Egyszer egy hászid érkezett a riminovi Hirs rabbihoz. „Rabbi, könyörgöm, tegyél valamit, hogy az apósom meghaljon!” – rimánkodott. A szent életű cádik megrökönyödött a kérésen: „Miről beszélsz?” – kérdezte. A hászid sietett a magyarázattal: „Az apósom nagyon idős, már százéves is elmúlt. Egy pillanatra sem lehet magára hagyni, képtelen ellátni magát, és folyton rosszul van. Nem tanul már, nem is imádkozik, elege van az életből. Mégis itt van, életben van nap nap után, hét hét után.”
Hirs rabbi nemigen tudta, mit feleljen, de abban bizonyos volt, hogy valami különleges oka van annak, hogy ez az ember még mindig életben van. Elrendelte, hogy hozzák elé az öregembert, hogy beszélhessen vele. „Rebbe, az apósom túl gyenge és túl öreg már az ilyen kiruccanáshoz” – mondta a hászid, de a rebbe nem tágított. „Tedd, amit mondtam” – szólította fel látogatóját.
Fogták tehát az öreget, szekérre tették és elvitték Riminovba. Amikor megérkeztek, párnázott székben ültették a rebbe elé. A cádik faggatni kezdte az idős embert, és hamarosan rájött, hogy egyszerű, tanulatlan zsidóról van szó, aki egész életében kocsisként kereste a kenyerét. Reggeli imája közben csak arra gondolt, hogy mihamarabb végezzen vele és megehesse a reggelijét, szombati fohászkodásai közepette csakis az ebédre készített sóletre gondolt. Hirs rabbi azonban bizonyos volt abban, hogy az ember valami különleges áldásban részesült. Hátha egy micvát teljesített úgy, ahogy senki sem, vagy éppen egy cádikkal találkozott, aki hosszú élettel áldotta meg valamiféle egyedülálló tette miatt?
Addig-addig kérdezgetett, míg az öregnek végre eszébe jutott egy félszáz évvel korábban történt eset. Egyszer egy csapatnyi hászid érkezett a városba, és könyörögtek a kocsisnak, hogy vigye el őket a jó félnapi útra levő Lizsenszkbe, hogy ott tölthessék a szombatot. „Hiába kérleltek, nem akartam menni. Azt mondtam nekik, hogy jobban szeretem a szombatot otthon, a saját házamban. A saját ágyamban szeretek aludni, a saját sóletemet szeretem enni, magyaráztam. Ők azonban busás jutalmat ígértek, és ráadásul jóval több ételt, mint amennyit otthon ehettem volna. Végül beleegyeztem az utazásba, és útnak indultunk. Nem sokkal a sábát bejövetele előtt érkeztünk meg Lizsenszkbe. Kényelmes szállást kaptam, a szombatot köszöntő ima után pedig bőséges lakoma következett. Később magukkal akartak vinni egy találkozóra, ám én inkább lefeküdtem aludni. Másnap reggel imádkoztunk, és aztán újabb lakoma következett. Jól belaktam az ízletes sólettel, és lefeküdtem aludni. Már majdnem sötét volt, amikor felébredtem. Körülöttem néma csend, sehol senki. Nekiindultam, hogy megkeressem a hászidokat. A zsinagógából kihallatszó hangos éneklés vezetett nyomra. Belestem a zsinagógába: mint a részegek, daloltak és táncoltak mindahányan. Azt hittem, mind berútak, olyan veszettül ropták! Középen állt behunyt szemmel a vezetőjük: magas, vörös arcú ember…”
Hirs rabbi hirtelen mindent megértett! A középen álló magas férfi nem lehetett más, mint a lizsenszki Elimelech rabbi, akiről azt mondták, hogy aki csak egyszer is meglátta őt, nem hagyhatta el a világot, amíg nem gyakorolt megtérést, vagyis tesuvát.
Hirs rabbi ekkor hosszas magyarázatba fogott. Mesélt az öregnek arról, hogy hogyan teremtette meg az Örökkévaló a világunkat, és hogy hogyan rendezte azt el, hogy minden az ember javát szolgálja. Szólt a teremtés szépségeiről, és arról, hogy hogyan illeszkednek egymásba a kisebb részletek, tökéletes egészet alkotva. Aztán a zsidók lelkéről beszélt. Elmagyarázta, hogy a zsidók lelke valójában egy egységet alkot, és a zsidókat csupán a testük korlátai választják el egymástól. Mesélt a Tóráról és a benne foglalt parancsolatokról, melyekből tudjuk, hogy hogyan kell szolgálni Istent. Az öregember figyelt és hallgatott. A rebbe pedig folytatta, sorra vette a szombat törvényeit, melyek betartása által közelebb kerülhetünk az Örökkévalóhoz: ahogy köszöntjük a szombatot, az Örökkévaló mintegy eljön minden egyes zsidó otthonba és velünk ünnepli a szent napot. A vén kocsis csak nézett-nézett elrévedő szemmel kifelé az ablakon, majd megértése jeléül mélyet sóhajtott.
Hirs rabbi, aki maga is kohén (a bibliai Áron leszármazottja, a papi család tagja) volt, azonnal elrendelte, hogy minden kohén hagyja el a helyiséget (hiszen a kohénoknak tilos halottal egy fedél alatt lenniük). Még egy sóhaj, a megtérés sóhaja – és az idős férfi visszaadta lelkét a Teremtőjének.
A történet a Living Jewish című kiadvány augusztus 30-i számában jelent meg.