Rákócza Richárd: Lejárt a marannusok kora

Kétezer év fel-fellángoló pogromjai, valamint a legalább alapgázon állandóan rotyogó antiszemitizmus háttérbűze hatására nem csoda, ha a zsidó többször is meggondolja, érdemes-e magát megmutatnia, vagy jobban teszi, ha beleolvad a tömegbe. Közeleg a Sziget Fesztivál, amelyen a lubavicsi mozgalom idén is üzemeltetni fog egy úgynevezett „Zsidó Sátor”t, és megint felmerül: Közéleti emberek szerint mennyire jó a zsidóság efféle megélése? Jó-e, ha a magyarországi zsidóság magára vonja a nem mindig kitüntető figyelmet?

A Magyarországon, közel tizenöt éve működő Chábád Lubavics Zsidó Nevelési és Oktatási Egyesület, ahogy nevében is benne van szinte minden alkalmat és lehetőséget megragad a zsidóság oktatására terjesztésére és megismertetésére. A hagyományos „tantermi” eszközökön túl a lubavicsiak más bátor eszközöket is megragadnak, ahhoz hogy olyan zsidó fiatalokt is elérjenek, akik másképp nem találkoznának a zsidósággal. Ilyen kezdeméyezés például a pár éve sikeresen müködő Zsidó sátor a Pepsi Szigeten és a Nyugati téri chánuka ünnepség. A mozgalom célja természetesen elsősorban a hazai zsidókkal megismertetni őseik hagyományait és kultúráját, de az elmúlt hatvan évben hagyományainak ismeretlen eszközök felhasználásával a Chábád természetesen a nemzsidó külvilággal is megismerteti a sok száz éven keresztül tabuként kezelt zsidó hagyományokat.

„Igaz, hogy a Chábád által felhasznált eszközök nem voltak ismertek Magyarországon” – valljaNógrádi Bálint az egyesület egyik aktivistája – „de ne felejtsük el, hogy a Chábád nagyon sok mindenben volt úttörő, és ha nem a bátor aktív eszközeiket alkalmazzák, a magyar zsidóság a mai napig is lehet hogy kétnyelvű imakönyv vagy Peszáchi Hágádá nélkül, egy nagyon szűk tenglédő rétegnek lenne a tere.”

„Két évet töltöttem el Izraelben – vallja Horváth Attila bankár – de valódi beható ismereteim a zsidó vallásról és annak tudományairól nem voltak. Már == éve vissza költöztem Pestre, amikor egy véletlen folytán találkoztam a Zsidó Sátorral a Szigeten, a Chábád sok magyar aktivistája mellett talákoztam egy-két külföldi bócherrel is, akik tört magyarsággal szinte rá kényszerítettek, hogy a rockfesztivál kellős közepén feltekerjem az imaszíjat. A szigeti ima-élménynek és Oberlander rabbival való beszélgetésemnek olyan nagy hatása volt rám, hogy nem sokkal később aktív látogatója lettem a zsinagógának és komolyabban elmélyültem a zsidóság tanulmányozásában is. Ma feleségemmel, Évával állandó zsinagóga látogatók vagyunk, és vallásos életet folytatunk.

E. S. a politikai közéletben jól ismert pr szakértő szerint: „A mi nemzedékünk számára, a szocialista eszméken való neveltetés után nagyon lényeges, hogy legyen egy olyan fórum, ahol zsidóságunkat és kifejezetten hitünket, nyíltan megélhetjük. Én személy szerint vallástalan családban nőttem fel egy vidéki városban, a zsidó származásom mindig egy bizonytalan pontot jelentett számomra, hiszen habár tudtam hogy zsidó vagyok nem értettem pontosan, hogy ez mint jelent, no megaztán a szülőktől örökölt második generációs holokauszt élmény sem tett túl jót identitásomnak. Egy pár évvel ezelőtt, az akkor tizenhat éves fiammal együtt, egy véletlen során botlottunk bele a nyugati téri hanuka ünnepségbe. Teljesen lenyügözött az a felszabadult öröm és az a nyitottság amit ott tapasztaltam, ilyen közvetlen érzelmeket sehol korábban nem tapasztaltam. Egyszercsak ráébredtem, hogy van öröm a zsidóságban, nem csak egy púpp ez az ember hátán. Én azóta is miden évben kint vagyok a Nyugatin.”

Mind a chanukai mind a szigetes chábád akciókat eleinte szinte minden hazai zsidó szervezet, és főleg a MAZSIHISZ elútasította és kirívónak tartotta. Ennek ellenére a MAZSIHISZ vezetői eddig minden Nyugati téri gyertyagyújtáson ott voltak (idén a főrabbi látogatsa miatt kétser is…), és legtöbször még beszédet is tartottak. „Érdekes folyamat ment végbe” – jegyzi meg Oberlander Báruch rabbi – „az első években mindenki ellenezte ezeket a kezdeményezéseket. Az útobbi években pedig már más csoportok is kaptak az ötleten: a Kidma zsidó ifjusági szervezet, tavaly az Astóriánál tervezett gyertyagyújtást, és egymásik kisebb MAZSIHISZ által támogatott csoportot pedig a Szigeten láttunk vendégül sátrunkban.

