Szavakból kavics

Szívet melengető, lelket erősítő lehetőséget adott az EMIH, amikor meghirdette, hogy a Holokausztra való emlékezést személyessé téve, egy-egy elpusztított közösség mellett felidézhetjük hozzátartozóink, családtagjaink mártíriumát…

Elfogódottan kezdtem hozzá, hiszen ez annyira személyes ügyem, s mindig is féltem attól, hogy nyilvánosság elé vigyem. Ám semmi mással nem pótolható, megrendítő, szép este volt, amikor Oberlander Báruch rabbi héberül beszélt nagymamámról, s felidézte életét, odaadó jiddische máme személyiségét. (Rajta keresztül talán a többiek emlékét is sikerült megszólítani.) Az ima – hagy hivatkozzam Baál Sém Tov-ra – nem ragadt lent a Keren Or falainál. Felszállt a Teremtőhöz áhítatunkkal együtt. Báruch HáSem! Köszönöm.

Kisgyerekkoromban többször azt képzeltem, hogy nagymamám néz engem. Láthatatlan szellemként. Nem sürgetően, nem rámrontva. Némán, szelíden, várakozóan. Nem volt rossz ez az élmény, nem ijesztett, inkább magam is csendes figyelemmel fordultam felé. Nem bizonyos irányba, nem testi odafordulás volt ez, hanem egyfajta lelki, pszichikus fürkészés, ami kívülről leginkább elmélyült tűnődésnek hathatott.

Kilenc évvel az ő halála után születtem. Néhány fényképen láttam, milyen volt arca, alakját is sejttették kicsiny fotográfiák. És édesapám beszélt róla. Meg társbérlőnk, Weisz Erzsike néni, aki rokonunk is volt. „Lina néni olyan fürge volt, mint a higany. Miskolcon, a Búza téri söntésben, ő ült a pénztárgépnél.” (Nagyapám, Schwarcz Bertalan volt a korcsmáros, akkoriban még ilyen régiesen mondták, s egy kis söntésük volt, talponálló, ivó, ahol falatozni lehetett, tipikus zsidó kisvállalkozás a huszadik század elején.)

Nagyapám nem érte meg a vészkorszakot, Lina néni, a nagymamám két fiú és egy leány anyja újból férjhez ment. Szép, szomorú szemeiből mintha az élethez való ragaszkodás is kiolvasható lenne. A Debóra izraelita nőegylet vezetője volt, és mint megtudtam, dédnagyapám, a füzérkomlósi Weisz József révén bát kohen, vagyis egy kohén gyermeke, ami ugye, női ágon, ha nem is számít háláchikusan, de mintha lenne jelentősége.

Apámnak két gyermeke született, Gábor és Judit, nagynénémnek, Szerénának egy, Magdi. Néhány megbarnult régi kép mutatja milyen kedves, szeretetre méltó család élt együtt. Nem idealizálom életüket. Maradt fenn alkalmi vers, amiben apám édesanyja bocsánatát kéri hirtelen haragjáért, de ettől még igazabbnak hat a szeretet ereje, ami összetartotta őket.

1944. június 4-éig tartott életük. Valamennyiüket Auschwitzba vitték, s a megérkezésük után azonnal gázkamrában megfojtották. A hatvanhét éves nagymamát, az öt, illetve hatéves gyerekeket édesanyjukkal együtt. A kivégzők még csúfolódtak is, hogy áldozataik a Smá Jiszróelt kiáltozták utolsó sikolyként.

Sokszor eszembe jutottak ők, noha szüleim nem akartak fájdalmat okozni, hogy magamra vegyem ennek lelki terhét. Inkább rejtegettek volna engem is, hogy ne bántson senki. Kisgyerekként, lázas betegen fantáziáltam, hogy talán mégis élnek ők, s egyszer csak megérkeznek. Igen, ha testi mivoltukban nem is, de a lét világához tartoznak.

Jólesik most is törődni velük, legalább elmondani életüket. Szavakból kavics az emlékezéshez. Kéver Ávot. Egyfajta kegyelet, ami minden szomorúság mellett az élet igenlése. Ahogy nagymamám, Weisz Léni lénye is sugallja a pusztító gyűlölettel szemben a végtelen szeretet üzenetét. És ahogy a Talmud mondja, a szeretetnek egy morzsája sem vész kárba…