Purim a beöltözés ideje, a maszkoké és maskaráké. Ahogyan az isteni gondviselés is elrejtőzik, megbújik a történet mögött, ugyanúgy rejtőzünk mi is jelmez és álarc mögé ezen az ünnepen. De nemcsak a beöltözés, hanem a nevetés, a vidámság, a viccelődés ideje is ez az ünnep. E két ünnepi jellegzetesség jegyében olyan ételeket kínálunk gasztronómiai rovatunkban, melyeknek a nevében valamilyen ruhadarab szerepel.

Ha már Purim, akkor természetesen a legismertebb purimi édességgel kell kezdenünk, mely öltözékünknek csupán egy kiegészítőjét képviseli nevében, nem más ez, mint a hámántáska. Bár ma már szinte bármivel megtölthető, a klasszikus hámántáskát mákkal töltötték meg. Maga a „hámán” szó egyaránt utalhat a purimi történet gonosz főminiszterére és a jiddisül „mon”-nak nevezett mákra, mert az askenáz zsidók kiejtése szerint a főgonosz Hámán nevét Homonnak mondják. A „tás” pedig zsebet jelent, így a jiddis homontásen szó valójában „mákkal töltött zseb”-et jelent. A hámántáska fogyasztásának szokásával kapcsolatban jól ismert magyarázat, hogy a töltelék benne rejtőzik a tésztában. Őseink a korábbi időszakokban hozzá voltak szokva a nyílt csodákhoz, ám a szétszóratás korában a csodák gyakran nem mindenki számára jól látható módon, hanem rejtve jelennek meg. A purimi történet azt mutatja, hogy a rejtett csodák révén az Örökkévaló pontosan ugyanúgy vigyáz ránk, mint amikor nyílt csodák által mutatkozik meg a hatalma. Az Örökkévaló mindig jelen van a világban, ám napjainkban elsősorban a színfalak mögül irányítja a világot, ahogyan a hámántáska lényege, vagyis a töltelék is elrejtőzik a tésztában. Bár nevében nem szerepel, egy midrás a hámántáskát egy ruhadarabhoz, nevezetesen kalaphoz hasonlítja. Egy régi legenda szerint ugyanis a hámántáska azért háromszögletű, mert a gonosz Hámán is ilyen formájú kalapot viselt. Bukására való emlékezésként esszük tehát a hámántáskát. Akár táska, akár zseb, akár kalap, mindenképpen ez a legismertebb purimi édesség.

Ha már a zsebet említettük, nem hagyhatjuk ki a zsidó étkezés egyik fontos kifejezését, ami így hangzik: pát hábá bökisznin, vagyis olyan tészta, aminek zsebe van. Jelen esetben nemcsak a kifejezés furcsa, hanem maga a háláchá is szerteágazó. Általánosságban elmondhatjuk, hogy ez egy olyan tésztaféleség, melyet sós vagy édes töltelékkel töltöttek meg, lehet tehát pizza vagy édes töltelékkel ellátott lepények. Ezekre, amennyiben a tészta kevesebb vizet tartalmaz, mint az összes egyéb folyadék mennyisége együttvéve, nem hámoci, hanem mezonot áldást mondunk, utána pedig a mezonot áldást kívánó tésztafélékre vonatkozó utóáldást, az ál hámichját. Ha azonban annyit szeretnénk enni belőle, hogy az teljes étkezésnek minősül, akkor előtte kezet kell mosni és hámoci áldást mondani, utána pedig a teljes asztali áldást, a birkát hámázont kell elmondanunk. Áthidaló megoldásként gyakran azt választják, hogy kezet mosnak, és áldást mondanak, majd esznek egy olyan darab kenyérből, amivel kapcsolatban nem merül fel kérdés, és utána fogyasztanak a pát hábá bekiszninből.

