Izrael közelmúltban megválasztott miniszterelnöke, Áriel Sáron valószínüleg a zsidó állam ötvenhárom éves történelmének egyik legismertebb és legközpontibb figurája. Izrael hadseregének hőse, aki minden hábirúban részt vett és sokak szerint nem egyszer az ő eészántságán, s egyesek szemében őrült bátorságán múlott a különböző háborúk győzedelmes kimenetele. Az ő és a lubavicsi Rebbe különleges kapcsolatáról szól cikkünk.
Sáront vegyes érzelmek övezik. Ő volt az, aki felállította a híres 101-es osztagot a terror elleni háborúban. Neki köszönhető az Egyiptom fölötti győzelem a hatnapos háborúban, ahol egy merész csellel keresztül vágott a azínáyi ellenséges csapatokon és bekerítette őket.
Az őnevéhez fűződik az a sok vitát kiváltó lépés is, amikor a libanoni hábrúban, ’82-ben elhagyta Szábrá és Sátilá városát. és az ottani keresztény milicisták többszáz mohamedán arabot mészároltak le.
Már hadi tiszti korában különleges volt a kapcsolat Sáron és a Rebbe között. A Rebbe többször fogadta személyesen, és sokszor órákat beszélgettek az itraeli (főleg biztonsági) helyzetről. Később a Rebbe nyílvános fárbrengeneken – chászid összejöveteleken – is (melyeket már a műholdak őskorától fogni lehetett a világ sok pontján) hosszan beszélt az izraeli helyzetről, és arról, hogy a teröletek átadása elsősorban veszélyt, s kevésbé békét hoz majd a térségre. Ez közelebbről érintette Sáront, kinek későb része volt a „why-i” egyezményben, mint Netánjáhu külügyminisztere. A Rebbe mindemellett aktívan bíztatta Sáront a tfilin (imaszíjak) hordására, „mivel az ő esetében ez nem csak saját érdem, hanem pédamutatás az egész zsidó világnak.”
Az első levelet 1968-ban küldte el a Rebbe az akkor világszerte ünnepelt háborús hősnek, kinek 11 éves fia, Gur, váratlanul egy baleset következtében meghalt.
„…Sajnálattal és fájdalommal kaptam a hírt, fiának szomorú elvesztéséről. – írta a Rebbe levelében – Nincs a kezünkben a lehetőség, hogy kifürkésszük a Mindenható útjait. hogy a háborúban és a veszélyben megmenekültünk….éppen abban a csatában, ahol önnek nem kis része volt a győzelemben, s éppen a békés időkben történik ilyen tragédia…”
A levél nagy hatással volt Sáronra. Nem sok idő telt el, és ugyanazon év tavaszán személyesen is ellátogatott a Rebbéhez. „Abban az időben volt ez, amikor at Államokban először gyűjtöttek adományokat a Szovjetúnó számára. – meséli Sáron – Habár már nem folytak a sztálini vérengzések, nem volt ez egy könnyű korszak. Úgy gondoltam, hogy érdemes lenne nyomást gyakorolni a szovjetekre az ottani zsidók ügyében. Mivel tudtam, hogy a lubavicsiak az egyedüliek, akiknek sikerült fenntartani a kapcsolatot az orosz zsidósággal, így a rebbe tanácsát kértem.
A Rebbe visszautasította ötletemet, és azt mondta, hogy nem fog sok idő eltelni, és ahatárok megnyílnak. Akkor ez Brezsnyev uralma alatt elképzelhetetlennek tűnt, de nemssokára a Rebbe szavai valóra váltak.
Egyik alkalommal Sáron New Yorkban járt, és szokása szerint meglátogatta a Brooklynban székelő Lubavicsi Rebbét. Ahogy a Rebbe szobájában ültek, az izraeki vendég egyre az óráját nézte, ami feltűnt a Rebbének. „Nemsokára indul a repülőm.” – mendegetőzött Sáron.
„Nincs még egy járat?” – kérdezte a Rebbe – „Maradj tovább, s majd holnap hazautazol.”
Másnap a média hírét adta, hogy azt az El-Al gépet, melyen Sáronnak is rajta kellett volna ülnie eltérítették Algériába. Árik az utolsó pillanatban mondta le gépét…
Egy pár nappal később a francia Kliger rabbi járt a Rebbénél, s vette a bátorságot, hogy megkérdezze a Rebbét: Ha valóban tudta, hogy a repülő utasai veszélyben vannak, miért nem figyelmeztette az összes utast erre?
„Az igazság az, hogy nem tudtam a géő veszélyéről. – tiltakozott a Rebbe – Hogyan is tudhattam volna? Amikor láttam azonban, hogy nedégem nagyon siet, megkérdeztem, nincs-e még egy járat Izraelbe, s így lett szerencsém megmenteni őt. Az Örökkévaló küldöttje voltam anélkül, hogy akár tudtam volnanem tudtam a géő veszélyéről. – tiltakozott a Rebbe – Hogyan is tudhattam volna? Amikor láttam azonban, hogy nedégem nagyon siet, megkérdeztem, nincs-e még egy járat Izraelbe, s így lett szerencsém megmenteni őt. Az Örökkévaló küldöttje voltam anélkül, hogy akár tudtam volna.”
Megjelent: Egység Magazin 11. évfolyam 45. szám – 2014. július 31.