Zsidók deportálása Budapestről 1951-ben

Az 1951-es budapesti kitelepítés az egyik olyan történelmi eseményünk, amit ma alig őriz a köztörténelem. Cikkünk második részében a zsidó kitelepítettek sorsát feltáró kutatás eredményeibe tekintünk be. 

 

Egy kutatás családtörténete

A XX. század zsidó múltját végigélt, tájékozott, idősebb embereknek is újdonság az 1951-es kitelepítés-történet zsidó olvasata, amely nekem azért volt ismerős, mert ott lapul a családtörténetemben. Családi történelmünk Jahrzeit-tábláin sorakozik az első világháború, a fehérterror, a zsidótörvények, munkaszolgálat, csillagos ház és gettó és a vidéki rokonok elvesztése.

1951-ben osztályellenséggé előléptetett, „államosított nagykereskedő” nagyapát Mezőberénybe de­por­tálták. Pedig nagyapa, amint hí­rét vet­te a kitelepítések előkészületei­nek, kétszobás lakását leadva a ta­nács lakásosztályán, a családdal együtt (a legkisebb fiú volt apám) a Pak­si Autonóm Orthodox Izraelita Hit­község védőszárnyai alá menekült. Onnan kényszerültek mégis Mezőberénybe, ahol első hónapjai­kat a zsinagóga egyik helyiségében töl­tötték. Csak az 1953-as amnesztia után térhettek vissza Budapestre.

 

A kitelepítés politikai háttere és végrehajtása

A döntést, hogy kitelepítik az „osztályellenséget” és az „ellenséges ele­meket” Budapestről, 1951. május 5-én hozta meg Rákosi Mátyás, Gerő Ernő, Friss István (az MDP KV Államgazdasági Osztályának vezetője), Péter Gábor és Házi Árpád (belügyminiszter). Az égető lakáshiányt azzal akarták orvosolni, hogy a ko­ráb­bi „elit” családokat vidékre költöztetik.

1951 elején megkezdődött a vég­rehajtás előkészítése – a végső döntés előtt. Négyoldalas kérdőívvel rend­őrök járták végig a kiválasztott címeket, s a házmesterektől, ház­bizalmiktól, de nem egyszer a kitelepítésre szánt áldozattól gyűjtöt­ték be az információkat. A kitele­pí­tet­tek névsorába belekerültek a volt arisztokrácia, hadvezetés, állam­igaz­gatás, bankrendszer és a keres­kedelem képviselői is. Az 1951 nya­rán elkészült jelentések adatai sze­rint a kitelepítési listára felkerült 6.644 csa­lád közül 5.893 család vette át a Budapest elhagyására 48 órás fel­készülést adó „véghatározatot”. Kö­zülük 5.182 családot (12.704 fő) telepítettek ki¹.

Menekülési útvonalak

A kiköltözésre utasítottak hatalmas erőfeszítéseket tettek azért, hogy megpróbálják a végzés visszavonását elérni, illetve össze kellett készíteniük a magukkal vihető holmijaikat. Egy családfő 500, egy-egy családtag 250 kg-ot vihetett magával vidékre (ebbe beleszámítottak a bútorok is). A lakás hivatalos lepecsételésre, később új lakónak átadásra; az ingóságok kiárusításra kerültek, és az értékesebb tárgyak múzeumokba jutottak. Mentesítve 692 család lett, 2.276 fő. Megszökött 13 család és öngyilkosságot kísérelt meg (sajnos többnyire sikerrel) 6 család.

A mentesítések nagy száma mutatja, hogy a kitelepítés előkészítése slendrián módon történt. Az eredeti névsorból 4.646-an már a kitelepítés idejére lekerültek a listáról, leginkább téves adatok miatt. Ezen túl ott voltak azok, akik megfelelő összeköttetésekkel rendelkeztek ah-

­hoz, hogy kiszabaduljanak a jövőbeli szolgaságnak házából. Nagyon sok embert mentett meg a kitele­pí­téstől Szekfű Gyula, Kodály Zoltán, Bajor Gizi, Háy Gyula, Vas Zoltán, Jánosi Ferenc, Erdei Ferenc, Somlay Artúr, de minisztériumok, s maga az ÁVH is. A belügyminisztérium ada­tai szerint 1952 júniusára már 13.652 ember volt kitelepített.

 

Zsidó kitelepítettek

Az általam vizsgált zsidó kitelepíté­sek esetében a beadott panaszokat a Belügyminisztérium illetékes mun­katársai – elsősorban Cziráki Fe­renc rendőr százados – rendre vissza­utasították. Feldolgozva a VII. kerületi kitelepítettek listáit: e városrészből a kitelepítettek 40 százaléka volt zsidó, a családfők átlagéletkora 59,5 év; jövedelmi viszonyaik katasztrofálisak.

Bár a fővárosból kitelepített zsidók között is voltak báró-családok, túlnyomó többségük mint nagykereskedő, vezérigazgató (vagy annak özvegye) került a listára. Magyarországon ekkor már lezárult az államosítás, tehát ezek az emberek, ha kereskedésüket a háború után művelték is, jövedelmi forrásaikat 1948-1950 között elvesztették. Ha alkalmazták egyáltalán őket, legjobb esetben is korábbi vállalkozásaiknál voltak beosztott, gyakran igen alsórendű alkalmazottak.

