Szeretném visszaadni ezeknek a lelkeknek a megnyugvását

Emlékezz! (Záchor!) címmel nyílt meg Benda Iván fotográfus kiállítása a holokauszt magyarországi áldozatainak emléknapja alkalmából múlt hónapban a ZSILIP – Roth Lenke és Simon Kulturális Központban. Ennek kapcsán beszélgettünk az alkotóval. 

 

1944-ben a náci megszállók, a ma­gyar közigazgatás tagjaival együtt­működve kezdték felállítani a gettókat és gyűjtőtáborokat Ma­gyar­­országon. Május közepe és jú­lius eleje között a teljes vidéki zsi­dóságot Auschwitz-Birkenauba de­portálták. Emiatt esik hazánkban – lassan már két évtizede – április 16-ra a holokauszt magyarországi áldozatainak emléknapja. Ez alkalomból rendezték meg Benda Iván fotográfus kiállítását, amely emlékezésre hív. A képek nem egyszerű fotográfiák, hanem több képből alkotott montázsok, a régi kor valóságát ötvözve a mai kor világával. A művész több mint tíz évig dolgozott a képeken, amelyeket a ZSILIP-ben nézhetnek meg először az érdeklődők.

Ez a kiállítás nemcsak azért fontos, mert így a fiatalabb generáció hiteles képet kap arról, hogy milyen szörnyűségek történtek – nem is olyan régen – hazánkban és egész Európa területén, hanem azért is, mert emlékezni kötelező. Kötelező továbbadni a múltat, és fenntartani a Soá emlékét, még ha a történelem egyik legborzalmasabb időszaka is volt ez. Mert emlékezés nélkül a történelem megismételheti önmagát, és emiatt sosem felejthetjük el, hogy milyen tragédiát kellett el­szenvednie az európai zsidóságnak. Sajnos manapság még mindig akadnak olyanok, akik meg nem tör­téntnek tekintik a holokausztot, emiatt is fontos a megemlékezés, hogy a jövő nemzedéke pontos információkkal rendelkezzen őseik életéről-haláláról.

Benda Ivánnal a most bemutatott tárlat helyszínén, a ZSILIP-ben beszélgettünk.

 

– Hogyan kötődik a zsidósághoz?

– A szüleim budapesti zsidók és a ba­rátaiknak, illetve a saját maguk le­le­ményességének köszönhető, hogy épségben élték át a vészkorszakot, és bár nem részesültem val­lásos ne­vel­tetésben, rengeteget olvastam a zsidóságról és a ho­lokausztról. Amit lehetett, elol­vas­tam ebben a té­makörben.

Leg­inkább Martin Buber, „Haszid tör­ténetek” című írása fogott meg: el­bűvölt, hogy milyen csodálatos a haszidok világa, illetve Mihail Romm „Hétköznapi fasizmus” című filmje mutatott rá leginkább arra, hogy milyen borzalmakat szenvedtek meg a zsidók Auschwitzban. Nagy hatással volt rám ez a film: az a jelenet, amikor dózerrel temetik az embereket árkokba, még mindig előttem van.

 

– Mikor kezdte gyűjteni a kiállítás témáját, és miért pont ezt választotta?

– Ami számomra fontos volt: úgy éreztem, hogy kötelességem megmutatni, emlékezni azokra, akik elpusztultak vagy átélték a zsidó üldöztetés borzalmait.

Jó pár évvel ezelőtt, megismerkedtem egy hölggyel, aki Ausch­witz­ban vesztette el hozzátartozóit. So­­ha nem tudott erről beszélni, csak részmondatokban. A kishúgát falhoz csapták az orra előtt, és az édesanyját is ott pusztították el; mivel ő fiatal és erős volt, dolgozni vitték. Így élte túl Auschwitzot. A 2000-es években vele beszélgettem, és volt egy kiszakadó mondata, de képtelen volt egy kerek, egész mondatot elmondani az élményeiről. Ekkor éreztem úgy, hogy komolyabban szeretnék foglalkozni a témával. Tudtam, megéreztem benne a fájdalmat, nem kellett nekem rémtörténeteket hallani ehhez.

Nem sokkal később mentem el Auschwitzba, de nem volt átütő hatással rám, hiszen már rég tudtam, hogy mire számíthatok. Ráadásul a mai Auschwitz, már nem az az Auschwitz, ami abban az időben volt. Lombos fákkal ültették be, zöld a fű, alig romosak az épületek.

Ami akkoriban ott történt, az akkora szörnyűség, hogy az embernek az agyába sem tud beleférni. Mai fejjel ez megemészthetetlen.

