Sorba álltam mézeskalácsért

Sorba álltam mézeskalácsért…

Félelmetes Napok a New York-i Lubavicsban

Pár nappal Ros HáSáná előtt közel hatvanfőnyi chábád chászid csoport utazott az ünnepekre Amerikába, hogy a Félelmetes Napokat a lubavicsi rebbe közvetlen környezetében töltse. E sorok írója az első csoporttal utazott a rebbéhez.

Minden chászid vágyainak netovábbja a rebbe közelében lenni. Mint méhek a virágra, mint a szomjas ember az oázisban lelt kútra, úgy veti rá magát a chászid minden lehetőségre, amely a rebbejéhez vezet. Azelőtt, Oroszországban sokszor gyalogosan vándoroltak a hívők a moholivai kormányzóságban lévő Lubavicsba, jobb esetben szekérsaroglyán. Most, a modern világban, repülőgépen „lovagol” a chászid. Lehetőleg charteren, mert úgy olcsóbb.

A több ezer cédula összegyűjtése órákig tart. A nagyszámú titkársereg persze tíz perc alatt elvégezné a munkát, de ki bolond a pidjonját a titkárnak adni, mikor személyesen a rebbe kezébe is adhatja. S akit a rebbe felismer és nevén szólít, az jobban örül, mint ha megnyerte volna a főnyereményt.

Ezután az egész társaság kiutazik a temetőbe. Itt van eltemetve az előző lubavicsi rebbe, a mostaninak apósa, s az ő sírjánál olvassa fel a rebbe a kívánságcédulákat. Három óriási csomag van tele a világ minden részéről érkezett cédulákkal. A rebbe órákon keresztül áll a sír előtt, és olvassa a cédulákat. Ő csak „ügyvivőnek” tartja magát, aki a hívők kérő üzeneteit tolmácsolja apósa számára. A hívők, a chászidok szentül hiszik, hogy a rebbének módjában van kéréseiket kedvezően elintézni, miként az meg van írva, mondván: „Amit a cádik elhatároz (gozér), azt a Jóisten magára nézve kötelezőnek tartja (m’kájém).”

Ki ne jönne ide a Félelmetes Napokra? Eljön mindenki, akinek a chábád mozgalomhoz valami köze van. Jönnek a rebbe „követei”, akik a messzi Ausztráliában, Marokkóban, Dániában, Párizsban, Londonban terjesztik az igét. Ezek azok a zsidók, akik nem sértődnek meg, ha „misszionáriusnak” nevezik őket. Zsidók között szabad, mondják, sőt nemcsak szabad, hanem kötelesség is.

És jönnek. Ezért van zsúfolva a templom, ezért gyöngyöznek izzadságcseppek a homlokokon a kitűnő léghűtés ellenére, és ezért vész bele a kántor hangja az általános mormolásba.
Másnap reggel tízkor kezdődik az ima. Eléggé későn, de a chábád imakönyv rövidített kiadású: sok imarész, főként vers – pijutim – nem szerepel benne. Ima előtt mindenki alámerül a mikvában, ima közben pedig minden szem a rebbén csüng. A fő pont – majd azt mondtam: attrakció –, amikor az izgalom a tetőfokára hág, s amikor egy szem nem marad szárazon, asófárfúvás. A rebbe maga fújja az első hangokat, de előzőleg hosszú ideig áll az emelvényen, feje a tálitba burkolva s előtte a nagy csomag pidjoncédula. „Jiddise peklách” – mondja valaki: a zsidó szenvedés, mártíromság és kitartás „csomagjai”.

Vannak, akik még az ima elején jó stratégiai helyeket foglalnak el, ahonnan jól lehet látni a rebbét, amint a sófárt fújja. Vannak, akik hallani vélik, amit mások nem hallanak, s vannak, akik többet látnak, mint társaik. Ki-ki a maga fizikai, illetve szellemi látó- és hallókészsége szerint. A rebbe kezében ősrégi sófár, még a dinasztia alapítójától, a Tánjá szerzőjétől maradt a lubavicsi házra. Időről időre szívettépő sóhaj szűrődik ki a tálit alól. S azután – „Min hámécár káráti já”: „Szorultságomban kiáltottam hozzád, ó, Uram!”

Most már egy szem sem marad szárazon, és a női karzat, hagyományaihoz híven, szívettépően zokog. Igaza volt a prófétának, mikor azt mondta: „Létezik-e, hogy sófárt fújjanak egy városban, és a nép ne rettenne meg?!” (Ámosz 3:6.)

Nem létezik.

Délután a „táslich” – egy tömegtüntetésszerű felvonulás, a rebbével az élen – után „hitváádut” van. Ez egy nehezen lefordítható szó, körülbelül annyit tesz, mint ünnepélyes gyülekezés – vagyis ami más chászidoknál a „tis”, az itt a „hitváádut”. Sok ezren szoronganak a nagy templomteremben, lépcsőzetesen elhelyezett lócákon állva, egymás hegyén-hátán, hosszú órákon keresztül, és hallgatják a rebbet, aki egy dobogón ül. Először mindenki áldást mond, papírpoharakba töltött vörösborra, majd a poharakat kézben tartva vadássza a rebbe tekintetét, hogy mondhassa neki – és ami a fő, hallhassa tőle –: „L’chájim!” Aki nem elég ügyes, vagy nincs jó helye, néha negyed óráig is vár, amíg sikerül a rebbe tekintetét elkapnia.

A hitváádut során a rebbe kabbalisztikus chászid fejtegetéseket hallat, majd énekelnek. A rebbe vezényli az alkalmi énekkart. Ismét „L’chájim!” – és így tovább, négy-öt-hat-hét órán keresztül. Soha senki nem fáradt, soha senki nem megy ki pihenni, senkinek nem zsibbad a lába – nem lehet tudni, honnan a fizikai erő mindehhez.

Késő éjjel sorba állunk: a hitváádut végeztével a rebbe „áldáspoharat” oszt. Mindenki kap egy pohár bort, amit ott a helyszínen megiszik. (Először elmondja a Hávdálát, az ünnepbúcsuztató imát, majd az e célra használt borból tölt a poharakba a híveknek. Ehhez mindig hozzáöntenek, és így a bor sosem fogy ki.) Akik közügyekkel foglalkoznak, kapnak rendszerint egy üveg vodkát is, azzal a kifejezett utasítással: rendezzenek munkahelyükön vagy közéleti tevékenységük színhelyén hitváádutot, chászid öszszejövetelt, és igyanak „L’chájim!-ot” az említett vodkából.

Ennek az érdekes szokásnak alapja az a hit, hogy talán úgy van rendelve: valami rosszban, kellemetlenben legyen részünk az év folyamán, talán rá leszünk utalva mások segítségére. Ezt azzal tudjuk le, hogy erev Jom Kippurkor lekáchot kérünk valakitől. Ezzel bizonyítjuk, hogy egyszer már rá voltunk szorulva valakire, már letudtuk azt a kellemetlenséget, amit odafent reánk róttak.

Tehát sorban állunk a rebbe ajtaja előtt, ő meg áll az ajtóban, előtte kis asztalon nagy tepsi mézeskalács, és osztja mindenkinek – hogy osztályrészünk legyen egy boldog és édes új év…