Nem mindennapi megközelítése a munkaszolgálatosok történetének, hogy a zsidó vallás jogi keretein belül vizsgálja annak a több tízezer embernek a sorsát, akiket fegyver nélkül, megalázó és embertelen körülmények között hajtottak ki a frontra a II. világháborúban.Ugyanakkor az emberi, személyes történetek megértése és megismerése szempontjából fontos vizsgálni ezt az aspektust is, ami különleges betekintést ad abba, hogyan lehetett megmaradni embernek az embertelenségben. A témának részletes és átfogó háláchikus irodalma van, amelybe az alábbiak¬ban néhány érdekes részlettel kínálunk betekintést.
Ahány ház, annyiféle munkaszolgálatos
Bár eredetileg nem a zsidó vallású és származású férfiak számára hozták létre a munkaszolgálat intézményét, mégis döntõ többségükben zsidók voltak a munkaszázadokba beosztva. Ahogy a magyar zsidóság, úgy a munkaszolgálatos zsidók sem képeztek homogén egységet, annak ellenére, hogy a hatalom igyekezett õket így kezelni.
A történelmi Magyarország területén körülbelül nyolcszázezer zsidó élt a világháború elõtt. Merõben különbözött a városi és vidéki zsidók élete, különösen nagy volt a kontraszt a kárpátaljai, erdélyi falvak mélyen vallásos chászid közösségei és fõváros asszimilálódott világa között. Vallásos és asszimilált zsidók, kikeresztelkedettek és ateisták éppúgy voltak a soraik között, ahogy megoszlottak politikai nézeteik, iskolázottságuk vagy társadalmi rangjuk alapján. A zsidó jog szempontjából vizsgálva a munkaszolgálatosok helyzetét, elsõsorban azokról kell szót ejteni, akik vallásos, mélyen hívõ emberekként még ezek között az embertelen és megalázó körülmények között is mindent megtettek azért, hogy hûek maradjanak a Tóra parancsolataihoz.
Az élet védelme mindenek fölött
Természetesen semmilyen módon nem lehet és nem is szabad a vészkorszakot megélt emberek fölött ítélkezni. A zsidó jog nagyon egyértelmûen fogalmaz a témával kapcsolatban: aki valamilyen kényszer alatt tesz egy dolgot, akkor is, ha nem lett volna szabad megtennie, nem vonható felelõsségre érte (lásd Maimonidész, A Tóra alapjainak szabályai 8:4.). A zsidó vallás szinte mindenek fölé helyezi az emberi élet védelmét, és minden lehetõséget és felmentést megad a parancsolatok alól abban az esetben, ha ezzel az ember az életét menti. Ugyanakkor érdemes bemutatni azoknak a dilemmáit, akik még ebben az esetben is szigorúbb szabályokat vettek magukra.
A pápai rabbi, a csendõr és a forrásvíz
Grünwald József rabbi (1905-1984), elõbb szatmárnémetiben mûködött dá¬ján¬ként, majd apja halála után került Pápára, ahol 1941-tõl rabbiként tevékenykedett és Magyarország egyik legnagyobb jesiváját vezette. A pápai jesiva volt talán a legtovább mûködõ ilyen intézmény az országban: az 1944-ig oktató jesivában több, mint négyszáz fiú tanult, akik az ország más részein már megszûnt iskolákból érkeztek ide. Grünwald rabbi a háború után újraindította jesiváját, majd az ’50-es évek elején Ame¬rikába vándorolt ki, ahol a Brook¬lyn¬ban újraalakuló pápai közösségnek lett a vezetõje.
Itt adta ki 1965-ben édesapja Vájágéd Jáákov címû könyvét. A harmadik kötethez írt elõszavában hozta nyilvánosságra saját visszaemlékezéseinek egy részét a háborúban átélt borzalmakról. Ebben a visszaemlékezésben számos háláchikus problémát vetett fel, amelyek a munkaszolgálatban eltöltött idõ alatt okoztak neki problémát. Bár innen, nyugalmas napjainkból talán furcsának tûnhet, hogy milyen problémák foglalkoztatták õt az embertelen körülmények között, ám valójában ezek a gondolatok õrizték meg a tartását a poklok közepette is.
