Ügynökök és besúgók a zsidó jog és etika fényében

Ügynökök és besúgók a zsidó jog és etika fényében

Az utóbbi hónapok egyik központi közéleti etikai kérdése, az ügynöklisták nyilvánossá tétele, és az ezzel kapcsolatos ügy­nöktörvény volt. Alábbi tanulmányunkban a Háláchá (a zsidó jog) álláspontját vázoljuk nagy vonalakban, elsősorban a zsidó közösséget érintő kérdések kapcsán. Az itt közölt cikk kivonata annak a hosszabb terjedelmű publikációnak, ami a Magyar Jog következő számában fog napvilágot látni.

Fontos alaptétele a zsidó etikai szabá­lyoknak az egyén joga magánéletének védelmére. Az ember személyes kör­nyezetét, szféráját megsérteni nagy vétség, olyannyira, hogy a talmudi böl­csek legnagyobbika a híres rabbi Si­mon bár Jocháj ezzel kapcsolatban a kővetkezőképpen fogalmaz¹: „Négy olyan dolog van, amelyet az Örökké­való gyűlöl és én sem kedvelem…”, az első ezek közül nem más, mint „aki jel­zés nélkül lép saját házába – hát még másnak az otthonába”, nehogy éppen „személyes dolgokon kapja, és ezzel szégyenbe hozza őket”². A személyes jog tiszteletben tartását magától Istentől tanuljuk³, aki Ádám és Éva történeté­ben, amikor a tiltott fa gyümölcsének vétkén kapta rajta őket „az Edénkért bejáratánál állt, és szólította Ádámot, ahogy írva van⁴: »És megszólította az örökkévaló Isten az embert, mondván neki: Hol vagy?

A Biblia egyik polgári jogi törvényénél azt olvashatjuk, hogy még akkor is, ami­kor a hitelező megjelenik az adósnál, hogy a zálogot átvegye, „ne menj be házába, hogy elvedd zálogát. Künn állj meg és az az ember, akinek hitelezője vagy, az hozza ki neked a zálogot az utcára”⁵. Ez a törvény olyan szigorú, hogy a Talmud⁶ értelmezése szerint, a Bíróság végrehajtója sem léphet az adós magánterületére, hogy ott ingóságot foglaljon a hitelező számára. A végrehajtó a ház ajtaján kívül kell, hogy megálljon, és ott kell megvárnia, hogy az adós kihozza a zálogokat.

Még egy fontos törvény van, ami az egyének magánélethez való jogát védi a szomszédokkal szemben. Létezik úgynevezett „károkozás a szem által” (hezék röijá), ami nem más, mint „ma­gánlaksértés” csupán az által, hogy sze­meinkkel a másik személy magánterü­letére hatolunk⁷: „Tilos felebarátunk tevékenységét annak otthonán belül megfigyelni, annak tudta nélkül, hiszen meglehet, hogy az nem akarja nyilvá­nossá tenni cselekedeteit… így hát az esetben, amikor két szomszéd egy ud­varban lakik… ügyelniük kell arra, hogy ne figyeljék egymás tevékenységét… és még ha az egyik nem is figyelmezteti a másikat, akkor sem szabad folytatnia az ilyen viselkedést, hiszen lehet, hogy az szégyelli, hogy szóljon a társának”⁸.

A híres Rábénu Gersom⁹ külön rende­letet hozott¹⁰, hogy „ne nézzenek bele olyan levélbe, amit az egyik ember küld a másiknak, annak a tudta és engedélye nélkül”¹¹. Sőt a Talmud meghatározása szerint¹²: „Honnan tudjuk, hogy az em­ber ne mondja tovább azt, amit feleba­rátjától hallott, egészen addig, amíg az erre külön engedélyt nem ad? Onnan tudjuk ezt, hogy írva van¹³: „És szólította Mózest az Örökkévaló és szólt hozzá a találkozás sátrából, mondván” – va­gyis – „ne szólj, csakis ha engedélyt kapsz arra.”¹⁴

A Tóra egyik fontos etikai tilalma az úgynevezett láson hárá. a rossz beszéd, azaz a pletyka tilalma^1 ?. A zsidó jogban ez a tilalom kifejezetten arra az esetre is vonatkozik, amikor a felebarátunkról to­vább adott rossz beszéd nem üres plety­ka, hanem valós tény. Ennek ellenére tilos felebarátunk rosszhírét kelteni, és rosszcselekedeteinek hírét továbbadni.