Úgy tűnik, az ételek között leginkább a felsőruházat népszerű. Sokat emlegetett ételféleség az alma pongyo­lában:

„Alma schlafrockban, úgy is mondták. Palacsintatészta-szerű keveréket kell készíteni: tojás, liszt, pici só, cukor, vanília. Az almát fel kell szeletelni vékony karikákra és belehempergetni ebbe a tésztába és olajban kisütni mind a két oldalát, majd vaníliás cukorral megszórni” – mesélte a nagymamám, felidézve gyerekkori, még a háború előttről származó emlékeit.

Hasonló elven alapul a bundáskenyér. A kissé már megszikkadt, nem teljesen friss kenyeret felszeleteljük. Alaposan felverünk néhány tojást, kissé megsózzuk, és ebbe áztatjuk a kenyereket. Míg a kenyérszeletek magukba szívják kissé a tojást, széles serpenyőben olajat hevítünk, és ebben sütjük át a kenyerek mindkét oldalát.

Talán nem is gondolunk rá, amikor emlegetjük, de a ruhadarabról elnevezett ételek közé tartozik a mákos guba is, minthogy a guba nem más, mint gyapjúból készült, általában vállra vetve hordott kabát.

 

Mákos guba

tejes, vagy párve

 

Hozzávalók: Egy szombatról maradt, kissé szikkadt bárchesz vagy néhány kifli; 1 ½ pohár mák; 1 ½ pohár porcukor; 1 l tej (párve változathoz növényi tej, például kókusz- vagy mandulatej)

A bárcheszt felszeleteljük, a szeleteket egyenként beáztatjuk a (kókusz)tejbe. Egy tűzálló edényt kikenünk olajjal, és az aljára egy rétegben bárchesz-szeleteket teszünk. A cukrot a mákkal összekeverjük, a szeletekre szórjuk, majd újabb réteg bárchesz következik, és ismét cukros mákot szórunk rá. 180 fokra előmelegített sütőben 15-20 perc alatt átsütjük, forrón tálaljuk.

 

A felsőruházat mellett végül lássunk egy lábbelit is:

 

Lekváros papucs

tejes

2/3 pohár tej; 1 kocka friss élesztő; 2 ek. cukor; 3 pohár liszt; 25 dkg vaj; ¼ pohár tejföl; 2 tojás

A töltelékhez: tetszőleges lekvár, leginkább szilva vagy barack

 

Az élesztőt a langyos tejbe morzsoljuk, hozzáadjuk a cukrot, és néhány percig állni hagyjuk. A lisztet tálba szitáljuk, belemorzsoljuk a vajat, hozzáadjuk a többi hozzávalót és az élesztős keveréket is. Néhány perc alatt egynemű tésztát gyúrunk, ha túl kemény vagy száraz, adjunk hozzá apránként még egy kis tejet, ha túl lágy, egy kevés lisztet szitáljunk még a tésztához. A meggyúrt tésztát minden oldaláról megolajozzuk, és letakarva duplájára kelesztjük, majd vékonyra nyújtjuk. 6-7 centiméter oldalszélességű négyzetekre vágjuk, majd minden egyes négyzetbe egy-egy kiskanálnyi lekvárt teszünk. Két átellenes sarkát összecsippentjük, és szellősen sütőlapra helyezzük a papucsokat. 180 fokra előmelegített sütőben mintegy 20 perc alatt készre sütjük a süteményt.

 

Hámántáska

párve

 

4 tojás; 1 pohár barna cukor; ½ pohár olaj; 1 narancs leve;

5 pohár liszt; 1 csomag vaníliás cukor; 1 csomag sütőpor;

A töltelékhez: Sűrű szilvalekvár, baracklekvár

 

Mák- vagy diótöltelék: 20 dkg darált mákot vagy diót és 10 dkg cukrot lábosba töltünk, apránként vizet adunk hozzá (annyit, hogy éppen keverhető legyen). Kis lángon, kevergetve, 10 perc alatt összefőzzük. Reszelt citromhéjjal és vaníliás cukorral is ízesíthetjük.

Dénes Anna írása

A cikk az Egység 127. számában jelent meg. 

 

Megszakítás