Grünwald rabbi története 1944-ben, egy tavaszi napon kezdõdött, noha nem is sejthette, milyen messzemenõ következményei lesznek annak, hogy magára vállalt egy vallási feladatot. A peszách közeledtével eljött az idõ, hogy Pápán is megsüssék az ünnepre a kovásztalan kenyeret, a maceszt. A hagyományoknak megfelelõen a rabbi elment egy korsó tiszta forrásvízért, hogy ezzel gyúrják meg a tésztát. Ekkor Pápán már nem volt ajánlatos zsidóknak egyedül járkálni a városban, és amikor a forrástól visszafelé tartott, csendõrök fogták el, mert gyanús volt nekik, hogy mit rejteget a kabátja alatt. Hosszas és fájdalmas vallatásnak vetették alá, ám végül szabadon bocsátották.
Életmentõ munkaszolgálat
A munkaszolgálatosok behívásakor a hivatalosan mûködõ rabbikat felmentették, ám Grünwald rabbi nem állt hitközségi alkalmazásban. Ennek oka az volt, hogy Pápára érkeztekor már volt egy fõrabbi a hitközség élén, így õ csak egy zsinagóga és a nagy jesiva vezetését kapta feladatul. Bár mindent megtettek, hogy felmentést szerezzenek neki, korábbi összetûzése a csendõrséggel lehetetlenné tette, hogy kibújjon a munkaszolgálat alól. Visszaemlékezéseiben hásgáchá prátitnak, az isteni gondviselés közbeavatkozásának nevezte sorsa alakulását: Pápán maradt feleségét, tíz gyermekét, édesanyját és apósát deportálták, és õk Auschwitzban lelték halá¬lukat. A sors fintora, hogy õ, akirõl azt gon¬dolták, nagyobb veszélyben van a mun¬kaszolgálatban, mint a Pápán maradó fõrabbi társa, túlélte a Soá borzalmait, Pápa akkori hivatalos rabbija azonban szin¬tén a koncentrációs táborban halt meg, közössége nagy részével együtt. Mi¬lyen vallási dilemmákkal találta szemben ma¬gát Grün¬wald József, és több ezer, hozzá hasonlóan mélyen vallásos társa a munkaszolgálat idején? Könnyen megérthetjük, hogy nagy dilemmát okozhatott a kó¬serság, vagy a szombat szabályainak megszegése. Emellett azonban egészen marginálisnak tûnõ háláchikus dilemmák is gondot okoztak a tudós és Istenfélõ rabbinak.
A munkaszolgálatos sapka nem volt „kóser”
Visszaemlékezéseiben említi például a sátnez problémáját: Tórai parancs szerint (3Mózes 19:19.) nem szabad textíliákban keverni a gyapjút és a lent – vásárlásnál például ellenõrizni kell az összetevõket, nehogy ilyen, kevert anyagú textíliából készült ruhanemût vegyünk. Az elsõ problémája Grünwald Józsefnek tehát az volt, hogy a munkaszolgálatban kapott sapkája szemmel láthatóan a sátnéz tilalmába ütközött: más anyagból, gyapjúból készült a bélése, mint a külsõ fele. Megoldásként említette, hogy addig, ameddig nem sikerült kitépnie belõle a gyapjú részét, egy másik sapkát vett ez alá, és így már nem érintkezett vele közvetlenül és nem használta a tilalmas, kevert anyagú fejfedõt.
