Végleg békét lehetett volna kötni!

A lubavicsi Rebbe, Menáchem Mendel Schneerson rabbi nem csak a lubavicsi haszidok rebbéje volt, hanem korának egyik legbefolyásosabb zsidó vezetője, akihez minden nagyjelentőségű kérdésben fordulhattak a zsidók. Bölcs és bátor útmutatásai nemegyszer Izrael Államának életére is nagy hatást gyakoroltak, hiszen számos vezető kérte ki a véleményét fontos államügyekben. Az alábbi visszaemlékezésből egyrészt jól látható, hogy a Rebbe a legkisebb ügyektől a legnagyobbakig mindent figyelemmel kísért és az is kiderül, mi volt a véleménye a jom kipuri háborúról.

„A hetvenes években apám, Nash Kestenbaum volt a Young Israel szervezet országos tanácsának elnöke és munkája során szoros kapcsolatban állt a Lubavicsi Rebbével. Apám számára a gyökereiktől eltávolodott zsidók körében kifejtett oktatási tevékenység kiemelt jelentőséggel bírt, sőt ezt tekintette a Young Israel legfontosabb feladatának. Úgy gondolta, hogy e téren a Chábád kiemelkedő eredményeket ér el, ezért sok támogatást biztosított a számukra. Emlékszem, hogy a Rebbe számos feladattal bízta meg. Gyerek voltam még, ezért a részleteket nem ismerem, de azt tudom, hogy apám többször utazott Albanyba, New York állam székhelyére, hogy a Rebbe nevében járjon el. Miután visszatért, órákon át tárgyalt a Rebbével. Azt is tudom, hogy apám segített támogatást szerezni a Chábád közép- és dél-amerikai tevékenységéhez, illetve a Rebbe kérésére a Young Israel számos egyetemen és főiskolán nyitott kóser menzát.

[…]

1973-ban, jom kipurkor éppen apám vezette az imádkozást a Long Beachen működő Young Israel zsinagógában, amikor félbeszakították a hírrel, hogy Izraelt támadás érte és azonnal Washingtonba várják. Abbahagyta az imát és beszállt egy rendőrautóba, mely a Long Beach-i

kórházba vitte. Az épület tetején már várt rá egy helikopter. Azzal a Kennedy repülőtérre vitték, ahonnan azonnal Washingtonba repült. A Fehér Házban találkozott Nixon elnök kabinetfőnökével, tábornokokkal és egy sor különböző vezető beosztású tisztviselővel. A feladata az volt, hogy még aznap útnak indítson katonai felszerelést és fegyvereket szállító repülőgépeket Izraelbe. Miután teljesítette az akkori izraeli miniszterelnök, Golda Meir kéréseit, értesítette a zsidó vezetőket, köztük a Rebbét is, a kialakult helyzetről. Elmondta, hogy a támadás váratlanul érte Izraelt és a dolgok rosszul állnak a fronton, továbbá kérdéses, hogy a zsidó állam ki tudja-e vívni a győzelmet. Emellett beszámolt az Amerikából útnak indított fegyverszállítmányról is. A Rebbe biztató szavakkal bátorította apámat: „Ne aggódjon, minden rendben lesz. Egészen Damaszkuszig eljutnak”. Apám erre azt válaszolta, hogy ez nem tűnik valószínűnek, az első napon elesett izraeli katonák nagy számát figyelembe véve. Azt sem tartotta kizártnak, hogy az ellenség elfoglalja Izraelt, olyan súlyosnak látta a helyzetet. „Nem foglalják el Izraelt, mert Izrael fog győzedelmeskedni. Egészen Damaszkuszig eljutnak” – ismételte meg a Rebbe.

Apám végül elfogadta a Rebbe véleményét, ami nagy megnyugvást hozott a számára és csak ámulni tudott azon, hogy az izraeliek egészen Damaszkuszig eljuthatnak. A háborút követően felhívta a Rebbét. „Na, hát mi történt? Csak megálltak néhány kilométerrel Damaszkusz előtt!” – mondta, mire a Rebbe dühösen így felelt: „Talán az én hibám, hogy Henry Kissinger [a Nixon kormány államtitkáraként] közbeavatkozott és megállította őket? Az én hibám, hogy Henry Kissinger meggátolta őket a további előretörésben? Ha ő nem avatkozik közbe, bevonultak volna Damaszkuszba! El tudja képzelni, hogy Damaszkusz elfoglalása milyen ütőkártya lett volna a tárgyalások során? Végleg békét lehetett volna kötni!”.

Dovid Kestenbaum