A történelmi emlékezet és az erkölcs egymásra ható működéséről, valamint a kánonmonopólium veszélyéről írt vitacikket Bodnár Dániel a Népszabadságban. A Tett és Védelem Alapítvány elnöke, az EMIH vezetőségi tagja azokkal a publicisztikákkal kapcsolatban fejti ki véleményét, amelyek Donáth György meghiúsult szoborállítása után jelentek meg a sajtóban.

Az 1944 előtti rendszerek fenntartásában és megalapozásában aktív szerepet játszó Donáth Györgynek akart a minap egy ismeretlen hátterű és tevékenységű szervezet Budapesten szobrot állítani. A civil bátorság és – higgyük – a józan ész megint győzelmet aratott, ha mégoly kicsit is.

A szobor ürügyén számos, az ügyet egészen új erkölcsi dimenzióba helyező publicisztika jelent meg. Ezek az évtizedek óta tartó össztársadalmi tanácstalanság forrásvidékére kalauzolnak minket.

Sebes Gábor (Magyar Idők, március 2. és ­Bayer Zsolt (Magyar Hírlap, február 29.) írásai a relativizálási stratégia jól ismert fordulatait­ használják, ezekre alig is érdemes szót vesztegetni. A stílus és a frazeo­lógia érzékeltetése céljából mégis idéznénk belőlük egy-egy bekezdést. Sebes ezt mondja: a „balliberálisok (…) maguknak tartják fenn azt a jogot, hogy pillanatnyi érdeküktől függően eldöntsék, ki és mikor elfogadható”. ­Bayer pedig az évtizedes közhelyet ismétli: Donáth antiszemita volt, „mint korának számtalan kiváló, megfellebbezhetetlen tehetségű, nagyságú embere, akik nélkül egyszerűen nem is létezne magyar kultúra és magyar história. Ha pusztán az antiszemitizmus elegendő ok lenne arra, hogy kitagadjunk valakit a magyar pantheonból, akkor nem lenne ott helye (…) úgy általában a népieknek, és históriánk számtalan nagyságának.”

Szomorú, de ezekben az állításokban nincs semmi meglepő. Mindkettő azt igazolja, hogy ezen szerzők – a hasonló szellemben megszólalókkal egyetemben – semmit, de tényleg semmit nem fognak fel történelmi emlékezet és erkölcs egymásra ható működéséből. Történelmünk szereplőinek megítélésekor abból érdemes kiindulnunk, hogy az esetenként valóban vállalhatatlan állításaik és/vagy tetteik milyen minőségükhöz köthetők. Ha kulturális emlékezetünk nagyjairól, például elsőrangú írókról (Kosztolányiról, Móriczról, Szabó Dezsőről stb.) van szó, akkor őket nem magánemberi megnyilatkozásaik, hanem műveik esztétikai értékei alapján érdemes megítélni – ahogy ez az európai kultúrkörben szokásos. Ez valójában tisztán etikai alapvetés, hiszen az elv, ha kiterjesztjük, akár Bródy Sándorra is ráilleszthető lenne, hiszen ő nők és családok tucatjait tette boldogtalanná, de irodalmi munkássága felett nem a gyenge jelleme alapján ítélkezünk! (Éppen ezért súlyosan aggályos, ha másod- vagy akár – ahogy az jellemző is – harmadvonalbeli életműveket is megpróbálunk kánonalkotásra használni.)

Ezzel szemben, ha a történelmünk valamely szereplőjének az antiszemitizmus vagy bármely más gyalázatos nézet a „szakmája”, azaz aktív alakítója a történelemnek és a politikának, tehát emberi életek, sorsok múlnak a tevékenységén, a nézetein, akkor nem lehet elválasztani a munkásságát az emberi minőségétől. Ez az egyik legfontosabb különbség Kosztolányi Dezső és Hóman Bálint vagy Donáth György között.

Kőszeg Ferenc minapi pontos és alapos írásában (Népszabadság, március 7.) vitatja, hogy Donáth ügye besorolható lenne a kínos rehabilitációs törekvések közé. Meggyőződésem, hogy az olvasata minden jó szándéka ellenére, célt téveszt.

Egyrészt: Az, hogy egy másik ocsmány diktatúra antidemokratikus, igazságtalan eljárás keretében ítélte el Donáthot, csak a hidegfejű történészi távolságtartás birtokában választható el attól a ténytől, hogy viszolyogtató életpálya állt Donáth mögött, a maga förtelmes nézeteivel. Másrészt: Donáth és az ellene zajló valóban elrettentő eljárás távolságtartó elemzése akaratlanul is a rehabilitációs láz lényegi motívumáról tereli el a figyelmet, vagyis az össztársadalmi, a történelem kérdéseit érintő erkölcsi irányvesztést súlytalanítja el.

