RIPORT

Amikor én Bár Micvá voltam

        Három hét múlva elérkezem apai pályafutásom fontos állomásához. Isten és ember előtt teszek nyilatkozatot: ezentúl az égi könyvelésben csak azokat a tételeket ellenjegyzem, amelyek engem terhelnek, s fiam tetteiért nem vállalok többé felelősséget. Három hét múlva odafent megnyitják egyetlen ivadékom könyvelését, megkezdődik önálló és felelősségteljes férfiúi élete. Magyarán: bár-micvá lesz a fiam.

        Úgy határoztunk, hogy ezt a szép, meghitt ünnepet családi hármasban töltjük. Mert hát elsősorban a mi ünnepünk ez. A fiúé, aki e fontos naphoz érkezett, az anyjáé, aki nevelte, óvta, gondozta és az apáé, aki mindenhez statisztált.

        Meg hát minek is kell az ilyen bár-micvából közügyet csinálni. A mi dolgunk az. Nem akarunk mi senkinek sem imponálni a nagy traktával, amit a vendég mindig szegényesnek és fantáziátlannak, a vendéglátó pedig zsebéhez mérten túlméretezettnek tart. Aztán félünk attól is, hogy sértődések lesznek. Mert abból tengernyi akad egy ilyen bár-micvá után. Egyformán sértődnek meg azok, akiket elfelejt meghívni az ember azokkal, akiket szándékosan nem hív meg, s azok, akiknek nem jutott a haséból, vagy a bóléból és a vendéglátói nyájasság nem omlott rájuk olyan bő kévében, mint másokra.

        Megtartjuk a bár-micvát és meghívjuk rokonainkat, barátainkat, pályatársainkat, szomszédainkat. Mert hát az ember társadalomban él. Az ember nem remete, nem mindig az észokok irányítják. És tulajdonképpen nekem is volt bár-micvám. Csak a fiamnak nem jár? De micsoda bár-micvám volt! A múltkoriban említette éppen Sternberg Záviné, a híres pesti Antquart cég egykori tulajdonosnője, volt szomszédunk és anyám jó barátnője. – Micsoda fényes bár-micvád volt, – mondotta Sternberg néni, rámfüggesztve égkék szemeit, melyből annyi jóság tud kiröppenni. Ez adta meg a végső lökést az elhatározásra. Hogy nekem olyan hetedhét országra szóló bár-micvám volt. Emiatt szalasztottam el a fiamat a rabbihoz, kezdjen tanulni, mert neki is megtartjuk az avatási ünnepét.

        Jár is a fiú már régóta a rabbihoz, tanulgatja a háftárát de nem hajlandó még csak tájékoztatni sem engem arról, hogyan halad, mit tanul. Csak legyint. Nagy dolog! Az anyanyelvénél is jobban a sajátja a nyelv, amint a szöveget tanulja! Tanulja? Csak olvassa. A hangjegyeket tanulja. A nigunt. Mert egy kicsit rossz a hallása a fiúnak. Mondhatnám botfülű. Különben mi az ördögnek kellene hetekig járnia a rabbihoz?

        A minap eszembe jutott valami.

        – Aztán mondd csak – fordultam a fiamhoz –, beszédet te nem tanulsz?

        – Miféle beszédet? – nézett rám a gyerek gőgösen.

        – Hát, amit majd a vendégeknek elmondasz…

        – Miért? Azt tanulni kell?
        – Hát persze!