A tilalom fő forrása a „Ne járj, mint rágalmazó néped között” bibliai passzus¹⁶, amely tilalomból sok minden következik, és így a talmudi és későbbi törvényhozók igen részletesen foglal­koznak ezzel az előírással.

Bölcseink mindezek szellemében arra tanítanak bennünket^1?, hogy a rá­galmazás három emberrel végez: azzal, aki mondja, azzal, aki hallgatja és azzal, akiről mondják. Sőt inkább azzal, aki hallgatja, mint aki mondja.

A fent említett rágalmazás tilalma ter­mészetesen a kárt okozó titkos kém­kedésre, vagy a pletykára vonatkozik. Teljesen más azonban a helyzet, egy hivatalos bíróság előtt tett tanúságté­telnél. Ilyen esetben a Biblia azt írja¹⁸, hogy „Ha azzal vetkezik valaki, hogy átkozódást hallott, és bár tanúja volt, akár látta, akár megtudta a dolgot, de nem jelenti, bűnrészessé válik.” Maimonidész megfogalmazásában¹⁹ éppen ezért „a tanúnak kötelessége tanúvallomást ten­ni a bíróság előtt mindenben. Legyen az kötelező, vagy felmentő jellegű”.²⁰

A tanúságtétel fent említett kötelessége újabb kérdést vet fel: a médiában nyilvá­nosságra hozott belső információk kér­dését.

Enneka kérdésnek a megoldásához²¹, abból az alapelvből kell kiindulnunk, hogy minden olyan esetben, amikor az egyén személyes jogainak védelme a közösség – társadalom – érdekeinek sérelmére vezet, akkor a közösség ér­dekeit kell előnyben részesítenünk, így tehát, abban az esetben, amikor a nyil­vánosságra hozatal a közösség érdekeit szolgálja, ennek elmaradása pedig, pél­dául a közösség vagyonának helytelen és jogtalan felhasználására ad módot, akkor ajánlatos, hogy a média nyilvá­nosságra hozza a birtokába került in­formációt. De ezekben az esetekben is, azért, hogy a fölösleges megszégyení­tést elkerüljük, csakis az alábbi feltételek teljesítésével lehet a nyilvánosság esz­közeit felhasználni²²:

 1. Biztosnak kell lennünk abban, hogy a nyilvánosság­ra hozott információk valósak;

 2. Nem szabad a leírtakban túlzásokba esnünk;

 3. Elsődleges célunk az igazság feltárása és a kifosztottak segítése, nem pedig a vétkes megszégyenítése kell legyen;

 4. Csak akkor nyúlhatunk a nyilvánosság eszközéhez, ha kizárólag ez által lehet­séges a helyzet orvoslása;

 5. Ha úgy lát­juk, hogy a nyilvánosságra hozatal miatt a „vétkes” többet fog bűnhődni a kelle­ténél, akkor ugyancsak el kell tekinte­nünk ettől az eszköztől.

A fent részletezett rágalmazás bibli­ai tilalma már akkor is súlyos bűn, ha egyszerű emberek között történik min­denféle kifejezett ártó szándék nélkül, mennyivel nagyobb azonban a bűne an­nak az embernek, aki a hatóságok előtt árulkodik. A zsidó közösségeken belül különösen súlyos elbírálás a!a kerültek a történelem során azok, akik a közösség egyik tagját, vagy egészét szolgáltatták ki az elnyomó hatóságoknak. A dolog súlyosságát az is jellemzi, hogy a zsidó liturgia legfontosabb – naponta három­szor elrecitált – imájában, az Ámidában. a Tizennyolc áldásban, ami magá­ban foglalja mindazokat a fohászokat, ..amelyek az egyes emberek és az egész közösség legalapvetőbb szükségletei”²³, külön fohászt mondunk²⁴ a „besúgók” ellen. Ebben azt kérjük, hogy „a besú­góknak ne legyen reményük…”²⁵.