Másrészről a magyar zsidóság tragikusan rossz testi-lelki állapotban élte meg a felszabadulást. Egy 1946-os összeírás szerint a maradék zsidóság kétharmada szorult valamilyen segélyre, főképp gyógykezelésre és ápolásra. A zsidóság 1938-tól hatal­mas lelki, egzisztenciális nyomás alatt élt, amit tetézett a Holokauszt, az állandó életveszély, üldözés, ter­ror borzalma. A Joint dollármillió­kat mozgósított a zsidó túlélők talp­ra állítására, míg végül 1953-ban betiltották a szervezet működését.

A kutatásom alatt előkerült dokumentumokból kiderül, hogy a legváltozatosabb (zsidó) társadalmi csoportok kerültek kitelepítésre, például államosított nagykereskedő (60 éves, jelenleg kifutófiú), talmu­dista (62); nyugdíjba vonult nagykereskedő (90), aki éppen az Alma ut­cai szeretetotthonban fekszik sú­lyos betegen (n.b. éppen haldoklott); szovjet vállalat raktárosa (45 éves), bankigazgató munka- és jö­vede­lem­nélküli özvegye (54), Chev­ra Ka­disa munkatárs (65) stb.

A budapesti kitelepítettek Magyarország keleti megyéibe szórattak szét. 1951 folyamán továbbra is kérelmeikkel ostromolták a belügyminisztériumot, a Szabad Népet, Rákosi titkárságát. Ezek a levelek drámaiak. Javarészt egzisztenciáját veszített idős, súlyos beteg ember könyörög azért, hogy bűntelenül ka­pott büntetésüket vonják vissza. Leg­többen Budapesten maradt ro­konaikhoz tértek volna vissza, ugyan­is ekkora már tisztában voltak azzal, hogy elsősorban lakásaik miatt kerültek vidékre, ún. kulákok­hoz vagy éppen egy-egy távoli tanyára.

A zsidó szociális háló védelmében

Az utolsó mentsvár a helyi hitközségek által működtetett, de Budapestről fenntartott szeretetotthonokba kerülés volt. A Magyar Izraeliták Országos Irodája és a Budapesti Izraelita Hitközség elnöke, Stöckler Lajos és főtitkára, dr. Kurzweil István egymás után írták alá a befogadási kérelmeket, elhatározva azt, hogy akit lehet, így mentenek meg. Egyedül a debreceni szeretetotthonba a Hajdúságból 34 család jelentkezett. De erején felül teljesített Balassagyarmat, Nyíregyháza, Tokaj és Békéscsaba is (akkor még ott is voltak zsidó szeretetotthonok).

Egy besúgói jelentés szerint Stöckler 1952-ben azt mondta: „Nagyon szomorú hírek érkeznek a kitelepítettekről, úgy élnek, mint a disznók. Félő, hogy a télen jelentős részük el­pusztul. Most maguk építenek ma­guknak vályogházakat. Ő igazán kiállt a mai rendszer mellett, és a mai rendszer dicséretében megutáltatták magukat a zsidókkal, de mégsem érti …, hogy miért van szükség ezekre a ’ke­gyetlenkedésekre’”. Egy másik megnyilat­ko­zásakor nyersebben fogalmazott: „a kitelepítésekkel is ’hazudtak’ a ha­tóságok, mert tavaly mindenütt biz­tosították őt arról, hogy több ki­telepítés nincs, az idén pedig – csendesebb formában – megint sok kitelepítés van. … bárkit kitelepítenek, ha egy pártfunkcionáriusnak vagy ÁVH-s tisztnek szüksége van az illető lakására.”

A legtragikusabb a kóser háztartást vezetők helyzete volt. Ahogy azt a szintén kitelepített Királyhegyi Pál is megörökítette jól ismert írásában: „– Itt nem lehet főzni. A kulákom el­tréflizte az edényeimet. … – Nem tudom, mi ütött ezekbe. Már nem tudtam nézni, hogy éheznek itt nálam a szerencsétlenek, hát lekanyarítottam nekik egy jókora darab szalonnát, és szó nélkül odatettem a tányérjukra. Hozzá sem nyúltak. Talán megőrültek. Nem értem.”² Legalább 13 ortodox kitelepített családról tudunk, de a kóserság szerint élő családok száma bizonyára ennél több volt.

 

Út az új élet felé

A kitelepítetteket 1953 nyarától, a Nagy Imre kormánya által meg­hir­de­tett amnesztiától engedték el kény­szer­lak­helyeikről – bár Budapestre még nem térhettek vissza. (Nagyszüleim, 9 éves apámmal együtt azonnal vissza­jöttek.) Sokan itt nyugszanak a zsidó te­metőkben, mások Izraelben, Ameri­ká­ban, Ausztráliában találtak új otthonra.

 

Dombi Gábor

Az első rész itt olvasható el. 

¹ Palasik Mária A budapesti kitelepítések politikai háttere és levezénylése, 1951-1953. Századok, 2015/6. szám; ² Királyhegyi Pál Első kétszáz évem. K.U.K. Könyv- És Lapkiadó Kft., Budapest, 2015.