Tis, egy jellegzetes haszid étkezés

A jiddis tis szó asztalt jelent; átvitt értelemben hászid összejövetelről van szó, melynek középpontjában a közösség szellemi vezetője, a rebbe áll. Kialakulása a Báál Sém Tov idejére, a XVIII. századba vezethető vissza. A Báál Sém Tov ezeket az összejöveteleket fontosnak tartotta, mivel ezek során informális módon adhatta át a hászidizmus ideológiáját a köréje gyűlteknek. A csernobili hászid udvarra emlékezve ezt a jellegzetes haszid étkezést járja körül. 

 

Tis, fárbrengen, hitváádut

A tiseken tóramagyarázatok, kabalisztikus beszédek és egyéb, többnyire misztikus töltetű vallásos előadások hangzanak el, a közösségben szokásos dalokat, szöveg nélküli hászid dallamokat (nigunokat) énekelnek, és esznek is. A teljes lakomát, mely általában többnyire kenyérből, halból vagy húsból, illetve egyéb ételféleségekből, például kuglikból vagy gyümölcsökből áll, többnyire csak a rebbe és közvetlen hozzátartozói, vagy legközelebbi tanítványai és követői fogyasztják el, az egybegyűltek pedig részesednek ezekből. A rebbe asztaláról származó, a jelenlevőknek kiosztott ételadagokat, illetve kis pohárka borokat „sirájim”-nak (maradék) nevezik. Ezeknek a kis porcióknak csodatevő, pl. gyógyító vagy szerencsét hozó hatalmat tulajdonítanak a hívek, és mindannyian várják, hogy részesülhessenek belőle.

A Chábád hászidizmusban a tis helyett a szintén jiddis fárbrengen kifejezést használják, mivel ezeken nem osztanak sirájimot, és többnyire nem esznek, vagy nem hangsúlyos része az összejövetelnek az evés. A hetedik Rebbe, Menachem Mendel Schneerson rabbi ösztönzésére igen gyakran sort kerítenek rá, hogy inspirálják a résztvevők spirituális növekedését. Héberül a hitváádut szóval illetik az összejövetelt.

Tist tarthatnak szombaton vagy ünnepeken, jeles napokon, például egy-egy fontosabb rabbi vagy vallási vezető halálozási évfordulóján, hálaadásként vagy mic­valakoma részeként. Az időpontja szintén nem meghatározott, egyes helyeken péntek este, más csoportok szokása szerint pedig a harmadik szombati étkezés idejében, vagy utána tartják. Vannak hászid udvarok, ahol minden szombaton tartanak tist, máshol csak meghatározott időközönként, például az újholdhoz kapcsolódva.

Ugyanígy képlékeny a jelenlevők létszáma, és néhány főtől egészen a több ezres tömegig terjedhet. Kisebb tiseket akár magánlakásban is tarthatnak, de egy-egy ünnep kapcsán, vagy ha a rebbe egy másik városba látogat, és oda gyűlnek a hívei és az érdeklődők, a zsinagógában vagy egy nagy közösségi teremben is sor kerülhet az eseményre.

Mi kerül az asztalra?

Ezeknek az összejöveteleknek, mint említettük, fontos része a felszolgált étel. A rebbe elé helyezett étel elkészítésétől kezdve a terítésen át, a rebbe étkezésén keresztül (egyes helyeken kézzel, máshol villával) egészen addig, ahogyan kiosztja a sirájimot, minden mozzanat fontos szimbolikus jelentéssel bír. Az összes, a tisen felszolgált étel közül a magyarosan kuglinak mondott kugel a legfontosabb összetevő. A kugli a lengyelországi zsidók jellegzetes étele volt eredetileg, olyannyira, hogy egy időben a keresztényeknek meg is tiltották a papoknak a fogyasztását. Reszelt krupmlit kevertek össze hagymával, tojással és sóval, és ezt sütötték meg, vagy loksn kugelt készítettek, aminek az alapja a loksn vagyis tészta volt. Mára számos különféle változata ismert, készülhet különféle zöldségekből vagy tésztából (jeruzsálemi kug­li), bárcheszből, rizsből is. A hagyományos tiseken a kelet-európai zsidó konyha jellegzetességeit szolgálják fel mind a mai napig, így a krumplikugli vagy a tésztából készült, borsos jeruzsálemi kugli mellett helyet kap a hagymás hering, és az étkezéseknek természetesen része a kenyérféle is. Vannak, akik a lazacot tartják igen megfelelő ételnek a tisekre, ugyanis annak – szentsége jeleként, mondják e gondolat hívei – meglehetősen nagy pikkelyei vannak, hogy felhívja a figyelmet a kóserságára.

