Trump, Jeruzsálem és az új realitások

Az Amerikát és Izraelt megbélyegző ENSZ-határozatok, a világ felháborodása dacára a palesztinok korántsem triumfálhatnak: az arab államok zöme is észrevette, hogy 2017-et írunk, nem 1947-et. Vissza kell térniük a valóság talajára, ahol Jeruzsálem bizony Izrael fővárosa.

„Ha a zsidó történelmet egyetlen szóban akarnánk összefoglalni, ez a szó úgy hangzana: Jeruzsálem” – állapította meg bölcsen a város egykori legendás polgármestere, Teddy Kollek, előrevetítve egyben a korszaka utáni éra fő konfliktusforrását. Az izraeli nemzet vitat­hatatlan fővárosa már a zsidó állam megalapítása óta támadások kereszttüzében áll, de olyan intenzitású politikai küzdelmek, sőt terrorhullámok, amelyeket az elmúlt két-három évtizedben láthattunk, történelmileg egyedülállóak. Az amerikai elnök lényegében ennek a kimerítő, perspektívátlan állapotnak akart véget vetni, amikor december 6-án bejelentette: Washington Jeruzsálemet tekinti Izrael legitim fővárosának, ezért oda költözteti nagykövetségét.

Mielőtt áttekintenénk, mik lehetnek Donald Trump lépésének politikai következményei a térségben, fontos felidézni, hogy Jeruzsálem kérdése, a város státusa a palesztin „szabadságharc” legfontosabb ügye. Nem véletlen, hogy a Palesztin Hatóság (PA) fő ereje, a Fatah és a Gázában uralkodó rivális Hamász terrorszervezet is „al-Kudsz-ban”, tehát Jeruzsálemben, pontosabban – egyelőre – annak keleti részében látja jövendő államuk fővárosát, dacára annak, hogy a PA közigazgatási központja, intézményei Ramallah-ban vannak.

Számos elemző egyetértett abban, hogy bár Jeruzsálem elismerése számos rizikót rejt magában, a lépés segít abban, hogy a palesztinok elfogadják a realitást: ahogy Izrael a zsidóság megkérdőjelezhetetlen otthona, úgy Jeruzsálem is annak megkérdőjelezhetetlen és oszthatatlan fővárosa. Az elmúlt évtizedekben Izrael vezetői, a békemegállapodás sürgetésének engedve, nem egyszer ajánlották fel a palesztinoknak Jeruzsálem lehetséges megosztását is, de a többi nagyvonalú ajánlattal együtt Arafat és társai ezt is lesöpörték az asztalról.

 

Történelmi revízió

Az ügy hátteréhez tartozik természetesen ennek az elutasításnak az oka is: a zsidó állam 1948-as arab megtámadása után Jeruzsálem és így az ismert zsidó szent helyek majd’ húsz éven át jordániai megszállás alatt voltak. A város 1967-es izraeli felszabadításáig és egyesítéséig nem hogy a palesztin állam nem jött létre, de az állítólagos majdani fővárost, Kelet-Jeruzsále­met

sem fejlesztették éppen, sőt kifejezetten lepusztították, a zsidókat elüldözték, a zsinagógákat bezárták és arab fegyveresek rendszeresen lőttek a nyugati városrész civiljeire. Azóta minden hangzatos békeígéret dacára a „mérsékelt” és a nyíltan terrorista palesztin vezetők is egyvalamiben egyetértenek: nemcsak Jú­deát és Somront, de egész Izraelt megszállt területnek tekintik, és szó nincs arról, hogy békében elfogadnák Nyugat-Jeruzsálemet a szuverén zsidó állam fővárosaként.

A Trump bejelentése – valamint a döntést elítélő ENSZ-határozat – utáni palesztin reakciók is azt igazolták vissza, amiről például Tayseer Al-Tamimi palesztin főbíró is beszélt korábban: „Jeruzsálem a vallási, politikai és spirituális fővárosa Palesztinának, a zsidóknak nincs joguk hozzá.” A Palesztin Hatóság, amely már 2009-ben történészi revizionista kampányt indított Jeruzsálem zsidó történelmének tagadásáért, a zsidóság „megszálló” szerepének bizonyításáért, és amely évek óta terjeszti azt a fake news-t, hogy Izrael leromboltatná az al-Aksza mecsetet a Templom-hegyen, azonnal erőszakos ellenlépéseket, a „harag napjait”, sőt egyenesen új intifádát helyezett kilátásba.

A szervezett vérontás végül szerencsére elmaradt (így is tucatnyi palesztin meghalt a bejelentést követő összecsapásokban, és csak tavaly decemberben háromszorosára, 250-re emelkedett a terrortámadások és „biztonsági incidensek” száma), de a PA mindent megtett a

hangulatkeltésért: médiájuk, Face­book-oldalaik folyamatosan visszhangozták Mahmúd Abbász elnök gyújtóhangú szólamait, Izrael-elle­nes karikatúrákat osztottak meg, mi­közben a Fatah-vezetők a város „muszlim és keresztény szent helyeinek védelmére” szólítottak fel. A Twitteren már a rettegett bejelen­tés előtt Trumpot jelentéktelen bo­hócnak igyekeztek beállítani, mili­tánsok és önjelölt régészek szajkóz­ták, hogy Jeruzsálem mindig is „Pa­lesztina örök fővárosa” volt. A Kne­szet mindenesetre a biztonság ked­véért január 2-án kétharmados több­séghez kötötte Jeruzsálem meg­osztását, nehogy egy béketerv keretében lemondjanak a város bármelyik részéről.