A zsidó jog odáig megy el, hogy a besúgót bizonyos rituális feladatok ellá­tására alkalmatlannak tekinti (Tóra-má­solás, kóser vágás stb.)²⁶, sőt a besúgó­nak „nincs része a túlvilági életben”²⁷. A Törvény meghatározása²⁸ szerint: „min­den anyagi kárt, amelyet tettével oko­zott, vagyonának a legjavából kell jóvá tennie”, és akkor is így van ez, „ha nem saját kezűleg adta felebarátja vagyonát a hatóságok kezére, hanem kémke­dett csupán”. A kártérítés kötelessége a hagyatékából pedig még örököseire is továbbszáll²⁹, ugyanúgy, mint minden más károkozás esetén.

Így tehát a fentiek alapján kijelenthet­jük, hogy azok, akik például a zsidó kö­zösségen belül a titkosszolgálat kezére játszva, jelentéseket tettek saját közössé­gük tagjairól, személyes barátaikról, vagy sok esetben saját rokonaikról és családtagjaikról, nagyot vetkeztek. Hi­szen ezeknek a jelentéseknek, amelyek­nek célja a zsidó közösségen belül sok­szor a hitélet, a vallási oktatás és nevelés visszaszorításának segítése volt, sok esetben tragédiához: munkahelyek és a megélhetés elvesztéséhez, bebörtönzéshez, kínzáshoz vagy halálhoz vezettek.

Ma, tizenöt évvel a rendszerváltás után, a kérdés elsősorban azonban az, hogy lehet-e, és ha igen, milyen mér­tékig szabad ezeket az embereket fele­lősségre vonni, vagy személyüket a nyil­vánosság elé tárni?

Ahhoz, hogy erre a kérdésre valóban megalapozott választ tudjunk adni, először azokat a körülményeket kell megvizsgálnunk, amelyek között ezek a jelentések készültek. A dolog súlyossá­ga ugyanis nagyban függ attól is, hogy a cselekvés kényszerből vagy saját szán­dékból történt-e.

A Talmud meghatározása szerint³⁰, a „Tóra minden parancsát köteles az em­ber megtartani, de ha az embert kény­szerítik, és azt mondják: »Szegd meg, mert ha nem, meghalsz!*, akkor inkább szegje meg. Három kivétel van ezalól: a bálványimádás, a paráznaság és az emberölés. Ezekben az esetekben az embernek akár az életét kell áldoznia, csakhogy meg ne szegje azokat”. Ennek ellenére a törvény³‘ meghatározása sze­rint „minden olyan parancs, amelynél az az előírás, hogy az ember inkább hal­jon meg, mintsem megszegje azokat, ha mégis megszegi, és nem a halált választ­ja, ezzel az Örökkévaló nevét szégyeníti meg. Ennek ellenére, mivel kényszerből tette amit tett, nem lehet tettéért bot­ütéssel és pláne nem halállal büntetni, még akkor sem, ha kényszerből embert ölt. Hiszen csakis az olyan embert le­het büntetni, aki saját akaratából, tanúk láttára és figyelmeztetésük ellenére kö­vette el bűnét”. Tehát semmiféle bünte­tést nem lehet kiróni olyan emberre, aki bűnét kényszerből követte el, még akkor sem, ha életét kellett volna, hogy áldoz­za a vétek elkerülése érdekében.

Még a besúgókról szóló fent idézett törvény is, amely kártérítésre kötelez, azzal egészül ki, hogy ha „kényszerből cselekedett, fel van mentve³² a kártérí­tés alól”³³.

Tehát annak ellenére, hogy az ember „mindig felelős cselekedeteiért, legyen éber, vagy alvó”³⁴, kényszer esetén nem lehet felelősségre vonni tetteiért. Ez­zel együtt felmerül a kérdés, mi számít felelősségtől mentesítő kényszernek?

Ebben a kérdésben első vizsgálat­ra két véleményt találunk: a Roma’³⁵ és a Sách³⁶véleménye. A körültekintőbb vizsgálata után³⁷ azonban úgy tűnik, hogy mind a két álláspont egyet ért az­zal, hogy anyagi kényszer esetén a be­súgó nem számít gonosznak (és így pél­dául, ha úgy adódik, hagyatkozhatunk esküjére³⁸ az általa hozott kár mennyi­ségét tekintve).

