Szép szokás, hogy a zsidó nők a szombat tiszteletére otthon sütik a fonott sábeszi kalácsot, a bárheszt, még akkor is, ha készen is lehet kapni a pékségben1. Az utóbbi években egyre inkább elterjed az a szokás, hogy a Peszáchot követő első szombatra ún. sliszel chálét, vagyis kulcs-bárheszt sütünk. Ennek a szokásnak jártunk utána.
A kulcs-bárhesz formája és elterjedése
Bár a sliszel chále sütés divatja mostanában rohamosan terjed Izraelben és Izraelen kívül, áskenázok és nem áskenázok között egyaránt, mégsem újkeletű minhág, hanem ahogy Ávrahám Jehosuá Heschl (1748–1825) ápti rabbi (lengyelül: Opatów), a híres haszid mester írja 200 évvel ezelőtt Ohév Jiszráél című könyvében2: „ez egy ősrégi szokás”. Bár nem mindenki követte ezt a hagyományt (többek között a Chábád chászidok sem), az alábbiakban látni fogjuk, hogy egész Középkelet-Európában, beleértve Magyarországot is, elterjedt szokás volt. Még jól emlékszem rá, hogy anyukám valamikor a ’70-es években jelentette be nekünk, hogy a Peszách utáni sábeszre ő is sliszel chálét fog sütni és azóta is ragaszkodik ehhez a hagyományhoz.
A szokások eltérnek abban, hogy mit is jelent pontosan a kulcs-bárhesz. Van, aki egy valódi kulcsot süt a bárheszbe (természetesen előre alaposan megtisztítva…), így sütés után marad a bárheszben egy valódi kulcs nyoma, így tett első évben az édesanyám is3. Úgy tűnik, hogy az ápti rabbi4 ezt a verziót ismerte. Ennél elterjedtebb, hogy egy „sima” bárheszre tesznek tésztából kulcs formát. Ám az utóbbi években azt látom, hogy egyre többen vannak, akik nem elégednek meg egy kis kulccsal, hanem az egész bárheszt formázzák kulcs alakúra. Más zsidó források még említenek olyan megoldást is, hogy a bárheszre kulcs alakban szórják rá a szezámmagot vagy a mákot5.
De mi a kulcsa a sliszel chále szokásának? Mit nyit a Peszách utáni bárhesz?
A megélhetés kapui
A fent említett ápti rebbe több magyarázatot is ad erre. „…közismert, hogy minden szükséges dolognak van [képletesen] égi kapuja, ahogy az imáinkban említjük6, hogy azért fohászkodunk, hogy »Örökkévaló Istenünk… nyisd ki előttünk… a megélhetés kapuját«. Ebből keletkezett az a szokás, hogy kulcs formát teszünk a bárheszre, utalva arra, hogy azt kérjük Istentől, hogy nyissa meg előttünk a megélhetés kapuját”. Miért pont Peszách után imádkozunk ezért? Azért – magyarázza az ápti rebbe –, mert az egyiptomi kivonulás után, amikor Jöhosuá vezetésével megérkeztek a zsidók Izraelbe, és Peszách végére elfogyott a megmaradt mannájuk7, akkor kezdtek el megélhetésért imádkozni.
Ehhez hasonlóan idézik Slomo Méir (1835–1914) sasówi rabbi nevében8, aki azt mondta, hogy a Talmudban szerepel9, hogy Peszáchkor Isten ítélkezik a gabona fölött, ami szélesebben értelmezve a megélhetést szimbolizálja. A háláchá szerint10, ha kibérelünk vagy megveszünk egy házat, akkor a birtokbavétel jele a kulcs átadása. Hasonlóképen a kulcs szimbolizálja azt, ahogy átadja nekünk az Örökkévaló a következő évre ítélt megélhetésünket.
A spirituális világ kapui
További magyarázatként mondja az ápti rebbe11, hogy a Peszách utáni időszakban számlált omer kapcsán közismert, hogy a negyvenkilenc nap negyvenkilenc szintet jelent, a kulccsal pedig azt a reményünket fejezzük, hogy az Örökkévaló segít majd nekünk minden szint kapuját megnyitni.
