92 éves lett a zsidó partizánlány

A nácik délután hurcolták el Rose Holmot és családját.

A 16 éves lány az éjszakát már holttestek között töltötte egy földalatti bunkerben, ahol a megszállók elől kerestek menedéket. “Hullák között feküdtem. Azt sem tudtam, hogy már én is meghaltam vagy még élek.” – idézte fel a történteket a 92 éves Holm.

Az agyonlőtt zsidók tetemei között ott voltak Rose szülei, két testvére és további 85 zsidó a kelet-lengyelországi Parczewből. Rose családjából rajta kívül csak nővére maradt életben, aki férjével és kislányukkal még korábban elhagyta a bunkert. Ezen az éjszakán döntötte el Rose, hogy harcolni fog a nácik ellen.

Néhány hónappal később találkozott egy gyermekkori barátjával, aki elvitte magával a zsidó partizánokhoz. A Chiel Grynszpan által vezetett alakulat nappal a közeli erdőkben bujkált, éjszakánként pedig a német csapatokat támadta.

“Arra gondoltam, hogy mindenképpen bosszút kell állnom, bármilyen árat is fizessek érte. Sohasem hittem, hogy túlélem a háborút. Ezért maradtam életben a partizánok oldalán harcolva.” – mondta Holm, aki manhattani otthonában emlékezett vissza a háborús évekre. “Teljesen elvadultam. Azt sem tudtam, hogy mit csinálok, csak teljesítettem a kiadott parancsokat.” – tette hozzá. Rose mellett csak négy nő volt az egységben, mely eleinte mindössze 25 főt számlált, de a háború végén már 250-en harcoltak a soraiban. A partizánok alapvetően vonakodtak nők és gyerekek jelentkezését elfogadni, de a gyerekkori barát – és későbbi férj – ragaszkodott hozzá, hogy Rose-zal kivételt tegyenek. A nők feladata a csomaghordás és a kézigránátok kibiztosítása volt. Egységük elsősorban a német hadsereg által használt utak és hidak tönkretételével foglalkozott. “Volt, hogy az elhaladó vonatokra dobtunk kézigránátokat. Ez nagyon veszélyes volt, mert ha valaki rosszul biztosította ki a gránátot, az a halálát is okozhatta.” – mondta Rose.

A partizánok az erődben aludtak, és semmi sem védte őket az időjárás viszontagságaitól. “Az első tél rendkívül kemény volt. A fák között, a hó alá bújva aludtunk. Élelmiszert a környéken élő lengyelektől szereztünk, akik tudták, hogy az életükkel játszanak, ha nem látják el a partizánokat. Mindent megtettünk a túlélés érdekében, az emberiességről rég elfeledkeztünk.” – mesélte Rose.

“Olyan is volt, hogy egy malacot szereztünk és azt sütöttük meg. Az első alkalommal nehéz volt ennem belőle, de ha igazán éhes vagy, nem teszel fel kérdéseket.” – tette hozzá. A háború előtt a Holm család a vallási előírásokat követve élt, így fel sem merült, hogy disznó kerüljön az asztalra.

A partizánok gyakran kerültek az éhhalál szélére. Rose egyszer belépett egy lengyel házába, hogy ételt és felszerelést szerezzen. Egy német katona észrevette, így menekülnie kellett. Csak egy pulóver volt a kezében, amit a lengyeltől kapott. Amikor lerázta üldözőjét, golyó ütötte lyukakat talált a pulóver anyagában, melyek csak néhány centiméterrel vétették el a célt.

Partizánként harcolva Rose sohasem gondolkodott azon, hogy miként folytatja életét a háború után, mert fel sem merült benne, hogy életben maradhat. Végül mégis így történt. Nem sokkal a felszabadulás után hozzáment régi barátjához. Esküvőjüket a partizánok társaságában tartották. Négy éven keresztül egy hontalanoknak fenntartott táborban éltek Németországban, majd 1949-ben az Egyesült Államokba emigráltak. Rose egy ruhagyárban vállalt munkát. Később saját pulóverkészítő üzemet nyitottak férjével. Két gyermekük született, akiket négy unoka és három dédunoka követett az évek során. Férje 2009-ben hunyt el.

“Egyre csak fogyatkozik a partizánok száma, akik még el tudják mesélni a történetüket.”- mondja Sheri Pearl Rosenblum, a Zsidó Partizánok Oktatási Alapítványának fejlesztési és oktatási igazgatója. Az alapítvány weboldalán teszi közzé a partizánok beszámolóit, köztük Rose és elhunyt férje, Joe történetét is. 2002 és 2015 között 51 egykori partizánnal készítettek interjút. Ma már csak 16-an élnek közülük.

Rose Holm évtizedeken keresztül visszautasította, hogy a háborús évekről beszéljen, mert úgy gondolta, az emlékek felidézése csak elszomorítaná. 2013-ban azonban hajlandó volt interjút adni az alapítvány munkatársának. “Amikor éjszakánként az életemről gondolkodom, gyakran felmerül bennem: ez valóban megtörtént? Néha azt érzem, mint ha egy könyvet olvasnék, pedig valójában ez velem történt meg.” – mondta Rose.

zsido.com

Forrás: Arutz7

  • Küldés emailben