Attribútum: hod – empátia, az isteni fény befogadása
Áháron hákohén, vagyis Áron, a főpap Mose bátyja volt, az első kohén gádol (főpap). Ő volt minden kohén őse. Azt tartották róla, hogy – empátiájánál, kedvességénél, beleérző képességénél fogva – minden veszekedést el tud simítani, és minden vitatkozót ki tud békíteni, ezért így is nevezték: Áron, a békéltető.
Áron a lévi törzséből származó Ámrám és Jochevéd második gyermeke volt. Szülei az ő születése után elváltak egymástól, mert úgy gondolták, a Fáraó rendelete miatt (minden fiúgyermeket a Nílusba kell dobni) nem kockáztathatják meg, hogy több gyermekük szülessen. Mivel azonban vezetőknek számítottak a zsidók körében, hamarosan mások is követték a példájukat. Nagyobbik gyermekük, Mirjám a prófétanő azt jövendölte, hogy tőlük származik majd a zsidó nép vezetője, és arra is felhívta a figyelmet, hogy ha egyre többen követik a példájukat, és nem születnek gyerekek, akkor hamarosan vége lesz a zsidó népnek.
Míg Mózes a királyi palotában nevelkedett, majd Midjánban élt, addig Áron (a kivonulásig) Egyiptomban maradt, és igyekezett tartani a zsidókban a lelket, valamint elsimítani a vitáikat. Az égő csipkebokornál történteket Áron – a midrás szerint – profetikus módon megtudta, és Egyiptom határára ment köszönteni öccsét, majd együtt mentek Fáraóhoz, hogy arra kérjék, engedje el a népet. Áron volt a „hang”, vagyis ő beszélt beszédhibás öccse helyett. Ő volt az, aki az első csodát tette a Fáraó és az ő varázslói szeme láttára, kígyóvá változtatta a botját, majd bottá a kígyót, végül botja megette Fáraó varázslóinak botjait, és mégis ugyanakkora maradt.
Áron feladata volt az egyiptomi tízcsapás megkezdése is. Kétszer csapott a Nílus folyóra, egyszer vérré változtatva annak vizét, másodszor pedig a megindítva a békák csapását. Végül ő volt az is, aki a homokra ütött, és ezzel kezdődött a tetvek csapása. A zsidók, mint tudjuk, végül kiszabadultak Mózes vezetésével. Áron következő feladata a tóraadásnál volt: a nép a hegy lábánál állt, a hegyhez közelebb lévi törzse, fölöttük Áron, és legfölül Mose rábénu. A tóraadás után, míg Mózes a Szináj-hegyen volt 40 napig, hogy átvegye a kőtáblákat, Áron volt a nép vezetője. A zsidók azonban rosszul számolták a napokat, és 39 nap után azt gondolták, hogy Mózes bizonyosan meghalt a hegyen. Küldötteket menesztettek hát Áronhoz, hogy készítsen nekik bálványszobrot, amit imádhatnak. Áron időt próbált nyerni, és azt mondta, hogy gyűjtsék össze feleségeik és gyermekeik aranyát. Számításai részben beváltak, a nők és a gyerekek nem adták oda ékszereiket, ám a férfiak boldogan adták oda aranyukat, így Áron nem tehetett mást, a tűzbe vetette az egészet. A tűzből egy borjú formájú aranytömb emelkedett ki…
Áron fontos szerepet játszott a Tóra továbbadásában. Miután Mózesnek Isten átadta az egész Tórát, ő négyszer tanította meg Áronnak, háromszor Áron fiainak, kétszer a Szánhedrinnek (a legfelsőbb bíróság tagjainak), és egyszer mindenki másnak. Majd Áron tanította meg ugyanezen csoportoknak még egyszer a Tórát, majd a fiai, végül a Szánhedrin tanította meg a népnek még egyszer – mondja a Talmud (Eruvin 54b). Nem kevésbé jelentős szerep jutott Áronnak az Ámálék elleni harcban: mivel ámálek népe azonnal felülkerekedett, mihelyt Mózes keze lehanyatlott, Áron és unokaöccse, Hur tartották a két kezét két oldalról, így segítve győzelemre a zsidó népet.
A pusztai Szentély elkészülte után Mózes főpappá kente Áront. Innentől kezdve a feladata elsősorban a különféle, főpapi feladatul kiszabott áldozatok bemutatása volt. Áront hatalmas csapás érte a Szentély felavatása közepette, két fia, Nádáv és Ávihu, akik olyan áldozatot hoztak a Miskánba, melyet az Örökkévaló nem kért tőlük, meghaltak. Az isteni büntetés magát Áront sem kímélte, amikor nővérével, Mirjámmal Mózesről pletykálkodtak, utolérte őket a cáráát lepraszerű betegsége.
A zsidók között azonban voltak olyanok, akik irigyelték Árontól a főpapi szerepet. Erről szól többek között Korách története, és Áron isteni kiválasztottságát erősíti meg a kivirágzó és mandulát termő bot története.
Végül azonban Áron, ahogyan a kivonulás nemzedékének legtöbb tagja, a pusztában lelte halálát. Mózes és Áron fia, Elázár felkísérte a főpapot egy hegyre, ahol átadta a főpapi ruházatot fiának, majd örökre elaludt. A zsidó nép egésze meggyászolta a nagy békéltető halálát, akinek köszönhetően annyi házaspár kerülte el a válást, mert ő segített békét teremteni a házasfelek között. A midrás (Ávot deRabbi Nátán) elmeséli, hogy hogyan segített a konfliktusok rendezésében: mindkét félnek elmondta, hogy a másik mennyire vágyik a kiegyezésre és a békekötésre, így amikor a két fél legközelebb találkozott, mindketten meg voltak győződve arról, hogy a másik megbocsátott, és békülni akar, így végül véget ért köztük az ellenségeskedés, és kibékültek.
Azt mondja a Misna (Pirkéj Ávot 1:12): Hilél és Sámáj vették át elődeiktől a hagyományt. Hilél szokta mondani: „Légy Áron tanítványai közül való: békeszerető, békére törekvő, emberszerető, aki közel hozza őket a Tórához!”
zsido.com