Yehuda Shurpin rabbi, a chabad.org szerzőjének fejtegetése a Szináj-hegy előtti héberekről.
Vajon a kiválasztott nép Ábrahámmal kezdődött? Ábrahám széles körben, mint az első zsidó ismeretes. Azonban Ábrahám – és a másik két ősatya is – jóval az egyiptomi kivonulás előtt és a Szináj-hegyi tóraadást megelőzően élt. A kérdés tehát, hogy tekinthető-e zsidónak az, aki a zsidó néppé válás, vagyis a tóraadás előtt élt? Mit jelent egyáltalán zsidónak lenni?
Hogy ezeket a kérdéseket megválaszolhassuk, kezdjük Ábrahám életének felidézésével, ahogy az a Tórában, a Midrásban és a kommentárokban áll.
Ábrahám a teremtés 1948-ik évében (polgári dátum szerint i.e. 1813-ban) született a hatalmas Nimród idején, aki szinte az egész civilizáció felett uralkodott. Ábrahám apja, Terách Nimród egyik nemesembere volt. Ábrahám tehát egy olyan társadalomban nőtt fel, ahol mindenki – beleértve őt is – bálványokat imádott.
Ábrahám mindösszesen három éves volt, amikor szüntelenül a világ működésének természetén és az egész mögött meghúzódó Hatalomról kezdett gondolkodni. Kíváncsisága pedig a későbbiekben sem hagyott alább, sőt, fokozatosan eltávolodott a bálványimádó környezetétől és megformálódott benne a monoteizmus alapja.
25 évesen feleségül vette unokahúgát, Jeszkát, akit később Sára néven ismerünk meg, mint az első ősanyát. Ez idő tájt kezdte Nimród építeni a Bábel tornyát. Az építkezés óriási vállalkozás volt, melyben az emberiség nagy része részt vett és hosszú évekig tartott. A Midrás azt mondja, hogy a torony legmagasabb pontja olyan magasan volt, hogy oda egy évbe telt, mire feljutott valaki. A tégla értékesebb lett az építők szemében, mint maga az emberi élet. Ha egy ember leesett és meghalt, senki sem vett róla tudomást, viszont ha egy tégla esett le, akkor sírtak, mert tudták, hogy pótlása egy évbe fog telni…
Ábrahám – aki egyesek szerint részt vett a torony kezdeti munkálataiban – hevesen ellenezte a vállalkozást és a résztvevőknek sem mulasztott el szemrehányást tenni tettükért.
A Midrás azt meséli, hogy amikor Ábrahám 48 éves volt (a zsidó év szerint 1996-ban, vagy i.e. 1765-ben) az Örökkévaló a tornyot nézte, majd az őt körülvevő hetven angyalhoz fordult és azt mondta:
„Egy nép, és mindegyik egy nyelven beszél… Menjünk és keverjük össze a nyelvüket, hogy hetven nemzetté váljanak és hetven különböző nyelvet beszéljenek.”
A Midrás ezután úgy folytatódik, hogy az Örökkévaló sorsot vetett, hogy melyik angyal melyik nyelvet és nemzet jelölje ki. Amikor pedig Isten Ábrahámhoz ért, akkor kijelentette:
„A mérő kötelek kellemetes helyekre estek számomra; birtokom is kedves előttem.” (Zsoltárok 16:6.)
– egyes vélemények szerint ebben az évben jött létre a szövetség Isten és Ábrahám között.
Később azt olvashatjuk, hogy Ábrahám visszatér apja házába, hogy lerombolja az ottani bálványokat. Tettéért letartóztatták, ám ő a halállal szemben is kitartott meggyőződése mellett. Tüzes kemencébe vetették, ám az Örökkévaló csodát tett és Ábrahám életben maradt.
Eddig a pontig mindent feljegyeztek a talmudi és midrási források, és csak ezután találkozunk Ábrahámmal a Tórában, amikor az Örökkévaló azt mondja neki:
„Menj el a te országodból, a te szülőföldedről és a te atyádnak házából azon országba, melyet én neked mutatok.” (1Mózes 12:1.)
Sok megpróbáltatás után, melyekről a Tóra részletesen beszámol, Isten szövetséget kötött Ábrahámmal és kijelentette:
„A te magzatodnak adom ezt a földet, az egyiptomi folyamtól a nagy folyamig, a Perosz folyamig:” (1Mózes 15:18.)