Bayerék a jól ismert kliséken túl két, eddig kevéssé használt, ám a tisztességtelenséghez már hozzászokott fül számára is váratlanul aljas érvvel operálnak. Az egyik: a Donáth-­szobrot Kutas László szobrász készítette, aki Wiesenthal-díjas, tehát a mű erkölcsileg bizonyosan támadhatatlan! Ezt jól jegyezzük meg: ritkán találkozhatunk a magabiztosság és a meggyőződés ily megalázó hiányával. Ennél gondolkodásra provokálóbb a szerzők másik érve, amely azt a célt szolgálná, hogy az antiszemitizmust és a (hazai) németellenességet szakmává nemesítő politikai szereplő kultuszát megteremtsék. Ehhez elegendőnek ítéltetett, hogy Kubinyi Ferenc a Beszélő 1988/2-es, Kende Péter pedig a Magyar Hírlap 1997. április ­15-i számában Donáth rehabilitációjára felszólító cikkeket publikált. Ezek szerint a közelmúlt úgynevezett balliberális publicisztikai fórumai, még ha Bayer szerint a „történelem söpredékeihez” tartoznak is, tehát megvetésre és undorra érdemesek, arra azért mégiscsak alkalmasak, hogy az arra méltó fajgyűlölőket és a hozzájuk szorosan kapcsolódó kánonokat igazolják.

Miféle züllött érvelés ez?

E ponton jutunk el a kánon Kerényi Imrétől Bayer Zsoltig oly sokat emlegetett problémájáig. Minden kulturális közegnek, politikai rezsimnek, közösségnek, egyháznak, egyesületnek joga van saját kánonjainak kiérleléséhez. A kiegyezéstől számított 15 évtized történetének arra kellett volna megtanítania mindahányunkat, hogy a közösségeknek nemcsak lehetőségük, hanem kötelességük is a kánonalkotás. A kánonalkotási erőfeszítés azonban nem erőszaktevés, nem offenzíva. A kánon legitimitását ugyanis nem a meghaladni vagy eltiporni kívánt kánon legyűrését szolgáló erő adja, hanem a benne megnyilatkozó erkölcsiség.

A Kárpát-medencében, sőt talán Kelet-Európa egészében háborús állapotokat eredményez a kánon­alkotás vágya. Van legyőzendő és meghaladandó, valamint uralkodó kánon. Ennek a háborús logikának, a kánonalkotási terrornak váltak áldozataivá legfontosabb történelemformáló traumáink is. Ezért lehetséges, hogy történelmünk nem kontinuum, hanem egymástól jól elkülönülő, kulturálisan kisajátított trau­mák egymástól elhatárolt sorozata. Csak így válhat egy nemzet története traumák és azok kisajátított kánonjainak láncolatává, és nem valamiféle organikus, közös sorstörténeti egységgé. Csak és kizárólag így lehetséges, hogy az 1918 őszétől az 1919-ig és az ebből „egyenesen következő” (?) párizsi békediktátumig terjedő időszak „a magyarok” traumája, amelyet ráadásul „a zsidóknak” köszönhet a nemzet.

Csak így képzelhető el, hogy míg a Don-kanyar katasztrófája és a 2. magyar hadsereg megsemmisülése a magyarok drámája, addig a több tízezer munkaszolgálatos halálának borzalma zsidó privilégium.

Míg a holokauszt a zsidók traumakenyere, amelyből azóta derekasan falatoznak, addig az 1949 és 1953 közötti időszak gyalázatos diktatúrája magyar katasztrófa, amely a zsidók bosszújának következménye.

1956. október 23-a azért is különlegesen szép, kulcsjelentőségű ünnepünk – és talán azért is küzd vele az összes kánonalkotó kísérlet –, mert össznemzeti katarzis. Ám a kegyelmi időszak egyetlen napos: mindaz, ami november 4-ig történt napjainkban újra a nemzetet felemésztő kánonalkotási lázak és a hozzájuk szorosan kapcsolódó történelemkisajátítási ambíciók áldozata lett.

A történeti tény egyetlen, a történelmi elbeszélések számosak. Kánon, identitás, narratíva nincs. Kánonok, identitások és lehetséges narratívák vannak. Aki ezt a tényt összekeveri az „everything goes” ingoványos lápvidékével, műveletlen és/vagy tájékozatlan! Aki viszont tagadja mindezt, és csak a harcias kánonmonopólium gondolata élteti, valójában nagyon-nagyon szomorú ember lehet.

Forrás