Kevés vers van, amely ilyen megrendítően és méltósággal beszél arról, mit jelent szeretni egy hazát akkor is, amikor az elutasít, sőt, üldöz. Radnóti Miklós Nem tudhatom című költeménye egyszerre vallomás, fájdalmas látomás és szeretettel teli hitvallás egy olyan országról, amelyhez tartozni nem mindig jelenthetett védelmet.
Radnóti nem hivalkodik, vádaskodik, helyette csendesen mondja el, mit jelent neki Magyarország: a táj, az emberek, az emlékek, a nyelv. És mindezt olyan költői erővel, hogy az olvasóban egyszerre szorul össze a szív, és támad fel valami mélyebb, tisztább szeretet.
Radnóti: Nem tudhatom…
Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent, / nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
/ kis ország, messze-ringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága / s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
/ Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom, / tudom, hogy merre mennek, kik mennek az úton,
/ s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon
a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom. / Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
/ s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály,
annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát, / de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát,
/ az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,
míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg, / erdőt, füttyös gyümölcsöst, szőlőt és sírokat,
/a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,
s mi föntről pusztítandó vasút, vagy gyárüzem, / az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,
/ piros zászló kezében, körötte sok gyerek,
s a gyárak udvarában komondor hempereg; / és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
/ a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,
s az iskolába menvén, a járda peremén, / hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,
/ ím itt e kő, de föntről e kő se látható,
nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható. / Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
/ s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és miképp,
de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen, / és csecsszopók, akikben megnő az értelem,
/ világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,
míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja, / s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.
/ Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.
