Szukotkor nemcsak látható vendégeket hívunk, hanem láthatatlanokat is. Ők az uspizin, a „hét égi pásztor”.
Azt mondja a Zohár (a kabala egyik legfontosabb könyve): „Amikor Izrael népének tagjai elhagyják otthonaikat, hogy Isten Nevének megszentelésére beköltözzenek a szukoti sátorba, abban a kegyben részesülnek, hogy ott fogadják az Isteni Jelenlétet [Sechiná], és mind a hét pásztor alászáll az Édenkertből, és vendégekként látogatják meg az ünnepi sátrat”. A hagyomány szerint a bibliai vendégek: Ávráhám, Jicchák, Jáákov, Mózes, Áron, Joszef és Dávid. Minden este másik vendég vezeti az összes többit. A vendégeket egy speciális, arámi nyelvű imádsággal hívjuk meg minden este, hogy tartsanak velünk a sátorban. A szfárádiak díszes széket is készítenek a vendégek számára. A székre szent könyveket helyeznek, és a vendéglátó hangosan ki is jelenti, hogy ez a vendégek széke. Az uspizin tiszteletére gyertyát is gyújtanak minden este. E különleges szukoti látogatókról szólnak az alábbi történetek:
A berdicsevi Lévi Jiccháknak, a mezricsi mágid és a nikolsburgi Smelke tanítványának volt a városban a legnagyobb szukoti sátra. Belefért az egész családja, tanítványai és számos vendég is. Az ünnep első estéjén a rabbi minden évben meghívta a zsinagógában felbukkanó ismeretleneket, hogy töltsék az ő szukájában az ünnep első estéjét. A legtöbben nagy megtiszteltetésnek vették a meghívást. Az egyik évben azonban egy különösen tiszteletlenül viselkedő vendég is érkezett. A rabbi még el sem kezdte a kidust, ő már bort töltött magának és szedett magának az előételből is. A körülötte ülők javasolták, hogy várjon még egy kicsit, mire az idegen rosszallását fejezte ki, hogy olyan sok időbe telik minden. A berdicsevi Lévi Jicchák azonban egyáltalán nem zavartatta magát. Végül felesége fordult hozzá, és megkérdezte, vajon hogyan bírja elviselni a modortalan vendéget. A rabbi mosolyogva válaszolt: „Néhány percen belül a sátorban üdvözölhetjük a hét szukoti vendég közül az elsőt, Ávráhámot. Nem tudom, hogy egy ilyen magas spirituális szinten álló vendég vajon hogy bír elviselni minket. Ő azonban évről évre mindig visszajön. Ha ő elvisel minket, akkor biztos vagyok abban, hogy mi is örömmel fogadhatjuk a mi vendégünket.”
Egy másik történet a korici Pinchász rabbiról, a Báál Sém Tov tanítványáról szól. Pinchász rabbi kiemelkedő szellemi nagyságát kezdetben nem ismerték kortársai, és a rabbi ennek módfelett örült. Napjait imádkozásnak, tóratanulásnak és meditációnak szentelhette, és e tevékenységeiben nagy ritkán zavarták csak meg. Valahogy azonban, talán a Báál Sém Tov más tanítványaitól kiszivárgott, hogy Pinchász rabbi milyen tudós és jámbor ember, és egyre többen éreztek hozzá, hogy útmutatást, segítséget, vagy áldást kérjenek. A rabbi nagyságának híre egyre jobban terjedt, és a látogatók száma ennek megfelelően gyarapodott. Pinchász rabbi megrémült: az emberek egymásnak adják a kilincset a házában, neki pedig nem maradt kellőképpen hosszú ideje az imádkozásra, tanulásra és meditációra. Nem tudta mit tegyen, hogyan győzhetné meg a folyamatosan özönlő látogatókat, hogy más, bölcsebb, alkalmasabb emberhez forduljanak?
Végül a Mindenhatóhoz fordult, és arra kérte, hogy az emberek forduljanak el tőle. Ahogy mondják, egy cádik döntését elfogadják az Égben is, így Pinchász rabbi kérése is meghallgatásra talált. Többé senki nem fordult hozzá, ám ő ezt cseppet sem bánta, sőt, kifejezetten élvezte, hogy többé senki sem zavarta a vallásos elmélyülésben. Bőven jutott ideje a tóratanulásra, az imádkozásra és a magába fordulásra is. Így érkezett el ros hásáná ünnepe, majd jom kipur szent napja. Jom kipur után négy napunk van a szukoti sátor elkészítésére. Pinchász rabbinak nem állt a kezére a kalapács, mindig mások segítettek neki a sátor megépítésében. Most azonban hiába kért és rimánkodott, mindenki elfordult tőle, senki nem akart neki segíteni. Végül egy nem-zsidót fogadott fel fizetségért, hogy felépítse a sátrat, ám neki eszközei nem voltak, így kétségbeesésükben Pinchász rabbi felesége kért a szomszédoktól, és neki is csak nagy vonakodva adtak, annyira nem szerették Pinchász rabbit. Végül csak elkészült a sátor, és nem sokkal később beköszöntött az ünnep is. A rabbi mindig különös gondot fordított arra, hogy az ünnep első estéjén vendéget vigyen haza. Abban az időben az volt a szokás, hogy azok, akik meghívásra vártak, a zsinagóga hátsó részében foglaltak helyet. Pinchász rabbi azonban hiába próbálkozott, senki nem akart vele hazamenni és az ő asztalánál étkezni. Szomorúan vette tudomásul, hogy többé már sohasem lesznek vendégei, de úgy érezte, ezt az árat érdemes megfizetni cserébe a szabadságáért.
Amikor belépett a szukájába, elmondta a hagyományos szöveget, amellyel meghívják a különleges égi vendégeket. Pinchász rabbi olyan magas spirituális szinten állt, hogy azon kevesek közé tartozhatott, akik ténylegesen látják e látogatókat. Meg is érkezett annak rendje és módja szerint Ávráhám, az első esti vendég, azonban ahelyett, hogy belépett volna, tisztes távolban megállt. A cádik felkiáltott: „Miért nem lépsz be a sátramba, milyen bűnt követtem el?” Így felelt erre az ősatya: „Egész életemben szerető gondoskodással szolgáltam Istent. Legfontosabb tulajdonságom a vendégfogadás volt. Nem lépek be olyan sátorba, ahol nincsenek vendégek.”
A rabbi egykettőre rájött, hogy tévedett, amikor egyedüllétért imádkozott. Újra Istenhez fordult, ám most azért, hogy állítson vissza mindent, és jöjjenek hozzá ismét az emberek, szeressék és becsüljék őt úgy, mint azelőtt. Imái ismét meghallgatásra találtak, és hamarosan pontosan úgy özönlöttek otthonába a látogatók és segítségérők, mint korábban. Már nem tudott többé annyi időt szentelni az imádkozásnak, a tanulásnak és a meditációnak, mint amennyit szeretett volna, ám a különleges szukoti vendégnek köszönhetően már tudta, hogy ezért hálásnak kell lennie, és nem szabad problémaként tekintenie rá.
zsido.com
Forrás: breslev