Kulcs az istenszolgálathoz
Az ápti rabbi harmadik magyarázatát12 úgy idézem fel az alábbiakban, ahogy mesterem, Grünwald József (1903–1984) pápai rabbi elmagyarázta13. Mint mondta, bevett gyakorlat, hogy ha az ember bort vásárol, akkor a kereskedő ad egy kis kóstolót, hogy a vevő megízlelhesse, milyen finom az áruja. A kóstoló után azonban már csak pénzért kaphat belőle. Hasonlóképpen Peszáchkor a széderen az Örökkévaló felemeli Izrael fiait magas spirituális szintre, hogy megérezzük, milyen édes az istenszolgálat. Ez azonban csak a kóstoló volt, Peszách után már nem kapunk ebből „ingyen”, ekkor már nekünk kell megnyitni magunknak az Istenhez vezető ajtókat, erre emlékeztet a kulcs-bárhesz.
A pápai rabbi további magyarázata az, hogy a Tórában14 szerepel, hogy amikor Izrael fiai elhagyták Egyiptomot, akkor „…fölszedte a nép tésztáját… [és] a maradékot bekötve ruháikba vállaikon”. Ezt RáSI úgy magyarázza, hogy vitték magukkal „ami a mácá-ból és a máror-ból (a keserű fűből) megmaradt”. Miért volt fontos ezt az ételmaradékot magukkal vinni? Mert ezzel akarták jelezni, hogy a micva élménye olyan hatást tett rájuk, ami nem múlt el, hanem tovább tartott és ezt az élményt viszik magukkal? A kulcs formájú bárhesz azt jelzi, hogy a peszáchi élmény és lelkesedés egész évben kulcsként kell hogy szolgáljon az istenszolgálathoz.
A choméc kamra kulcsa
Bilitzer Efrájim rabbi (1880?–1944) Bethlen dájánja15 egy egyszerű magyarázattal szolgál. Mint írja, Peszáchkor a choméc el volt zárva, majd utána megnyílt újra a kovászos evésének lehetősége.
A kincstár kulcsa
Jöráchmiél Jiszráél Jichák Danzinger rabbi (1854–1910), a lengyelországi Aleksandrow rebbéje idézi16 a Talmud17 mondását, hogy akinek van tóratudása, de nincs istenfélelme, az olyan kincstárnokhoz hasonlít, akinek odaadták ugyan a belső kulcsokat, de nem adták oda a kapukulcsokat, így hogyan tud bejutni. A metaforában a belső kulcsok a tóratudást, a külső kulcsok az istenfélelmet szimbolizáljál: ezek szerint a sliszel chále jelzi az embernek, hogy mennyire fontos, hogy telve legyen istenfélelemmel is, ne csak tóratudással.
Létrával emelkedni magasabb szintekre
Érdemes megjegyezni, hogy a sliszel chálével párhuzamosan élt Lengyelországban egy másik szokás (nagyünnepekor), amiben nem kulcsot formáztak a bárheszre, hanem létrát18. A fent felsorolt magyarázatok egy része megmagyarázza ezt is, hogy mindig emelkedni kell, magasabb szintre kerülni az istenszolgálatban.
A forrásokból láthatjuk, hogy a szokás jelen volt a mai Magyarországon éppúgy, mint Erdélyben, Lengyelországban és Ukrajnában.
* * *
Az ellenzők hangja: idegen szokásról van szó
Az utóbbi években azzal egészült ki a sliszel chále szokása, hogy valahányszor megemlítik a közösségi médiában a témát, mindig felbukkan egy-két ünneprontó, aki arra utal, hogy ez egy keresztény (húsvéti) szokás, ami idegen a zsidóságtól. Ilyet olvastam mostanában magyar nyelven is. Az illető odáig ment, hogy azt tanácsolta olvasóinak, tartsák magukat távol a sliszel chále sütésétől, mint egy „chukot háákumtól”, más vallás szokásától, amit a Tóra szerint19 nem szabad követni20.
A hagyományos zsidóság tiszteli a saját szokásait
Valójában azonban ez az elutasító hozzáállás a szép régi zsidó szokásokkal szemben az, ami idegen a zsidóságtól, hiszen, ahogy bölcseink mondták „minhág Jiszráél Torá”21, vagyis a zsidók szokása olyan, mint maga a Tóra22. Ez volt az egyik eleme az 1865-ös nagymihályi felhívásnak is, amit hetvenkét hagyományhű rabbi írt alá: hogy a magukat haladónak nevező zsidók ne vessék el a közösségek idő által megszentelt hagyományait23.
