik igazában a száműzetés. Míg a fiú kutatja az Atyát, míg a megváltás keresése lefoglalja őt, abban előkészület van, kezdet van, a megváltás szikrája van. De ha már nem keres, akkor teljesedik be ez a vers: „És én bizony elrejtem, elrejtem az arcomat azon a napon.”[2] A Bál Sém Tov szerint ebből a versből kiderül, hogy a rejtőzés maga is rejtve van, mert a fiú nem tudja, hogy az Atya rejtőzködik.
Azaz: a fiú nem gondol az Örökkévalóra, földi dolgokkal van elfoglalva. Igaz, mindent úgy tesz, kóser módon, ahogy a halácha előírja, a Tórát is rendesen tanulmányozza. De nem gondol már arra, aki a Tórát adja, hogy magát tisztességesen viselje előtte az üzletben, mert elfeledkezett arról, hogy az Örökkévaló az egyetlen, aki „erőt ad a gazdagság megszerzésére”.
És[3] ha kritika éri, a fiú így felel: „Miért nekem teszel szemrehányást? […] Mondd az Istennek… Mert meddig ülünk még a száműzetésben…?”
Bizony, az atyának el kell rejtenie magát a fiú elől, hogy felébressze benne a édesapja utáni vágyakozást… De mit tegyen a fiú, mikor az atya rettentő sötétségben hagyta őt? […] És különösen akkor, ha ez a fiú kár olyan alacsony szinten van, mint a mondás tartja: „Ha őseink angyalok voltak, mi emberek vagyunk, és ha őseink emberek voltak, mi szamarak vagyunk – de még csak nem is olyan szamarak, mint Pinchász ben Jáir rabbi szamara.”[4] Mégis azt kívánja tőlünk, hogy keressük Őt szüntelenül… Keressük Őt vasárnap… Keressük Őt hétfőn…
És ha magyarázatot keresünk a szent könyvekben erre, azt találjuk, hogy a Talmudban ez áll: „Minden [a Messiás érkezésére] kijelölt idő eltelt már, és most már [az eljövetele] csakis a tesuvától [megtéréstől] függ”.[5] Világos érvényű döntése pedig a haláchának, hogy ha valaki a tesuvá egyetlen gondolatát is komolyan gondolja, cádik (igaz ember) lesz belőle – márpedig nincs olyan zsidó ember, aki sose gondolt volna bűnbánó gondolatokat, egyszer sem, egész életében!
Hogyan tehetünk tehát szemrehányást a halandónak, aki hús és vér, korlátozott és véges lény – így teremtette őt az Örökkévaló, nem a tulajdon hibája! –, és hogyan ítélhetjük meg őt azért, amiért nem szüntelenül a megváltásra gondol… Az nem is lehetséges… Az Örökkévaló maga mondja: „Csak olyat kérek, amire ki-ki képes”, de nem adott nekünk erőt hozzá…
Növelnünk kell tehát a világosságot, és nem csak úgy általában a világosságot, hanem különösen is a szimchá (öröm) világosságát. Mert a szimchá „megtör minden gátat és korlátot”, áttör az ember személyes határain, e világ határain és azokon a határokon is, melyeket e szörnyű sötétség teremtett…
A Rebbe, Menachem Mendel Schneerson, 5739 svát 15-én (1979. február 12.) megtartott beszédének szabad fordításából származó kivonata

 

________________________________________
[1] Zsoltárok 74:9.
[2] 5Mózes 31:18.
[3] A Rebbén csillapíthatatlan sírás vett erőt, míg ezt a néhány mondatot mondta.
[4] A Talmud elbeszéli, hogy Pinchász ben Jáir rabbinak, a tannaita bölcsnek olyan szamara volt, amelyik nem volt hajlandó olyan takarmányból enni, amiből a tizedet nem különítették el megfelelően.
[5] Szánhedrin 97b.

  • Küldés emailben