Rita Levi-Montalcini a Nobel-díjas zsidó sejtbiológus nemcsak tudományos munkásságával, politikai aktivizmusával és Izrael melletti kiállásával szolgál példaként a számunkra. Élete magát a zsidó történelmet testesíti meg. Családi öröksége a különleges rítussal rendelkező, kétezer éven át fennmaradt itáliai zsidó hagyományokban gyökerezik, ő maga pedig képes volt arra, hogy az a holokauszt üldöztetései során is fenntartsa laboratóriumát és elkötelezetten folytassa a munkáját.
Rita Levi-Montalcini 1909-ben született az olaszországi Torinóban. Apja Adamo Levi, villamosmérnök és matematikus, anyja Adele Montalcini, festő volt. A szülőknek négy gyermeke született, a később híres építésszé vált Gino, Anna, valamint Rita és ikertestvére, a szintén neves művész Paola. Ugyan apja ellenezte a nők felsőfokú oktatását, Rita kérésére mégis beleegyezett, hogy szülővárosa orvosi egyetemén tanulhasson. Itt sajátította el azt a tudást és kutatási módszertant, mely egész életén át elkísérte. 1936-ban summa cum laude végzett az egyetemen orvosi és sebészi diplomával, majd ezt követően ideggyógyászatot és pszichiátriát hallgatott.
A második világháborút Olaszországban vészelte át a család, és Rita, amennyire csak a zsidótörvények engedték, folytatta kutatásait a csirkeembriók idegrendszerével kapcsolatban Guiseppe Levi professzor asszisztenseként. Miután Olaszország is belépett a háborúba, a családnak Torinóból egy kis faluba kellett menekülnie. A fiatal nőt azonban semmi sem téríthette el kutatásaitól, és a primitív körülmények közt is felállította laboratóriumát. A helyi parasztoktól szerzett megtermékenyített tojásokat (arra hivatkozva, hogy az táplálóbb a gyerekei számára), ezeket pedig egyszerű, házi készítésű inkubátorban melengette. Kutatásainak eredményeit a háború után Amerikában publikálta. 1943 szeptemberében, a német megszállást követően a családnak tovább kellett költöznie. Firenzében bujkáltak, egészen az 1944. augusztusi felszabadulásig. Ettől fogva a szövetségesek által fenntartott hontalanok táborában működött orvosként egészen a háború végéig, 1945 májusáig.
A háború után Viktor Hamburger, neurológus és sejtbiológus értesült kollégája felfedezéseiről, és Washingtonba hívta őt dolgozni. Ez után 26 évet töltött kutatással a St. Louis Egyetemen, majd évtizedeken keresztül ingázott Róma és Washington között. Ezen idő alatt több rangos díjat is szerzett, többek közt – kollégájával, Stanley Cohennel, fiziológiai és orvostudományi Nobel-díjat kapott 1986-ban a növekedési faktorok felfedezéséért. Kutatásai nagyban hozzásegítettek az idegrendszer betegségeinek, köztük az Alzheimer-kór kezeléséhez, és nélkülözhetetlenek az immunrendszer megértése, a termékenység, a rák gyógyítása, a szervadományozás és még számos létfontosságú terület kapcsán.
Levi-Montalcini egész életében tanult és kutatott, de emellett nem feledkezett meg sosem a világ problémáiról. Több, az éhínség felszámolását célzó szervezetnek is tagja volt, aktívan részt vett a közéletben és számtalan helyen jelent meg az éhínség elleni küzdelem aktivistájaként. Harcolt az afrikai nők jogaiért és alapítványa révén bőkezűen támogatta is őket. Elbűvölő személyisége volt és sziporkázó humora. 2001-ben az olasz szenátus örökös tagjává nevezték ki.
Igyekezett javítani Izrael és az európai országok tudományos együttműködését és büszke volt zsidóságára. Izrael igaz barátja volt, többször járt az országban. Utoljára 99 évesen látogatott a zsidó államba, ahol a haifai Technion Egyetemen tartott előadást női hallgatóknak. Arról beszélt, hogy ő maga sosem ment férjhez és nem születtek gyermekei sem. Egy olyan kor gyermeke volt, amikor választani kellett tanulás és karrier, illetve család és gyerekvállalás mellett. Kifejezte örömét, hogy a mai izraeli lányoknak már nem kell választaniuk és egyszerre lehet családjuk és futhatnak be tudományos karriert.
Századik születésnapját 2009-ben a római városházán ünnepelte. 2012. december 30-án, 103 évesen bekövetkezett haláláig ő volt a legidősebb még élő Nobel-díjas.
Forrás: TOI