Fontos alapelv a különböző szokások kutatásakor, hogy amikor azt találjuk, hogy átfedés van egy zsidó szokás és más kultúrák hagyományai között, akkor meg kell vizsgálni a köztük lévő kapcsolatot, nem lehet csak úgy vizsgálat nélkül, automatikusan elfogadni, hogy a zsidók a környező népektől vették át. Hiszen lehet, hogy véletlenül alakultak ki párhuzamosan hasonló hagyományok. Vizsgálni kell azt is, az adott szokás idegen-e a zsidóságtól és csak egyértelmű bizonyítékok mellett lehet elfogadni, hogy valóban volt átjárás a kultúrák között. A mi esetünkben nincs egyértelmű bizonyíték rá, hogy létezett olyan húsvéti szokás, amelyet sliszel chále formájában vettek volna át.
Nem ismert és nem is létező szokást nem lehet átvenni
Az egyik ellenzője a sliszel chálénak említi, hogy elődeinknek nem volt lehetősége „mint nektek, a 21. században élő embereknek, akik 2 perc Google / Wikipédia kereséssel („EasterBread” kulcsszóra) a saját szemükkel is meg-
győződjenek arról, hogy ez sajnos bálványimádó eredetű szokás (chukotákum)”. Úgy vélem, ha azt mondjuk, hogy elődeinknek Google-re lett volna szükségük ahhoz, hogy megismerjék ezt a keresztény húsvéti szokást, akkor ezzel egyben bebizonyítottuk, hogy nem voltak tudatában ilyen szokás létének, tehát nem is vehették át…
Szerkesztőm, Steiner Zsófia, a felszólításnak eleget téve kutatásba fogott a témában, ám nem talált kulcs formájú húsvéti kalácsra utaló nyomot sem a magyarnépszokásokban, sem a nagyobb keresztény felekezetek liturgiájában. Felhívta azonban a figyelmemet, hogy valóban létezik egy ún. kulcsos kalács a magyar gasztronómiában, ami az Észak-Dunántúlról kiindulva terjedt el az egész országban. Ez az esküvőkre és családi eseményekre font kenyérféle azonban nem vallási jelentéséről és nem az alakjáról, hanem a speciális kulcsolásos technikájú fonásáról kapta a nevét.24
Ez alapján azt hiszem (és érdemes ezt még alaposan kutatni), kijelenthetjük, hogy félreértésről van szó, hiszen Kelet-Európában nincs olyan elterjedt szokás, amelyben kulcs alakú kalácsot sütnek a húsvéti ünnepkörhöz kapcsolódóan, legföljebb kereszt alakút, és csak egyesek túl élénk fantáziája köti össze a két formát. (Nem szeretnék a keresztény szokásokba belemenni, hiszen nem a szakterületem, de szerkesztőm arra is rámutatott, hogy a húsvéti és peszáchi ünnepkör eredetét tekintve épp ellenkező irányú volt a szokások áramlása…)
Idegen-e a szimbolikus étel a zsidó hagyománytól?
Vizsgáljuk meg azt is, hogy van-e olyan eleme ennek a szokásnak, amelyről érezhető, hogy nem a zsidóságban született.
Az egyik blogger érvelése szerint ez nem egy zsidós dolog, hiszen milyen kapcsolat lehet a sliszel chálé és a megélhetésért mondott ima között. Hogyan tud a sliszel chále segíteni ezen a téren?! Ez komoly tudatlanságról tesz tanúbizonyságot, hiszen mindenki tudja, hogy számos ilyen jellegű, ún. szegulá létezik a zsidóságban, például a Ros hásánákor fogyasztott különleges ételek a következő évre kért jólétet és áldásokat szimbolizálják. Ilyen a mézbe mártott alma, a halfej vagy a gránátalma, és – hogy a témánál maradjunk – maga a kerekre font ünnepi bárhesz is. A szimbolikus ételek fogyasztásának szokása ősrégi hagyomány a zsidóságban: nemcsak a Sulchán áruchban25, de már magában a Talmudban26 is meg van említve. Ahogy szoktam mondani, hogy mi nemcsak az imáinkkal, de még az ételeinkkel is az Örökkévalóhoz fohászkodunk. Ezekből látjuk, hogy a sliszel chále alapgondolata megegyezik a zsidó gondolkodásmóddal.
További vizsgálatot érdemel magának a kulcsnak a szerepe a zsidóságban. Erre szintén találunk autentikus forrásokat. Pl. a Talmudban27 szerepel, hogy három kulcs van, amit az Örökkévaló soha senkinek nem ad át, még a prófétáknak vagy az angyaloknak sem. Ezek az eső, a gyermeknemzés és a halottak életre keltésének kulcsai.
Mikor tiltja a Tóra más vallások szokásainak átvételét?