További kellemes élményem volt egy pár éve, hogy egy véletlen folytán összetalálkoztam egy jeruzsálemi hotelben a MAZSIHISZ vezetőivel, amint azok egy nemzetközi konferencián, a magyarországi tevékenységüket bemutatva éppen a szigetes Zsidó Sátor képeivel büszkélkedtek…”

A Chabad nyíltszíni akciói először tavaly decemberben vetettek komolyabb hullámokat, amikor chanuka környékén nem kis botránnyal fűszerezve fakeresztek jelentek meg több város, köztük Budapest főterein. A Média, ennek kapcsán szóbahozta és megkérdőjelezte a vallásgyakorlás közterületi megnyilvánulásainak hellyeségét. A probléma felvetődésekor a MAZSIHISZ szóban elhatárolta magát a közterületi ünnepléstől, a Chanukát családi ünnepnek nyílvánítva. A Médiában ebben az időben töbször szereplő lubavicsi rabbik azonban kihangsúlyozták: a Chánuka (például a Pészácchal ellentétben) éppen nem családi ünnep, „hiszen az ünnepet elrendelő Bölcsek apirszumé niszá a csoda hirdetését tartották az ünnep legfontosabb elemének, ezért is kerül a gyertya az ablakba vagy az ajtófélfához. Az, hogy évezredeken át a zsidóknak, magukat meghúzva, esetleg titokban kellett ezt az ünnepet is megülni, nem teszi ezt az ünnep jellegzeteségévé.”

K. T. egyetemista: „Mindenkinek megvan a demokratikus joga, hogy vallását és eszméit – a mefelelő hatósági engedélyekkel a kezében – akár az utcán is gyakorolja. Nem értem miért lenne provokatív a nyilvános chánuka ünnepség, és megmondom őszintén más vallások jelképeit sem találtam ránk nézve provokatívnak. Ettől szép a demokrácia, mindenki mindenkivel megismerkedhet.” Á. R., K.T. édesanyja még hozzá teszi: „Nekem éppen azok a szerencsétlen otthonnélküliek tüntek fel a chanukai ünnepségen akik a körtáncba bekapcsolódva, egy kis ünnepi fánkot falatozva, éppen közöttünk találtak melegséget a hideg téli estéken.”

Az ünnepre Pestre látogató, a nyugati téri ünnepségen résztvevő, s több magyar politikussal is közösen chanukázó Joná Metzger, Izrael Állam jelenlegi askenáz főrabbija a Pesti Jesivában kifejtette: a magyarországi zsidóság a reneszánszát éli, őt pedig örömmel tölti el, hogy a zsidók félelem nélkül tehetnek eleget a nyilvános gyertyagyújtás micvájának – szemben más, nyugat-európai országokkal, ahol rosszabb tapasztalatai vannak. (A főrabbi konkrétan Franciaországot és Belgiumot nevezte meg.) A főrabbi ezek után a Nyugati téren dalra fogta Budapest főpolgármesterét illetve a majdnem ezer fős ünneplő tömeget, és kifejtette, hogy itt látja igazán beteljesülni a csoda hirdetését, a pirszumé niszát, azon a téren ahol nem is olyan rég zsidóknak félniük kellett ma nyíltan ünnepelhetnek.

                Akadnak azonban, akik nem pusztán a zsidóság utcára, Szigetre vitelétől, de annak módjától, sőt kivitelezőitől is viszolyognak, a lubavicsi mozgalmat, egyáltalán: magát a hászidizmust idegen testnek tartják – annak dacára, hogy a hászid mozgalmak fellegvára valamikor nem Brooklyn és Bné Brák volt, hanem természetesen a vidéki Magyarország. Az ilyen nézetek gazdái szerint a Chabad, ha már külsőségeitől nem szabadul, legalább amerikai rámenősségét visszafoghatná, elvégre Magyarországon vagyunk. Egy magát megnevező fiatalember úgy vélte: nem szül jó vért a „missziós” színezetű kiállás, miután a nem-zsidók felé a kirekesztettség érzését hordozhatja. A Chabad nyilvános szerepléseinek egy része a zsidósággal kapcsolatos sztereotípiákat erősíti.

