Ros hásáná és a sófár

Az Örökkévaló többször is próbára tette az első ősapát, Ábrahámot, hogy lássa, valóban megtesz-e bármit, amit kíván tőle. A legnehezebb az utolsó próbatétel volt: Isten azt parancsolta Ábrahámnak, hogy adja oda, áldozza fel neki gyermekét, Izsákot. Ábrahám kész volt teljesíteni az Örökkévaló parancsát, ám amikor felemelte kését, Isten angyala megállította a kezét. A bokorba egy kos akadt be a szarvával, Ábrahám az angyal parancsára ezt az állatot áldozta fel fia helyett. Ez éppen ros hásáná napján történt, és többek között ezért fújjuk meg a kos-

szarvból készült, félelmetes hangú kürtöt, a sófárt ros hásáná napján.

Erről a különleges hangszerről szól a mesénk. A zsidókat évezredeken át sokat üldözték, sok viszontagságon mentek keresztül minden nemzedékben. Népünk legbátrabbjai még a legsötétebb napokon is megőrizték hitüket, és, amennyire csak lehetett, betartották a parancsolatokat. Amit csak tudtak, megtettek, hogy tfilint tehessenek, chanukai gyertyát gyújthassanak vagy meg­fújhassák a sófárt…

Körülbelül nyolcvan évvel ezelőtt történt az, amit most elmesélek, a rövid és hűvös szibériai nyár legvégén. Meir Halberstam, aki felnövekedvén híres rabbi lett, 13 éves fiú volt, akit nagyapjával, a zmigrádi rebbével együtt börtönöztek be. Szináj Halberstam rabbinak és unokájának nem volt más bűne, mint hogy zsidók voltak. De hogy került Meir Szibériába? Hiszen néhány évvel korábban családjával együtt Jeruzsálembe költöztek. Ám bár micvája alkalmából apja visszaküldte őt a szent életű nagyapa otthonába, hogy ott ünnepeljék a nagy napot. A közeledő háború szele azonban már megérintette a lengyelországi zsidókat, és aki csak tudott, menekült. Így került Meir és Halberstam rabbi a család többi tagjával együtt Oroszországba. Azonban nem volt szerencséjük: sok más társukkal együtt elfogták és keserű kényszermunkára ítélték őket a kegyetlen szibériai tundrán.

Közeledett ros hásáná. Bár nálunk az idő tájt még kellemes az idő, Szibériában már a jeges szél veszi át az uralmat a vidék felett. Halberstam rabbit azonban jobban foglalkoztatta az a gondolat, hogy hogyan fújhatnák meg a sófárt anélkül, hogy kegyetlen orosz őreik ne büntetnék meg őket. Hiába törték a fejüket, semmire sem jutottak.

Két nappal az ünnep előtt azonban Meirnek merész ötlete támadt. Megvárta, amíg az orosz őrök lerészegedtek – ez minden éjszaka megtörtént –, és amikor már mélyen aludtak mind, néma csöndben kilopakodott a hálóhelyiségből. A tábor bejáratánál hatalmas kolomp volt, ezt húzták meg reggel, hogy a rabok felébredjenek, és munkára induljanak. Meir addig ügyeskedett, míg elérte a kötelet, mely a kolompot tartotta, emberfeletti erővel kioldotta a csomót, a kolomp pedig darabokra tört. Meir ezután, mint aki jól végezte dolgát, óvatosan lecsusszant a póznáról, és visszaosont a hálóterembe.

Másnap reggel a kijózanodott orosz őrök felfedezték, hogy valaki tönkretette a kolompot. Hogy ébresztik így fel a tábor több száz rabját? Hetekbe is beletelhet, mire sikerül új kolompot szerezniük, mitévők legyenek?

Addigra azonban Meir már beavatta a családot zseniális tervébe. Meir nagybátyja nagy bátran előlépett, és felajánlotta, hogy használják apjának régi pásztorkürtjét az ébresztőknél, amíg nem készül el a harang. A parancsnok azonnal odavitette a kürtöt, Halberstam rabbi pedig haladéktalanul teljesítette a kérését, és elővette a hangszert, ami nem volt más, mint egy sófár. A parancsnok elrendelte, hogy adják át neki, ám hogy, hogy nem, akárhogy erőlködött, képtelen volt megfújni. Ekkor Meir nagybátyja ismét szót kért, és elmondta, hogy apja hivatásos kürtös, és javasolta, hogy ő fújja meg reggelente a hangszert ébresztő gyanánt. A parancsnok azonnal előléptette a zmigrádi rebbét hivatalos ébresztőnek, az ő feladata lett a rabok felébresztése reggelente, kürtszóval.

A zsidó rabok között hamar elterjedt, hogy másnap, ros hásáná első napjának reggelén sófárfújást hallhatnak majd, és mindannyian időben felkeltek, hogy amikor a nap felbukkan a fagyos szibériai horizonton, készen álljanak a sófár hangjainak meghallgatására. Így esett, hogy a szibériai táborba zárt raboknak maga a zmigrádi rebbe fújta meg a sófárt. Nem titokban, nem félelemtől rettegve, hanem büszkén és hangosan. A sófár éles hangja reményt keltőn és erőt adón hasított bele a sötétségbe, a zsidó rabok pedig sírtak és imádkoztak, hogy az Örökkévaló szabadítsa meg őket.

Így adott reményt egy zsidó fiú bátorsága a sófárfújással a Szibériában raboskodó zsidók számára.