További kérdés, hogy ha fel is merülne, hogy egy szokást idegen vallásból vették át, bibliai tilalomba ütközne-e. A válasz egyértelmű nem, hisz:
- Még akkor is, ha az ember szándékosan vesz át egy más vallású szokást, de nem azért teszi, mert azonosulni szeretne azzal a hitvilággal, hanem azért, mert úgy érzi, hogy ez beleillik a saját vallási életének logikájába, akkor az megengedett28.
- Ha az ember követ egy szokást, amiről később antropológiai kutatás segítségével kiderül, hogy nem zsidó szokásból ered, akkor azt biztosan megengedett tovább követnie, hiszen ő a zsidóságából kiindulva gyakorolta ezt a szokást29.
Ezekre jó példával szolgál a sávuoti szokás, hogy virágokkal díszítjük zsinagógákat és a lakásainkat30, többek közt emlékeztetőül arra, hogy a tóraadásra a Szináj-hegy zöldbe borult31. Ez a szokás Magyarországon és az egész világon mindenütt nagyon elterjedt mind a mai napig, annak ellenére, hogy egyes rabbik azt állítják, hogy mivel ez ma már más vallások szokása, ezért tilos lenne32.
A bölcsek szavai
A fentiekből láthattuk, hogy a sliszel chálénak minden eleme autentikus, a zsidóság hagyományainak szövetébe illeszkedik. Mindezek után nem csodálkozhatunk, hogy korunk nagy rabbijai közül egy se tiltakozott a sliszel chále szokása ellen, mint chukotákum, nem zsidó szokás ellen.
Mindezekből az is kiviláglik, mennyire kell vigyázni, amikor egy általunk esetleg nem ismert és nem követett szokásról nyilatkozunk, ahogy a Peszách után olvasni kezdett Atyák bölcs tanításaiban is szerepel33: „Bölcsek, vigyázzatok minden szavatokra”.
A háború után rengeteg szokás feledésbe merült, ám egyik-másik, többek között az internetnek hála, újra kezd elterjedni, így elődeink hagyományai nem tűnnek el, aki szeretné, beemelheti őket a családja szokásai közé.
Kívánom, hogy mindenki előtt nyíljon meg a megélhetés kapuja a következő évben és hogy sok szép zsidó szokást tudjunk átadni a következő generációnak!
1 Sulchán áruch OC 242:1. RöMÁ; 2 Likutim, Párását Smini; 3 Bén Peszách löSávuot 3:1.; 4 Uo.; 5 Széfer hátodáá 247. oldal végén; Zivhámin hágim 103. oldal; 6 Sámuel imája – Zsidó imakönyv 327. oldal; 7 Jöhosuá 5:11.; Talmud, Kidusin 38a.; 8 Elázár Rubin: Zichron Elázár, Lvov 1930, 161. oldal; 9 Ros hásáná 16a.; 10 SÁ CM 192:2.; 11 Uo.; 12 Ohév Jiszráél, Lösá bátáchár Peszách; 13 Vájchi Joszéf, Smini, Lösá bátáchár Peszách; 14 2Mózes 12:34.; 15 Jád Efrájim responsum 30. fejezet; 16 Jiszmách Jiszráél, Tázriá; 17 Sábát 31a–b.; 18 Marvin I. Herzog: The Yiddish language in northern Poland: Its geography and history, 1965, 30–32. oldal; 19 3Mózes 18:3., 20:23.; 20 SÁ JD 178:1.; 21 Lásd Toszáfot, Mönáchot 20b. Nifszál bekezdése; Sulchán áruch RSZ 494:16.; 22 Lásd még MáHáRáSDáM responsum JD 193. fejezet; 23 Lásd Köves Slomó: Zsidó szakadás – Hamburgtól Nagymihályig 15. fejezet; 24 Pethő Mária: Adatok Jász-Nagykun-Szolnok megye lakodalmi kalácsaihoz (Néprajz, 1992/10.38. oldal); 25 OC 583. fejezet; 26 Horájot 12a.; 27 Táánit 2a.; 28 lásd SÁ JD 178:1. RöMÁ; 29 lásd Ben porát responsum 2. kötet 11. fejezet; 30 SÁ OC 494:3. RöMÁ; 31 Misná brurá uo. 10.; lásd még Chukát olám 251–253. oldal; 32 Chájé ádám 131:13.; lásd még Chukát olám uo. 253–254. oldal; A rabbi válaszol 4. kötet 40. fejezet; 33 1:11.
Megjelent: Egység Magazin 33. évfolyam 165. szám – 2023. április 27.