Szerényi Gábor esztéta nem tartja ezt az érvelést kielégítőnek: „Bármit mondjon vagy tegyen az ember, azzal ingerli az antiszemitákat. Kizárólag az öngyilkosság elkövetésével tanúsíthatnánk irántuk olyan fokú tapintatot, amely elfogadható lenne a számukra. Nem értek egyet az önkorlátozó félelmekkel, mert a tapasztalatok azt mutatják, egyesek adott helyzetben mindenképpen célpontot találnak maguknak. Még ha effektíve az nem is létezik – mint köztudott: az antiszemitizmushoz nincs is feltétlenül szükség zsidóra: az áldozat hovatartozása indifferens. Meglehet, a Chabad tempója kicsit amerikai, kezdeményezésüket azonban – s azt, hogy felvállalják magukat és hitüket – csak üdvözölni lehet.”

A Chábád vezetői, akik az alapító Oberlander rabbin kivűl mind echte magyar zsidók, és a körülményeket jól ismerik, úgy vélik a nem-zsidó társadalom felé is fontos szerepe van a hagyományos zsidóság nyílt bemutatkozásának. Köves Slomó rabbi a következő epizóddal illusztrálja ezt: „Amikor hat évvel ezelőtt úgy gondoltuk, érdemes lenne a zsidó hagyományokat bemutató sátrat működtetni a Pepsi Szigeten, nagyon sokan őrült ötletnek vélték ezt, és óvva intettek benünket tőle, nyilvánvalóan az antiszemitizmustól tartva. Megmondom őszintén, hogy az első napon a sátor felé bagtatva nekem is kissé remeget a lábam. Egyhamar kiderült a bátor vállalkozás sikeresnek bizonyult. A sátron keresztül sok ezer fiatal zsidót értünk el akiknek egyrészt a zsidósággal első kapcsolatot nyújtunk, másrészt azt mutatjuk meg nekik, hogy nem kell félni zsidónak lenni, Van azonabn egy további érdekesség is a Sátor látogatóinak elég nagy százaléka „antiszemita”, ezek az emberek kapnap életük első lehetőségén, hogy gyülöletük tárgyával, az eddig személyesen ismeretlen zsidóval elbeszélgessenek. Mi őket is megpróbáljuk nyugodtan fogadni, és általában egy tíz perces beszélgetés után kiderül hogy a gyülölet legfőbb oka az ismeretlenség, azt amit nem ismerünk tudunk a legjobban gyülölni, róla bármit elhinni. Egyszer egy ilyen fiatal ember úgy állt fel mellőlem, hogy „most már csak a nem vallásos zsidókat utálom, ti jófejek vagytok”… Ha a zsidók, és kifejezetten a vallásos zsidók a modern informatika világában is a „gettóba” bezárkózva maradnak akkor még talán egy újjab Tiszaeszlár sem kizárt.”

                Túl azon a nehezen vitatható tényen, hogy az antiszemitizmus ingerlése soha nem vezet jóra, markáns vélemények hallhatók abban a tekintetben is, hogy itt mégiscsak egy minoritás jogainak gyakorlásáról van szó. Lapunk kérdésére Lomniczi Zoltán, a Legfelsőbb Bíróság elnöke kifejtette: „Rendkívül fontos az egész társadalom számára, hogy a zsidóság otthon érezze magát Magyarországon, szokásait, vallását gyakorolni tudja – jómagam tehát maximálisan támogatom azt, hogy a kulturális életben való részvétel által minden zsidó megvalósíthassa önmagát.” Tamás Gáspár Miklós filozófus szerint pedig: „A zsidóság a magyar nép értékes része, ennél fogva büszkén megmutathatja magát a nagyvilágnak.”

                A zsidóság része ennek a társadalomnak, önmegvalósítása tehát nagy mértékben függ attól, milyen szinten tolerálják színre lépését. Egy neve elhallgatását kérő keresztény vállalkozó kifejtette: „Több ismerősöm az állítólagos arrogancia és felsőbbrendűség-tudat miatt nem szenvedheti a zsidókat, de főként a holokauszt folyamatos felemlegetése ront folyamatosan a helyzeten. A köztéri szereplések nem fajsúlyosak. Ezeket az embereket a zsidóság vélt negatív tulajdonságai önmagukban ingerlik, és ehhez egy Nyugati téri gyertyagyújtás vagy szigeti sátorozás már nem tesz hozzá semmit. Vagy megfordítva: ezek hiányában sem utálnák őket kevésbé.”