Ezek alapján kijelenthetjük, hogy mi­vel a titkosrendőrséggel való együttmű­ködés nagyon sok esetben kényszer, stressz és fenyegetettség hatására tör­tént, így az ilyen embereket – habár ma­gukat feláldozva a végsőkig kellett volna védekezniük az ilyesfajta megbízások el­len – mégsem ítélhetjük el, és büntet­hetjük meg. Nem nevezhetjük őket „go­nosznak”, így hitelességéből sem veszít, hiszen kényszerből cselekedtek³⁹. Más kérdés, – ahogy azt majd az alábbiakban vizsgáljuk – hogy esetleg kötelezhetők-e kártérítés fizetésére.

A fenti meghatározás azonban csak általánosítva, olyanokra vonatkozik, akik valóban kényszer hatására tették, amit tettek⁴⁰. Azok az emberek azon­ban, akik túltettek megbízóik elvárásain, vagy akik önszántukból jelentkeztek az ilyen szolgálatokból származó juttatások reményében, azok teljesen más elbírá­lás alá kell, hogy essenek, és ezekben az esetekben minden egyes helyzetet kü­lön kell vizsgálnunk⁴¹, figyelembe véve az összes körülményt.

A hajdani titkosszolgálat ügynökeitől be­hajtandó kártérítés kapcsán még egy fontos tényt figyelembe kell vennünk. A volt ügynökök kártérítési kötelessége ak­kor merül fel, ha azok után is maradt még kártérítési követelés feléjük, hogy a mindenkori állam, már teljes kártérítés­sel kárpótolta azokat, akik szabadságu­kat, emberi méltóságukat, vagyonukat vagy állásukat veszítették el abban az időben⁴². Ha maga az állam⁴³ nem fizet teljes kártérítést, akkor korai még ezt az egyes „megbízottaknak” megtenniük, annak ellenére, hogy nyilvánvalóan az előző rendszert ilyen mód kiszolgálók is sok esetben etikátlanul és károsan visel­kedtek. Éppen emiatt a kérdéses pont miatt ragaszkodtunk írásunkban a dol­gok elvi és nem gyakorlati elbírálása mellett. Ugyanis véleményünk szerint az esetek nagy részében nincsen elegendő jogi alapja (a zsidó jogban) annak, hogy kártérítésre lehessen kötelezni a titkosszolgálat egyes ügynökeit.

Tanulmányunk végén azt a kulcskérdést is meg kell fontolnunk, hogy szabad-e – a zsidó jog szemszögéből nézve – az átvilágítás, és az egyes ..ügynöklisták” névsorait a nyilvánosság elé tárni?

A fent leírtak alapján hajiunk arra, hogy mivel azok az ügynökök, akik va­lamilyen kényszerből kifolyólag tették, amit tettek, nem „neveztetnek gonosz­nak”, nem vonhatók felelősségre, illet­ve nem kell, hogy kártérítést fizessenek, így az is tilos, hogy a nevüket nyilvános­ságra hozzuk. Hiszen „fontos az embe­rek tisztelete”⁴⁴, és tilos valakit felesle­gesen szégyenbe hozni.

A tanulmányunkban felvetett kérdések nagyon különleges és egyben kényes problémával foglalkoznak. Az előző rend­szer titkosszolgálati ügynökeinek kér­dése, kiknek egy része valamilyen fajta kényszerből, más része pedig ideológiai meggyőződésből, vagy ellenszolgáltatást remélve tette amit tett. Miután idéztük a kérdéssel kapcsolatos klasszikus for­rásokat, arra az álláspontra helyezked­tünk, hogy annak ellenére, hogy nagy a rágalmazás és a besúgás bűne, mégis mindazok, akik kényszerből cselekedtek, nem vonhatók felelősségre vétkes tette­ikért, és személyük nem hozható nyílvánosságra. A felelősségrevonás inkább a megbízót, a mindenkori államot és nem a végrehajtót kötelezi. Külön téma azok­nak az eseteit megítélni, akik önszántuk­ból cselekedtek, nyilván az ö esetük tel­jesen más elbírálást vonna maga után.