Az egyik legégetõbb gond, amirõl más, a témával foglalkozó háláchikus írásokban is találkozunk, a szombati munkavégzés tilalma volt. Hogyan lehetne a sábáti törvényeket megtartani, amikor az életük függött attól, hogy elvégzik-e a rájuk kirótt munkát? Grünwald rabbi sok tanítványával együtt került a munkaszolgálatba, akik mindent megtettek azért, hogy rabbijukat megkíméljék a szombatszegéstõl, ezért átvállalták az õrá kirótt feladatokat is. A munkaszolgálatosok felügyeletére rendelt õrök, akik külön örömüket lelték abban, hogy a vallásos zsidókat szombati munkára kényszerítsék, rájöttek erre, és kiemelték a rabbit a többiek közül. A feladatául azt jelölték ki, hogy seprûvel egyengesse el a földet – ez történetesen Tórai tilalom alá esik sábeszkor. Bár a Tóra felmentést ad a szombati törvények betartása alól, ha az életveszélyes helyzetet eredményezne, a vallásos zsidók mégis igyekeztek „kiskapukat” találni, hogy munkavégzésük ne legyen valódi szombatszegés. Ezek egyike az un. sinuj, amikor a megszokottól eltérõ módon végezzük a munkát – így csak rabbini¬kus tilalmat szegünk meg, nem tórait.
Grünwald rabbi késõbb gyakran mesélte, hogy azon a napon gondolatban gyorsan újra áttanulmányozta a Talmud szombattal foglalkozó traktátusát, a megoldást keresve – de reménykedett benne, hogy a katona, aki erre az ismétlésre kény¬szerítette, nem kap majd jutalmat amiért – ha akaratlanul is –, de micva végzésére, vagyis tóratanulásra kény¬sze¬rí¬tet¬te õt.
Szimchát tóra tóratekercsek nélkül
A zsidó naptár számos kisebb és nagyobb ünnepet sorol fel, amelyekre a legkülönbözõbb szokások vonatkoznak. Így például szukkot, a sátoros ünnep idején lombokkal borított idõleges házban „lakunk”. Bár a vallásos zsidók ilyenkor ténylegesen a sátorban alszanak és étkeznek (uo. 23:42.), a parancsolat megtartásának minimuma az, hogy valamit fogyasszanak az átmeneti lakban. Bár a munkaszolgálatosok számára kijelölt szállások egyike sem volt valójában állandó emberi lakásra alkalmas hely, mégsem voltak megfelelõek szukoti sátornak. Erre a problémára megoldásul végül a lövészárokra tettek faágakat és az alá bebújva teljesítették a szukkában étkezés parancsolatát.
Normális körülmények között Szim¬chát Torá, a tóra örömünnepe az egyik leg¬vidámabb nap a zsidók életében. De hogyan lehet örömünnepet ülni a halál árnyékában? Hihetetlennek tûnik, hogy a munkaszolgálatban is találtak módot arra, hogy hálát adjanak az Örökkévalónak a Tóra adományáért. Egyáltalán, tóra¬teker¬csek híján hogyan lehet szimchát torát ünnepelni, amikor az ünnep egyik lényeges eleme a körtánc a szent tekercsekkel?
A kevéske, magukkal vitt személyes holmik között akadtak imakönyvek, sõt Mózes öt könyvének nyomtatott változatai is, így ezekkel helyettesítették a valódi tekercseket. Grünwald rabbi visszaemlékezésében felidézi, hogyan táncoltak kevéske szabadidejükben a szállásukul kijelölt istállóban a féltve õrzött könyveikkel. Ez elsõsorban a többi, nem vallásos zsidóban keltett megütközést, akik értetlenül nézték táncoló sorstársaikat. Hát nem érzik ezek át, hogy milyen iszonyatos helyzetben vannak, õk is, hátrahagyott családtagjaik is? „Az igazság az” – vallotta évtizedekkel késõbb a rabbi – „hogy pontosan ebben a pillanatban nem felejtettük el ezt a sok fájdalmat, és evvel az átható örömmel tudtunk felülemelkedni a minket ért nehézségeken és problémákon.”
