Alfonso de Zamora (1474-1544) a XV-XVI. századi Spanyolország egyik nagy hírű tudósa volt. Zsidónak született, jesivában tanult, ám később kényszer hatására, vagy könnyebb élet reményében katolizált. Úgy tűnik azonban, hogy haláláig hű maradt ősei hitéhez és titokban egész életében követte a zsidó hagyományokat.
A történelem során voltak ugyan olyan zsidók, akik meggyőződésből keresztelkedtek ki – közéjük tartozott például a burgosi Solomon HaLevi, aki nemcsak híres püspök, hanem népének megátalkodott ellensége is lett, és lelkesen támogatta a zsidókkal szembeni diszkriminációt – ám a többség kényszer, vagy éppen csábító ígéretek hatására vált hitehagyottá. Azokat a zsidókat, akik névleg kikeresztelkedtek, ám titokban zsidók maradtak, conversóknak, kriptozsidóknak, vagy marranóknak nevezzük. Ők kisebb-nagyobb változtatásokkal megtartották a zsidó szokásokat és továbbadták azokat gyermekeiknek is.
Hogy miként vált Alfonso de Zamora katolikussá, nem tudhatjuk, az viszont bizonyos, hogy negyvenéves egyházi pályafutása során a legmagasabb spanyolországi egyházi méltóságok vették pártfogásukba. Emellett rengeteg héber könyvet bocsájtottak a rendelkezésére, köztük hagyományos zsidó bibliakommentárokat is. A feladata természetesen az volt, hogy azokon keresztül bizonyítsa a katolikus dogmák igazságát, mindeközben azonban lehetővé tették számára saját zsidósága megélését is.
Alfonso 1474-ben született. A korszakban jó hírnévnek örvendő zamorai jesivában tanult. Az 1492-es kiűzetéskor számtalan zsidó társával együtt ő is elhagyta az Ibériai-félszigetet, de öt évvel később ismeretlen okokból, conversóként visszatért. Néhány évvel később Salamancán működött tanítóként és írnokként, majd könyvírással és -szerkesztéssel foglalkozott. Kéziratainak margóin, illetve a leideni egyetemi könyvtárban őrzött naplójában öntötte írásba az inkvizíciótól való félelmét, illetve dühét. Természetesen nem nyíltan, csak burkolt formában, mondja a témát évek óta elmélyülten kutató dr. Ahuva Ho, hiszen mindezt pontosan az inkvizíció orra előtt vitte véghez. Kutatásainak eredményeként elmondható, hogy a férfi keze alól kikerült, több tucatnyi kézirat: jegyzetek, esszék, versek, kritikák, bibliakommentár, történelmi feljegyzések, könyvek és oktatási segédanyagok megkínzott, megkeseredett és bűneit bánó titkos zsidó képét rajzolják elénk.
Alfonso saját feljegyzéseit szinte kizárólag csak héberül írta, verseiben Istenhez imádkozott, hogy gyógyítsa meg érzelmi és testi fájdalmait, és szabadítsa ki Spanyolországból. Arra is kérte a Mindenhatót, hogy büntesse meg az erkölcstelenségbe süllyedt spanyol társadalmat a legfelsőbb egyházi és világi méltóságoktól kezdve a legalacsonyabb néprétegekig. Támadta a pápát, és támadta azokat a kikeresztelkedett zsidó bírókat is, akik erejüket aljas célokra használva diszkriminálták a conversókat.
Kommentárjaiból az is kiderül, hogy hitt abban, hogy a végső megváltás a titkos zsidókra is vonatkozik majd, és az Örökkévaló őket is elviszi majd az Ígéret Földjére. Úgy gondolta, ehhez arra van szükség, hogy a külvilág előtt katolikusként élő, ám titokban a vallásukat gyakorló zsidók a lehető legnagyobb mértékben betartsák a tórai parancsolatokat, tartsanak szombatot, gyújtsanak szombati gyertyákat, engedjék el a tartozásokat a hetedik évben és számolják az ómert. Ha pedig, írja, valaki az inkvizíció elé kerül, emelt fővel és bátran idézze a zsidóság szent iratait, és ha azzal vádolják őket, hogy kerülik a nem kóser ételeket, mondják azt, hogy egészségügyi okokból tartózkodnak bizonyos ételfajtáktól.
A feljegyzésekből az is kiderül, hogy Alfonso teljes mértékben elvetette a katolikus dogmákat. Ám a mindennapjaiban ez nem nyilvánulhatott meg, a nyilvános életben hűségesen követte új hitét. Keresztet hordott a nyakában, és az általa megrendelők számára írott kéziratok oldalait is keresztekkel látta el. Keresztény tudósként azonban gyakran logikátlan, nem kellőképpen világos szövegeket írt, és ezt a zavarosságot gyakran azzal magyarázta, hogy a szövegek spirituális értelmét kutatta.
Mint látható, Alfonso de Zamora meglehetősen kockázatosan élt. Bár a külső szemlélő számára sikeres és tiszteletreméltó egyházi tisztségviselő volt, valójában veszélyesen törékeny világban élt. „Jobb, ha ellenállás által szerezzük meg a szabadságunkat, mint ha békés szolgaságban élünk” – írta héberül. Számára a spanyolországi élet rabszolgaságot és börtönt jelentett. Kéziratainak szélére írt megjegyzéseiből nemcsak frusztrációja, hanem a reményei is kiolvashatók. Önmagát a bibliai Józsefhez és Dánielhez hasonlítva azzal indokolta Spanyolországban maradását, hogy a zsidó tudás tárházának szépségét akarja továbbadni a nem-zsidó uralkodó osztálynak. Saját magára őszinte és hithű zsidóként tekintett, és ennek alátámasztására a Talmudból (Kidusin 71b) idézett: „Amikor az emberek hallgatnak Babilóniában, az nemesi családfára utal”. Mindezzel együtt tudta azt is, hogy bűnöket követett el, ám teljes szívvel hitte, hogy az Örökkévaló Isten megbocsát neki mindenért. Ez volt az a hit, mely egészen halála napjáig tartotta benne az erőt.
zsido.com
Forrás: NLI