Tanulmányunk nyilvánvalóan nem ad végleges választ az összes kérdésre. Ezzel együtt reméljük, hogy ezzel az írá­sunkkal sok válaszra váró, még nyitott kérdésre adtunk gondolatserkentő irányvonalat.

¹ Talmud, Nidá 16b. A Pszáchim traktátusban (112a.) ez az egyike annak a hét dolognak, amit rabbi Ákivá fiának, rabbi Jehosuának meghagyott; – Rási és Rásbám értelme­zése uo.; ³Meszechet Derech Erec Rába 5. fejezet eleje.;⁴ IMózes 3:9.;⁵ SMózes 24:10-11.;⁶ Ba’ud Möciá 113a.;’ Lásd erről Talmudic Encyclopedia (héber) VIII. kötet 659-702.1.; ⁸ Sulchán Áruch Háráv, Nizké Mámon 11., a Sulchán Áruch, Chosen Míspát 154:7. alapján.;’ Az askenázi zsidóság egyik legnagyobb bölcse; 1028-ban hunyt el._; ¹⁰ 38 elsősorban etikai témával foglalkozó rendelet, kéziratok alapján a Talmudic Encyclopedia egy mellékletében olvashatók, XVII. kötet 765-768.1.; ” Uo. 768. 1. 34. §., uo. 452.1. 875. láb). Ha azonban a levelet már eldobták, akkor meg szabad tekinteni (uo. 894. lábj.). További kérdés ebben a témában, hogy veszély gyanúja esetén, szabad-e ezt a rendeletet megszegni (lásd uo. 900. lábj.).; ¹² Jomá 4b. Ezt a Magén Áuráhám is említi a Sulchán Áruchhoz írt kommentárjában (Orách Chájim 156.); ¹³ SMózes 1:1.; ” Rási kommentárja a Talmudra uo.;¹⁵ Mivel a zsidó jog nagyon szigorú ebben a kérdésben, a híres rabbi Jiszráél Méir Kohén (Kagan, 1839-1933) egy teljes, a témával foglalkozó könyvet adott ki (Vilnius, 1873) a Cháféc Chájim („Aki élni akar”) címmel. A könyv címe a „milyen legyen az ember, aki élni akar, jó napokat szeretne látni? Óvd szádat a rossz (beszéd)tó1, és ajkaidat hamis szótól” idézetből [Zsoltárok 34:13-14.) származik.A könyv azóta több kiadásban is napvilágot látott, igen közismert és sok helyütt napi felosztásban is tanulnak belőle.;^I6 SMózes 19:16.; ” Talmud, Éráchin 15b.; ^ls SMózes 5:1.;¹⁹Misné Tora, A tanúskodás törvényei 1:1. Lásd még Szé/er hámicvot 178-as tevőleges parancs.; ^M Eltérően kötelező a tanúskodás polgári és büntető ügyekben. Lásd: Szé/er Háchinuch (122-es micva).;²¹ Lásd rabbi Moshe Efrayim Korengutt: OrJechezkél I. kötet 357-358. 1.; Encyclopedia of Jewish Medical Ethics (héber) IV. Kötet 615-619 1. Lásd még Naftali Kraus: Az ősi forrás I. kötet 152. !. (első kiadás) a lubavicsi rebbe véleményét ebben a kérdésben.

²² Cháféc Chájim, Hilchot Röchiíut 9-es elv illetve a Hilchot Láson Hárá 10:2. alapján.; ²³Misne Törd, Az ima törvényei 1:4.; ²⁴ Sámuel imája – Zsidó ima-könyv 63. 1.; ²⁵ Érdemes megjegyezni, hogy bizonyos helyeken, ezen kívül is külön imát mondtak a mószerek ellen. Például Kismartonon minden hétfőn és csü­törtökön a reggeli ima keretében. Lásd erről: Sitten und Gebrauche Einer Judengasse – Minhag Asch (Székesfehérvár 1908); héber nyelvű fordítása: Chodes Böchodso – Luách 5764 78. 1. Kismartonon ennek külön történelmi okai voltak, mivel 1721 körül maga a város főrabbija kényszerült menekülni, besúgók tényke­dése miatt. Lásd még erről és az egész besúgók témájáról: Encyciopedia Judaica VIII. kötet 1364-1373. 1.; ²⁶ Sách, Sulchán Aruch, Chosen Mispát 388:53.; ” Misná Törd, A testi sértés és ember általi károkozás törvényei 8:9.; Sulchán Aruch uo. 9. Mindennek az alapja a Talmudban, a Gitin (7a.) és a Ros Hásáná (17a). traktátusokban található.; ²⁸ Sulchán Aruch uo. 2.\ ²⁹ A Roma ezt kiegészíti, hogy örökösei csak abban az esetben kötelesek a kártérítésre, ha azt még a be­súgó életében odaítélte a bíróság a kárszenvedőnek.