        – De, apa, hát nem tudok kivágni egy kis szpicset? Csak nem fogom előre bemagolni? Majd elzengek valamit. Előbb héberül és ha akarod utána magyarul. Elmondom, hogy jó fater vagy, derék fickó… meg a mamsi mennyit kinlódott velem. Tudom én mit kell ilyenkor mondani. Egy bár-micván voltam?! Az a fontos, hogy az ember jól hangsúlyozzon, a hangját remegtesse. Ezt szeretik a felnőttek…

        Hű, a mindenit ennek a gyereknek! Most elmondhatom, hogy bezzeg… Bezzeg az én időmben! Én a bár-micvá előtt már vagy egy fél évvel elkezdtem a rabbijárást. Lucskos, csatakos utakon bandukoltam télvíz idején a Wesselényi utcába, Kohn sakter Chananje nevű fiához, a fiatal tehetséges rabbihoz, aki legjobb mestere volt a bár-micvára való felkészítésnek. Volt mit tanulni! Két beszédet tartottam, a „chárifut”-ot és a „mögidut”-ot. És meg kellett tanulnom nekem is a haftarát.

        Persze nem minden olvasó tudja, hogy mi is az a chárifut és mi a mögidut. Elmondom. A chárifut, az észélesítő, a Talmud egyik tételének fejtegetése az összes odavágó magyarázatokkal. A mögidut pedig emelkedett hangú szónoklat.

        A talmudi beszédem arról szól, hogy mindenki vághat állatot a kasrut szabályainak megfelelően, csak a süketek, a hülyék és a kiskorúak nem. Értik? Tehát mindenki jogosult arra, hogy saktere legyen hasított patájú, kérődző jószágnak és magot evő szárnyasnak, ha már túljutott a bár-micván és rendben van az esze meg a füle.

        Mennyit kínlódom vele! A héber szöveget jiddissel kellett magyarázni, a nyelv eléggé idegen volt, ugyanúgy, mint a hochdeutsch, amin az emelkedett hangú szónoklatot kellett elmondani, ami így kezdődött: „Teuere Eltern…”.

        Volt, hogy elakadtam a szövegben és olyankor az éles eszű Irén nővérem, aki egy évvel idősebb nálam, anélkül, hogy felnézett volna a könyvéből, felém gurította a talmudi szót.

        Lidérces félelemben, nyavalyatörős izgalomban érkeztem el a nagy napig. A Kazinczy utcai templom sohasem volt olyan nagy és annyira zsúfolt ellenségekkel, akik kajánul lesték, hogy sülök bele a háftárába.

        És elérkezett a háftárá. Hartmann kántor érces hangján megremegtette a nevemet, hívott a Tórához. Mintha dobpergést és harsonázást hallottam volna, úgy zengett felém a hívás, csak éppen a lábaim nem akartak engedelmeskedni. Nem is tudom, hogyan kerültem fel a Tórához, hogyan érintettem talitommal a pergament megjelölt helyét és hogyan mondtam el az áldást, megköszönve az Úrnak, hogy bennünket zsidókat választott ki a népek erdejéből és nekünk adta a Tórát. És előtört torkomból az ősi dallam, amire Kohn Chananja tanított hosszú hónapokon át, s mintha idegent hallgattam volna, úgy figyeltem vékony hangomat, melynek a háftárá dallamára kellett szárnyalnia, fel egész a magasba, a sűrű faráccsal takart női karzatig, ahol édesanyám törékeny alakjának konturja sötétedett és mellette nagynénjeim egyformán szőke parókás fejei hajoltak le kiváncsian felém, az én szavamat lesve.

        Sikeresen érhettem a dolog végére, mert amikor megkerülve a templomot a padsorok között visszamentem a helyemre, valóságos diadalmenetben volt részem. Kinyultak a felnőtti kezek és megragadták jobbomat, arcomat csipkedték, simogattak. A Muszáf imát már gépiesen mormoltam, szavakat, sorokat ugrottam át és a hiúság lázrózsái ékesítették arcomat. Istenem, gondoltam ijedten, most már a magam bűne ez, ha kihagyok sorokat, s az is, hogy itt a templomban kevélykedem sikeremmel.

        (folytatás következik)
        Zoltán Dezső

Megjelent: Gut Sábesz 2. évfolyam 34. szám – 2014. augusztus 13.