A sirájim

Akármit is szolgálnak fel, a tis fontos része a sirájim kiosztása. Ha kevesebben vannak, ez a rebbére háruló feladat, több ezres tömegeknél azonban a rebbe segítői, a sámeszek vagy gábájok intézkednek róla. A szokás eredetére számos magyarázat született. Alapjait – nevezetesen, hogy a mező szélén meg kell hagyni a termést a szegényeknek, és aratás után tilos visszamenni a mezőre, és összeszedni az elhagyott termést – természetesen a Tórában találjuk meg. Vannak, akik azt mondják, hogy ahogyan a Talmud (Chágigá 13b.) szerint tilos megenni egy olyan kenyeret, amit megrágott egy egér, mivel a kis rágcsáló tisztátalansága átjárja az egész kenyeret, úgy ez fordítva is igaz, vagyis amiből szentéletű ember evett, azt átjárja a tisztaság és a szentség. A jeruzsálemi Talmud (Moed Kátán) pedig Jochánán rabbiról beszél, aki az újholdat ünneplő összejövetel utáni reggelen összegyűjtötte és elfogyasztotta az előző esti ünnepségről maradt morzsákat, mondván: „Szeretnék az eljövendő világban azokkal élni, akik itt ettek tegnap este”. Szintén a Talmudban (Szánhedrin 92a.) olvasható, hogy az, aki nem hagy az asztalán kenyeret, nem részesül áldásban. Ebből következik, hogy aki viszont hagy, az áldásban részesül, a kenyér pedig magában hordozza az áldást, így a maradék elfogyasztói is áldásban részesülnek. Egy további talmudi forrás (Bráchot 51b.) arról beszél, hogy ha a családfő osztja ki az asztalnál az ételt, az áldást hoz a családra. A hászid tisek kontextusában a család természetesen az egész hászid közöséget jelképezi, melynek feje a szellemi vezető, a rebbe.

A hászidok tehát elfogyasztják azt, amit a rebbe nekik adott, vagy még inkább, amit számukra meghagyott, abban a reményben, hogy ezáltal istenfélelemmel telnek meg, lesz megfelelő megélhetésük és jó egészségnek fognak örvendeni. A rebbe étkezése, mint minden egyéb cselekedete, szentséggel telített, így az általa érintett étel is szentté, a hétköznapinál emelkedettebbé válik. A rebbe által kiosztott maradék fizikai közelségbe, szoros kapcsolatba hozza a hászidokat szeretett rebbéjükkel. Az étel elfogyasztása által a benne található isteni szikrák felemelkednek, ahogyan a Báál Sém Tov magyarázta: Miért is teremtette az Örökkévaló Isten az embert úgy, hogy éhséget és szomjúságot érezzen? Hiszen teremthette volna úgy is, hogy képes étel és ital nélkül élni. Isten azonban azt akarta, hogy az ember az evés által emelje magasabb szintre az elfogyasztott táplálékban található szikrákat.

Recept rovatunkban most egy hagyományos loksn kugelt mutatunk be olvasóinknak, valamint egy nagyon gyorsan elkészíthető olajbogyó-krémet, mely kiválóan harmonizál a szombati kaláccsal.

 

Loksn Kugel

Párve

 

400 g vékony metélttészta (lehetőleg tojásos); 4 ek. olaj; 4 tojás; 1 kk. só; 1 kk. bors (ha igen borsosan szeretjük, akkor ennél többet is adhatunk hozzá)

Változat (jeruzsálemi kuglihoz: 1 pohár cukor)

A tésztát forró, enyhén sós vízben kifőzzük, leszűrjük és hozzáadjuk az olajat. A tojásokat egyesével feltörjük, megvizsgáljuk mindegyiket, nehogy vércsepp legyen benne, majd kis tálba tesszük, és felverjük. A tojásokat és a fűszereket a tésztához adjuk. Mély serpenyőben olajat hevítünk, és beleöntjük a keveréket. Miután az egyik oldala megsült, óvatosan tálra emeljük, és egy másik tányér segítségével visszacsúsztatjuk fejjel lefelé fordítva a forró olajba, hogy a másik oldala is megsüljön.

Változat: a keveréket öntsük kiolajozott jénai tálba, és süssük aranybarnára 180 fokos sütőben.

Jeruzsálemi kugli: a kifőtt tésztát félretesszük hűlni. Ezalatt az olajat lábosba öntjük, kis lángon melegítve hozzáadjuk a cukrot, és addig főzzük kevergetve, amíg aranyszínűvé nem válik a karamellizálódó cukor. Ekkor azonnal a tésztához adjuk, és alaposan elkeverjük. A továbbiakban a fentiek szerint járunk el, hozzáadjuk a tojásokat és a fűszereket, majd kiolajozott jénai tálban egy óra alatt aranybarnára sütjük.

 

Chana Deutsch írása