³⁰ Szánhedrin 74a.; ³¹ Misné Tora, A Tóra alapjainak törvényei 5:4.; ^3Z „Csak a kártérítés alól mentesül, de ez még nem azt jelenti, hogy eleve megengedett neki, hogy besúgóként rágalmazzon a kényszer miatt”. (Sách, Chosen Mispát uo. 12.); ³³ Annak ellenére, hogy a továbbiakban a Sulchán Áruch azt írja. hogy abban az esetben, amikor saját kezével szolgáltatta be felebarátjának a vagyonát, akkor a kényszer esetén is kötelezhető a kártérítésre, a mi esetünkben ez nem igazán releváns, ugyanis a titkosszolgálat ügynökei elsősorban besúgók és nem végrehajtók voltak.;³⁴ Bává Kámá 26a._; ^ Sulchán Áruch uo. 2.;³⁶ Uo. 22.;³⁷ Sulchán Áruch uo. 8.; ^w Uo.; ^x Nagy kérdés az, hogy milyen összeg és milyen körülmények számíthatnak egyes esetekben kényszernek. Egy másik téma kapcsán a Talmudban az áll (Moéd Katán 2a.), hogy a nyereség elvesztése semmiképp nem fogható fel bizonyos vallási kérdésekben veszteségnek.;⁴⁰ Izraelben megismerkedtünk egy öreg chásziddal, aki a sztálini Szovjetunió idején az NKVD titkosszolgálat nyomásának nem tudott ellenállni, és vállalta, hogy a lubavicsi chászidok tevékenységéről folyamatosan beszámol. Az ebből adódó erkölcsi és lelkiismereti problémát úgy oldotta fel, hogy azon nyomban tudtára adta a közösség tagjainak ügynöki mivoltát. Ezekután természetesen min­denki ügyelt messziről kerülni őt, és hamar „munka” nélkül maradt.;^4I Az egyes helyzetek jogi elbírálásában pedig külön figyelmet kell fordítanunk arra a kérdésre, hogy azok a személyek, akik közösségi feladatokat láttak (és látnak) el, le kell-e mondaniuk posztjukról? Hiszen a különböző közösségi feladatokat ellátó személyek kapcsán a háláchá úgy határoz, hogy ha feladatukat nem kellően végzik el (akár önszántukon kívül), le kell mondaniuk posztjukról, egészen addig, amíg nem mutatják jelét annak, hogy változtatnak útjaikon (Misné Tora, A bérlés törvényei 10:7. Lásd még Sulchán Áruch, Chosen Mispát 306:8. és a Roma uo.). „Eltávolítják posztjáról, egészen addig, amíg tanúbizonyságot nem tesz arról, hogy teljesen megtért, nehogy kísértésbe essen” (Rádbáz responzuma, VI. kötet 2078. fej.);⁴² A kilencvenes évek elején a törvényhozás foglalkozott az ilyenfajta kárpótlás kérdésével, de teljes átfogó kártérítés gyakorlatra nem igazán került sor.; ⁴³ A helyzet összetettségét fokozza az a híres talmudi jogi megállapítás, miszerint „Az állam törvénye, [vallásilag is kötelező] törvény!” (Gitin 10b.). Elképzelhető ugyanis, hogy abban a korszakban a titkosszolgálatok az állami „törvényeknek megfelelően” működtek. Érdekes kérdés továbbá az, hogy a fent említett „Az állam törvénye, törvény!”, milyen módon kötelező érvényű abban az esetben, ha egyes alapvető emberi jogokkal ütközik (lásd Áruch Hásulchán, Chosen Mispát uo. 7.).; „⁴ Talmud, Bráchot 19a.