Szalmaözvegyek a háború után
Rögtön a háború után elsõk között éppen az ortodox rabbik kezdték el kutatni a ho¬lo¬kauszt eseményeit – elsõsorban a há¬lá¬chikus problémák miatt. Az elsõ ilyen felmerülõ kérdés az ún. „szalmaözvegység”, az águná kérdése volt. A problémát az okozza, hogy nem köthet új házasságot az az özvegy, akinek a házastársáról nem bizonyosodott be minden kétséget kizáróan, hogy elhunyt. A holokauszt után számtalan ilyen esettel keresték fel a rabbikat. Több ezer éves hagyománya van annak, hogyan lehet enyhíteni az águnák helyzetén.
Így például egy talmudi (Jövámot 121a.) kérdés magyarázata volt az egyik forrás, amire a rabbik támaszkodhattak. A kérdés az, mi történik, ha valaki a vízbe esik, és nem láttuk, hogy megmenekült: milyen esetben lehet halottnak tekinteni? A Talmud különbséget tesz a belátható és nem belátható vizek között. Ha láthatóak a partok, és nem látjuk, hogy az illetõ kijött a vízbõl, akkor biztosnak vehetjük, hogy vízbefulladt. Ha azonban nem belátható a víz, akkor élnünk kell a gyanúval, hogy talán valahogy életben maradt úgy, hogy kijött egy általunk nem belátható partszakaszon.
Az analógiát olyan esetekre alkalmazták, amikor nem volt fellelhetõ tanú, aki ténylegesen látta volna a holttestet, ugyanakkor van, aki tanúsítja, hogy utoljára olyan életveszélyes helyzetben látta, amirõl szinte biztos, hogy az illetõ halálát okozta. Az például, hogy valakit láttak meglõve, vagy ájultan magára hagyva, nem bizonyítja, hogy el is hunyt. Jó példa erre a makói születésû Ru¬bin¬stein Lipóté, aki munkaszolgálatosként élte át a háborút. A halálmenetben hajtották õket, amikor a mellette haladó, Deutsch nevû bajtársát a szeme láttára lõtték le, mert nem tudott a menettel továbbhaladni. Megállni, segíteni nem volt mód, és a mindent elöntõ vérbõl biztosra vették, hogy a férfi meghalt. Ám a halottnak hitt barátot nem sokkal késõbb, a háború után egy bécsi kórházban látta viszont: csodával határos módon túlélte a biztosnak tûnõ halált, és megmenekült.
Ugyanakkor más jelek bizonyító erejûek, akkor is, ha nem látta, nem láthatta senki ténylegesen holtan az eltûntet. Így például egyértelmûen halottnak tekintették azt, aki az auschwitzi szelekció során a gázkamrákhoz vezetõ sorba került, akkor is, ha nincs tanú, aki a holttestet látta volna.
1945-1950 között a budapesti ortodox rabbinátuson külön rabbinikus bíróság mûködött az ilyen esetek felderítésére és megítélésére. Ez alatt az öt év alatt sok ezer águná ügyében jártak el. Az egész ország te¬rületérõl gyûjtötték az információkat, hogy módot találjanak az özvegyek helyzetének könnyítésére, és az új házasság engedélyezésére. Ehhez különlegesen részletes, háromnyelvû adatlapokat készítettek, amelyen például olyan kérdések szerepeltek, hogy a tanúk szerint melyik oldalra állították a szelekciónál Ausch¬witzban. Le¬bo¬vics Jákob (meghalt 1980), a rabbinikus bí¬ró¬ság vezetõje késõbb elmondta: az általuk vizs¬gáltak közül több, mint ötezer ügyben ki tudták adni az engedélyt, és egyetlen eset¬ben sem tért vissza a halottnak ítélt há¬zastárs.
Oberlander Báruch
Megjelent az Egység időszaki folyóiratunkban, 75. szám, 5773. niszán hónap (2013. március).