Amikor pedig Ábrahám 99 éves, az Örökkévaló megparancsolta neki, hogy metélje körül magát és utódait: „Te pedig az én szövetségemet őrizd meg, te és a te magzatod utánad, az ő nemzedékeiken át. Ez az én szövetségem, amelyet megőrizzetek közöttem és köztetek és magzatod között utánad: Metéltessék körül nálatok minden férfiszemély! Metéljétek körül fitymátok húsát és legyen ez szövetségjelül köztem és köztetek: És pedig nyolc napos korában metéltessék körül nálatok minden férfiszemély, nemzedékeiteken át;” (1Mózes 17:9–12.)
A fentiekből tehát világosan kiderül, hogy:
- Ábrahámot Isten választotta.
- Isten szövetséget kötött Önmaga és Ábrahám között.
Ráadásul, Bölcseink tanítása szerint az ősatyák nemcsak ismerték a Tórát, hanem meg is tartották annak a parancsolatait még azelőtt, mielőtt azt az Örökkévaló átadta volna a Szináj-hegyén. Ahogy áll a Tórában: „hallgatott Ábrahám az én szavamra és megőrizte őrizetemet: parancsolataimat, törvényeimet és tanaimat.” (1Mózes 26:5.)
Visszatérve az eredeti kérdésre, minden eddigi tény egyértelmű válasz arra, hogy Ábrahámot az Örökkévaló választotta ki, csakúgy mint az egész zsidó népet a Szináj-hegyénél, ezáltal ő az első zsidó.
Azonban mégis korai ezt a következtetést levonni. A Szinájnál Isten a zsidókat választotta ki, akik vállalták, hogy ők betartják a Tóra mind a 613 parancsolatát. A nem-zsidók csupán a hét noahita törvényt kötelesek betartani. Ha Ábrahám valóban zsidó volt, akkor többet kellett tennie, mint betartani a Tóra összes parancsolatát. Kötelezve kellett volna lennie a parancsolatokat megtartására, márpedig nem úgy tűnik, hogy ez így lett volna.
A kötelezettségről…
A részletekig megoszlanak a vélemények arról, hogy Ábrahám milyen státusszal rendelkezik a micvák megtartásával kapcsolatban.
Egyes magyarázók szerint logikusnak tűnik, hogy kezdetben Ábrahámra, mint a többi nem-zsidó emberre a hét noahita törvény vonatkozott, ám miután Isten szövetséget kötött vele és megkapta a parancsot arra, hogy metéltesse körül magát, akkor teljes jogú zsidóvá vált.
A legtöbben viszont nem értenek egyet ezzel. Jóllehet, az ősapák nemcsak megtanulták a Tórát, de be is tartották az abba foglalt törvényeket, pedig ez nem volt megparancsolva nekik. A parancsolatoknak való megfelelésük önkéntes szándékból adódott, Isten iránti odaadásukból fakadt, de nem voltak kötelesek megtenni ezt úgy, ahogy a leszármazottjaiknak kötelességük lett a Szináj-hegyi kinyilatkoztatás után.
Ennek megfelelően, amikor Ábrahámra, mint az első zsidóra vagy betértre hivatkozunk, részben igaz a kijelentésünk, hiszen, amikor az Örökkévaló azt mondta neki, hogy „menj el a szülőföldedről”, akkor küldetése egyértelműen megkülönböztette a többi embertől, de ez még nem jelenti azt, hogy zsidó volt abban az értelemben, mint ahogy ma mi vagyunk zsidók, a kötelező érvényű kötelezettségünk értelmében. Inkább noahita státusszal rendelkezett, aki kapott olyan parancsolatot (a körülmetélést), melyet más nem kapott. És ez egészen így volt addig, míg a leszármazottjai a Szináj lábánál álltak, s az Örökkévaló azt mondta nekik: „Azért most, ha hallgattok szavamra és megőrzitek szövetségemet, akkor lesztek az én kiváló tulajdonom mind a népek közül, bár enyém az egész föld. És ti legyetek nekem papok birodalma és szent nép!” (2Mózes 19:5–6.)
A Tóra parancsolatainak önkéntes és kötelező betartása között jelentős különbség van a gyakorlatban is. Ahogy fentebb állt, egy nohaita köteles betartani a hét törvényt, de nem köteles megtartani a Tóra 613 parancsolatát. Ha akkoriban ellentét alakult ki a Tóra és a noahita törvények betartása között, akkor a noahita törvények felülírták a Tóra törvényeit, hiszen azok betartására még nem voltak kötelesek. Ennek alapján magyarázza a Lubavicsi Rebbe azt, hogy Jákob hogyan vehetett feleségül két nővért.