– Hogy jön a képbe Izrael?

– A 2000-es évek elején, elhatároztam, hogy elmegyek Izraelbe. Repülőre ültem, és a következő pillanatban, már Tel Avivban találtam magam. Béreltem egy autót és Jeruzsálembe hajtottam. Amellett, hogy nagyon érdekelt a vallások egymás mellett élése, úgy éreztem, hogy muszáj megörökítenem a Szentföldet is. Vonzó volt számomra az a kultúra, ahol a zsidóság és kereszténység közös területen él, továbbá arra a helyre vágytam, ahonnan az egész vallás eredeztethető. Itt volt a vallások első találkozási pontja, Jeruzsálemben.

 

– Kapott választ a kérdéseire Izraelben?

– Sok mindenre kaptam választ. Ez olyan, mint amikor az ember valahova el akar jutni, aztán eljut valahova. A kettő nem ugyanaz. Így utólag, ennek a kiállításnak nagyon nagy része volt abban, hogy eljutottam Izraelbe és fényképezhettem. Például a meghívón lévő kép a Siratófalnál készült – Jeruzsálemben. A képet egy zsidó, tradicionális es­kü­vővel ötvöztem egybe. Utóbbi kép Litvániában készült a háborús évek alatt, amikor a zsidóknak már kö­telező volt hordani a sárga csilla­got. Ez is – mint a legtöbb ezen a tárlaton kiállított művem – kép a képben jelenik meg.

 

– Miért pont a ZSILIP-re esett a választása?

– Az, hogy ez a kiállítás pont itt született meg, óriási véletlen. Az anyag elkészült, és borzasztóan szerettem volna bemutatni. Olyan helyeken kopogtattam vele, ahol illett volna bemutatni, de mindenhol visszautasítottak. Kértem időpontot Köves Slomótól, az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség (EMIH) vezető rabbijától is. Alig egy-két napon belül fogadott. Megnézte a képeimet, rám nézett, és csak ennyit mondott: „Ez engem érdekel! Nagyon örülnék, ha meg tudnánk ezt közösen valósítani!” A további részleteket Erdős Judittal beszéltem meg, ő hozott el ide is, a ZSILIP-be. Amikor beléptem, azon­nal éreztem, hogy „Ez az!”, en­nek a témának nem lehetne ennél ideálisabb, izgalmasabb helyet ta­lálni. Az ember bejön ebbe a tér­be, és olyanfajta ridegség, mezte­lenség fogadja, olyan lelketlen az egész, hogy úgy éreztem, a téma nagyon-nagyon szépen meg tudja mutatni saját magát. Miután megbeszéltük a részleteket Erdős Judittal, egy hónapra rá már meg is valósult a kiállítás, és nagyon örülök, hogy végül itt kapott helyet.

 

– Érdekes, hogy minden kép azonos fakeretbe került.

– Igen, természetesen ennek is megvan a koncepciója. Azoknak, akik Auschwitzban vesztették életüket, meg lett gyalázva a holttestük. Nem temethették el őket a hozzátartozóik, lelkük nem lelt nyugalomra, és nem a zsidó hagyományoknak megfelelően nyugszik a testük. Azzal, hogy az összes kép idős fakeretben látható, a koporsót szimbolizálnám, amelybe az embereket temetni kellett volna. Valahogy így szeretném visszaadni ezeknek a lelkeknek a megnyugvását, a tiszteletet, hogy ezáltal, szimbolikusan, gyalulatlan fakoporsóba kerüljenek.

 

– Gondolom, nem véletlen a bejáratnál a deszkafal sem…

– Jól látja! Ezzel a vagonokat akar­tam jelképezni, ahova beterelték az embereket. Erre segít rá az erős vi­lágítás is, ami sötétedéskor a leg­ha­tásosabb. Fontos azonban el­mon­da­nom, hogy nem ijeszte­ni akarok, csak jelezni. Nem sze­retek ijeszteni, ré­miszteni. A szándék, a megmutatáson volt.

Mindenki elmondhatja a véleményét a bemutatóról, ezért találtuk ki, hogy a deszkákra kis cetliket, tollakat erősítünk, ily módon az idelátogatók elmondhatják, mit kaptak a bemutatótól.

 

– Milyen munkákat tervez a jövőben?

– A következő kiállításom szintén zsidó témájú lesz, remélem, ismétKöves Slomóval együttműködve. A téma egyelőre képlékeny, de szívesen bemutatnám a mai Magyarországon élő zsidóság életét.