A mannheimi herceg meglátogatta egyszer Naftali Cvi Jehuda Berlin rabbit (1816-1893), akit nevének kezdőbetűivel Necivnek is neveznek, és a következő kérdést tette fel neki: „Tudom, hogy a zsidó gyerekek peszách ünnepén, a széder estéjén azt kérdezik apjuktól: »Má nistáná? – Miben különbözik ez az éjszaka a többi éjszakától?« Ám nem peszách az egyetlen ünnep, amikor a zsidók furcsa dolgokat csinálnak. Szukot ünnepén például elhagyják kényelmes otthonaikat és egy sátorban költik el az étkezéseiket és töltik az éjszakáikat. Miért nem kérdezik meg a gyerekek ezen a napon is, hogy »Má nistáná? – Miben különbözik?«”
A rabbi azt válaszolta, hogy a peszáchi és a szukoti szokások alapvetően különböznek egymástól. Peszách ünnepén a gyermekek látják, hogy szokatlan dolgokat teszünk. Az egész család oldalra dőlve eszik és egy előre meghatározott koreográfia szerint különféle furcsaságokat csinál. A gyermek elcsodálkozik: mi történik itt? Szukot ünnepén azonban mit lát? Fogjuk magunkat, és kiköltözünk egy átmeneti építménybe. Egy zsidó gyermek számára a költözés, az átmeneti otthon egyáltalán nem szokatlan, hiszen tudja, hogy a zsidóknak hányattatott sors jutott, sokszor kellett elhagyniuk az otthonaikat és átmeneti építményekben meghúzniuk magukat. A zsidó gyermek tudja, hogy a zsidókat gyakran elüldözték, száműzték, és vándorlásaik során bizony nem mindig volt stabil tető a fejük felett. Azt is megtanulta, hogy a zsidók sosem tekinthetik diaszpórabeli otthonukat állandó otthonnak, hiszen bármikor menekülniük kellhet, ha a történelem szele úgy hozza. Az otthon elhagyása ezért nem furcsa egy zsidó gyermek számára.
Adja az Örökkévaló, hogy a következő szukotot már Jeruzsálemben, a felépített Szentélyben ünnepelhessük!