A december 21-i, Trump-ellenes ENSZ-közgyűlési határozat (amely után Benjamin Netanjahu a „hazugságok házának” nevezte az or­szá­gá­val szemben mindig elfogult világszervezetet) nyomán természetesen triumfáló posztok, kommentek özö­nét osztották meg, a szélsőségesek­kel együttműködő nyugati BDS-mozgalom pedig ismét a nyugat-ellenes és az Izrael-ellenes harcok összefonódását, valamint a zsidó ál­lam átfogó embargóját sürgette.

Pedig annak a bizonyos ENSZ-határozatnak az elfogadása jelentős elmozdulást jelez: míg 128 állam csont nélkül megszavazta a határozatot (amely egyrészt megtiltja egy szuverén tagállamnak, hogy maga határozhassa meg fővárosát, másrészt egy másik tagállamnak, hogy ezt elfogadja), addig 9 ellene szavazott, 35 tartózkodott (köztük Magyarország), 21 pedig részt sem vett a szavazáson. Szó sincs tehát arról, hogy a világ, ezen belül az Európai Unió egyöntetűen elítélné Izraelt, sőt a döntés a visegrádi négyeket is megosztotta, hiszen Szlovákia például szintén a többséggel szavazott. Több ország (Románia, Guatemala) kijelentette, ők is fontolgatják követségük áthelyezését.

 

Új idõk, új realitások

Az EU-mainstream alaphangját persze a berlini és a párizsi reakciók adták meg: mind Angela Merkel, mind Emmanuel Macron távolság­tartó és hűvös közleményekben ha­tárolódott el Trump bejelentésétől, azt hangsúlyozva, amit maga Trump is mondott: a város státusát, határait egy majdani izraeli-palesztin meg­állapodásnak kell rendeznie. Sig­mar Gabriel német külügyminisz­ter még rá is egy dobott egy lapáttal, amikor december végén – nem először – „apartheid államnak” nevezte Izraelt, ezt az év utolsó napján a Hamász természetesen ujjongva osz­totta meg a Twitteren.

Ezzel együtt a palesztinok korántsem triumfálhatnak: elemzők sze­rint az arab államok zöme is ész­revette, hogy 2017-et írunk, nem 1947-et, a palesztin „ügy” melletti kiállás már nem prioritás, nem identitás- és politikaképző eleme cselekvésüknek. Az izraeli hírszerzés­hez közel álló források arról számoltak be, hogy Abbász nem véletlenül nem volt jelen a New York-i ENSZ-közgyűlésen: Rijádban és Abu Dhabiban befolyásos arab vezetőktől kapott fejmosást: arra próbálták rábírni Abbászt, hogy bár fontos küz­denie Jeruzsálemért, ne tartsa had­üzenetnek Trump deklarációját, és ne szövetkezzen az ügyben az Amerika-ellenes Erdogan török elnökkel. És ez még messze nem min­den: sem Egyiptom, sem Jordánia, sem Szaúd-Arábia nem feltétel nél­küli „békepartnere” a palesztinoknak.

Ez elsősorban azzal függ össze, hogy az elmúlt években, az iraki és a szíriai háború következtében, alapvető változások mentek végbe a térségben. A síita-szunnita szembenállást befolyásolta, hogy Amerika és szövetségesei végzetes csapást tudtak mérni az Iszlám Államra, amely így már óriási területeket és befolyást vesztett (maradék erejét láthatóan a nyugat elleni merényletekre és a Hamász elleni gázai küz­delemre fordítja). Oroszország és fő­leg Irán nagy nyertese a szíriai há­borúnak, márpedig a szunnita arab többség nem akar még több síita befolyást a Közel-Keleten. A The New York megszellőztette azt is, hogy Egyiptom arra próbálta rábírni a palesztinokat, hogy érjék be Ramallah-val mint fővárossal – ez akárcsak néhány éve még elképzelhetetlen lett volna.

Trump döntése, amely elsősorban veje, Jared Kushner, valamint Da­vid Friedman amerikai nagykövet megfontolásán alapszik, egy­értelműen szaúdi és más arab támogatáson alapul, és gyökeresen megfordítja a hagyományos logikát: nem a palesztin-izraeli konfliktus rendezése a közel-keleti béke kulcsa, ahogy eddig mindenki gondolta, hanem fordítva, egy nyugodt, sta­bil, szervezett terrorizmus nélküli Közel-Kelet teszi egyáltalán lehetővé a majdani megállapodást. Annak azonban visszavonhatatlanul tartalmaznia kell Izrael elismerését, és így: annak a fővárosnak az elismerését, amit az izraeliek, az egész zsidó nép háromezer év óta mindig is a politikai és szellemi fővárosának tartott a szívében.