Hétfőn különleges dolog történt a Duna-parton. Ott, ahol lassan egy emberöltővel ezelőtt a jogaiktól és méltóságuktól megfosztott budapesti zsidóktól végül az életüket is elvették. Ott, ahol élethűen megmunkált cipők őrzik azoknak az emlékét, akik utolsó lépteiket ezen a földön a Duna-parton tették meg és akiknek a szélesen hömpölygő folyó lett az utolsó nyughelyük.
A Duna-parti cipők emlékműnél egy tfilinstand jelent meg. Hogy mi az a tfilinstand? Kis asztalok, amiket a lubavicsi Rebbe kérésére állítanak fel világszerte, hogy az arra járó zsidóknak segítsenek fölvenni az imaszíjakat. Ezek a standok a Rebbe által megálmodott tfilin-kampány részei és lehetőséget adnak, hogy aki szeretné, megtegyen egy micvát és ezzel újabb fényt hozzon a világba. Ahogy a fotókat nézem, ahogy a fiatal és lelkes rabbi, Tzemmy Bassman az első érdeklődőknek segíti fölvenni a tfilint, az jut eszembe, mi lehetne ennél erősebb jel a külvilág, önmagunk és az Örökkévaló felé. Azt jelzi, itt vagyunk. Azt jelzi, mártírjaink emlékét őrizve visszük tovább a zsidóság lángját. Azt jelzi, hogy mindig, minden körülmények között hiszünk és bízunk az Örökkévalóban.
Ugyanezt éreztem, amikor néhány évvel ezelőtt ugyanitt fejezték be a két Duna-menti zsinagóga, az újlipótvárosi Zsilip Központ és a szentendrei Cháj galéria Tóráját. Felejthetetlen kép, ahogy fiatal rabbik emelik fel a szent tekercseket, melyek aztán közösségeiket fogják szolgálni. Egy tfilinstand nem ilyen grandiózus dolog. Kisebb, csöndesebb – ám az üzenete ugyanaz. Itt vagyunk, őrizzük az elődeink emlékét, a nyomukban járva messzire jutunk: megtartjuk az Örökkévaló micváit, ahogy évezredeken át tették a zsidók akkor is, amikor ez életveszélyes volt.
A néma emlékművek bár talán felidézik a meggyilkoltakat és egy-egy pillanatra elszomorítják az arra járót, valójában nem tesznek semmit az áldozatokért. A valódi emlékezés nem passzív, a valódi emlékezés továbbviszi az eltávozottak örökségét. Hozzátesz a világhoz, amiből kitépték a mártírokat, építi, előreviszi, nem pedig csak letörölgeti róla a port. Mi, akik itt vagyunk, mert az elődeink valami csoda folytán túlélték a vészkorszakot, nem vihetjük tovább csak a gyászt. Nem lehetünk passzívak, nem csak őrzői vagyunk a lángnak. Mi vagyunk azok, akiknek új lángokat kell gyújtanunk, akiknek micvákat kell tennünk azokért is, akik ezt nem tehetik meg, mert elrabolták tőlük az életüket. Tennünk kell, élnünk kell, micvákat kell cselekednünk – mert az üres emlékezés nem elég.
Steiner Zsófia
Megjelent: Gut Sábesz 25. évfolyam 50. szám – 2023. szeptember 7.