                „A zsidóságnak mindenképpen meg kell jelennie a külvilág felé, és egyáltalán nem ezek a nyilvános megjelenések gerjesztik az antiszemitizmust – jelentette ki a kérdés kapcsán Békés Tamás, a PolgArt kiadó művészeti vezetője. – Mert mint tudjuk, az antiszemitizmus eleve létezik, ugyanakkor a rejtőzködő zsidóság sokkal jobban ingerli azokat, akik hajlamosak az ilyesmire. Az a veszély mindig fennáll, hogy provokálnak egy nyilvános rendezvényt, de apám mindig azt mondta – és ezt az én tapasztalataim is megerősítik, ezért vagyok inkább bevállalós fajta –: a kaftános zsidó kisebb antiszemitizmust vált ki, mint az asszimilált.” Tamás Gáspár Miklós így fogalmazott: „Igaz, hogy erős az antiszemitizmus, de a nép többsége mégsem antiszemita. Nem mondom, hogy ne aggódjunk, azt azonban kijelenthetem: félni nincs okunk.”

A nyugati téri chanuka ünnepségen évről évre a MAZSIHISZ és más zsidó szervezetk vezetőin túl, több közéleti személyiség és politikus is részt vesz. Hiller István Kultuszminiszter szerint a szabadság és az ünnep között kapcsolat él, hiszen csak akkor lehet igazán és jókedvvel ünnepelni, ha van szabadság. És akkor van szabadság, hogy ha ezt az egyes ember is érzi, és közösséget tud alkotni, meg tudja őrizni a közössége hagyományait, és tovább tudja azt adni…Medgyessy Péter miniszterelnök az ünnepre küldött üzenetében kifejtette, hogy a Chánukát mindannyian ünnepelik, mert ami öröm a közösség egyik tagjának, az öröm a másiknak is: „….nincs nemzet, nincs Köztársaság, nincs azonosságtudat, közös emlékezet, a hagyományok közös, egymásra figyelő ápolása nélkül. Nincs jövő közös emlékezés nélkül.” Demszky GáborFőpolgármester az ünnepség egyik vendége beszédében idén a chanukai ünnepséget a szabadvaláásgyakorlat egy megtestesítőjének nevezte. Mádl Ferenc köztársasági elnök levelében pedig rá mutatott: a Chánuká gyertya fényei azt hírdetik, hogy az emberek egymásnak adják a hírt: a csoda létezik.

A Chábád eszme szerint minden cselekedet és tett számít, és már az is megelégedés, ha valaki mélyebben elmélyül ősei kultúr örökségében, vagy egy micvát kiválasztva megerősití magában a zsidó identitást, „akár ha csak egy ember egy péntek este gyertyát gyújt, már az is nagy dolog, hiszen ez annyit tesz, hogy zsidósága adott hírt magáról – belülről.”

Vannak, akik azt állítják, a Szigeten a Chabad intoleráns szekta módjára viselkedik, lájtos hittérítést folytat, és a bócherek direktben, tört magyarsággal faggatják az embereket: „Zsidó lenni?” Az egyik megszólaló szerint a szervezet „mások nevében kommunikál a zsidóságról”, miközben ők is csak egy színfolt a palettán.

                A Chabad célja persze nem az, hogy minden zsidót „beöltöztessen” – a mozgalom az autentikus zsidóságot akarja megismertetni minél több emberrel. Mordechai Schoenfeld író: „Véleményem szerint minden zsidóban ott kell, hogy legyen az a bizonyos szikra, amely sok egyéb pozitív tulajdonsága mellett akár válsághelyzetekben is képes biztonságot kelteni benne, ad egyfajta erkölcsi tartást, amelyet semminemű asszimiláns meghunyászkodás – többek közt a chanukai becsukaszkodás vagy külső megjelenésbeli megfelelés – nem válthat ki. De ilyesmire nem is nagyon van szükség. Bebizonyosodott: a zsidó nem bír kibújni a bőréből, akármit csinál,zsidó marad, ráadásul még annak is fogják tartani. Másfelől a falmelléki sunnyogásra ebben az országban nem is igen van szükség. Nem állítom, hogy ez a létező galutok legjobbika, ám tény, hogy ebben az országban az antiszemitizmusnak nincs jövője – az acsargó, hisztérikus hangnem, a szánalmas odapiszkítási kísérletek arról árulkodnak, hogy az ilyen emberek reménytelennek érzik a helyzetüket. A törvényhozásban egy-két kötelespéldánytól – nyilvánvaló pszichiátriai esettől – eltekintve nem ül deklarált antiszemita, s az ország helyzete ebből a szempontból sokkal jobb, mint a jelentős muzulmán kisebbség keltette kihívásokkal birkózó Nyugat-Európáé, hogy olyan, lényegében judenrein országokról, mint Lengyelország vagy Románia, ne is beszéljünk. Bárkinek joga van nyilvános szereplésre, ha a törvény ezt megengedi, s egyetlen zsidó sem kényszerül arra, hogy másnak mondja magát, mint ami, s valami málló vakolatú mellékutcai ház dohos pincéjében szervezkedjék halovány mécsfény mellett. A marannusok kora lejárt. Azt a fénytki kell vinni a Szigetre, az utcára, bárhová. Ott van a helye.”