Azonban mindez egy kirívó kérdést ébreszt bennünk: mi olyan különleges a Szináj-hegyen kötött szövetségben, hogy csak akkor lettünk zsidó nép? Mi az amit akkor sikerült elérnünk, de Ábrahám idejében még nem? Hiszen Ábrahámot is maga választotta ki az Örökkévaló, Ábrahám magától tanulta meg a Tórát és tartotta be annak parancsolatait. Mi tehát a különbség?
A kiválasztottságról…
Ahhoz, hogy ennek a kérdésnek a végére érjünk további kérdéseket kell megválaszolni. Arról, hogy miről is szól a választás és mit jelent a kiválasztottság?
A reggeli ruha felöltésétől a vacsora elfogyasztásáig folyamatosan döntéseket hozunk. A legtöbb ilyen döntést a kiválasztott dologhoz kapcsolódó konkrét tényezők és tulajdonságok mérlegelése után hozzuk meg. Ruhánkat a hangulatunk, időjárás, munkaköri követelmények stb. alapján választjuk ki, a vacsorát pedig egészségügyi vagy kedv szempontjai szerint. Tehát, bár úgy tűnnek, egyik sem igazán az, amit szabad választásnak nevezünk. Valójában pontosabb lenne kényszerválasztásoknak nevezni ezeket, hiszen azért választjuk azt amit, mert szükségünk van rá.
Ha két látszólag azonos dologgal állunk szemben, és mégis egyiket választjuk a másik helyett, akkor arról mondhatjuk ténylegesen, hogy „választottunk”.
Na de, vissza Ábrahámhoz. Ábrahám már három éves korában megkezdte, az egész életen át tartó kutatást az egyetlen igaz Isten után. S miután felismerte az Örökkévalót, élete hátralévő részét Neki szentelte, hogy az egy Isten igazságát terjessze a pogány világban. Ábrahám magányos feladata gyakorta emésztette fel összes energiáját, sokszor túlmutatva az önfeláldozás határain. Ám minden, embert próbáló kihívás ellenére mindig kitartott.
Ennek fényében nem csoda, hogy az Örökkévaló megígérte Ábrahámnak, hogy „megszaporítlak téged igen nagyon és népekké teszlek, és királyok származnak majd tőled. És én fönntartom , szövetségemet közöttem és közötted, meg magzatod között utánad, az ő nemzedékeiken át, örök szövetség gyanánt, hogy legyek teneked Istened és magzatodnak utánad.” (1Mózes 17:6–7.)
Ugyanakkor, bizonyos értelemben Isten nem Ábrahámot választotta, hanem a benne rejlő felsőbbrendű lényt, mely képes volt mindent feladni az Ő kedvéért. Azaz a Szináj-helyi tóraadásig Isten nem választott „igazán”. A tóraadáskor viszont nem azért választotta a zsidókat, mert bármiféle kiváló tulajdonsággal rendelkeztek. Éppen ellenkezőleg, a Tóra adásával ünnepli Istent, hogy a zsidókat „szent néppé” választotta, annak ellenére, hogy látszólag hasonlók a világ többi nemzetéhez.
Más szavakkal: a Szináj-hegy előtt Isten választotta Ábrahámot és leszármazottjait egy „megfontolt döntés” alapján. A Szináj-hegynél pedig Isten a racionalitáson felüli, „igazi” választást hozott a zsidókkal.
Törhetetlen kötelék…
A Misnában úgy áll, hogy „minden szeretet, amely egy bizonyos megfontolástól függ, amikor ez a megfontolás eltűnik, akkor a szeretet is megszűnik. Ha viszont a szeretet nem konkrét megfontolástól függ, akkor ez a szeretet soha nem szűnik meg.”
Az Örökkévaló arra választott minket, a zsidó népet, hogy „világosság legyünk a nemzetek között”, de nem az egyedi tulajdonságaink miatt, éppen ellenkezőleg. Isten nem azért választott minket, mert egyediek vagyunk, viszont éppen ez a kiválasztottság teszi az egyedülálló küldetésünket a legalázatosabbá és leginkább inspirálóvá. Alázatosak vagyunk egyediségünk miatt, és inspirálók az örökké tartó kötelékünk miatt.