PATAI JÓZSEF:”Minden áldás az asszony végett jön”

PATAI JÓZSEF: A középső kapu 19.

„Minden áldás az asszonyért jön”

Szó van a zálogvételről és egyszerre csak olvassuk Rabbi Simon nézetét, hogy „ha ez az egyetlen asszony, akkor se vegye el, ha eltéríti szívét az igazi úttól”. Az egyik nőgyűlölő Ráv, megkockáztatja a haragos állítást, hogy „aki a felesége tanácsára hallgat, a Gehenomba jut, mint Ácháb, akit a felesége csábított bálványimádásra”. Erre közbevág egy másik szelídebb mester: „Nem úgy van, helyesen mondják az emberek: ha a feleséged alacsony, hajolj le hozzá és hallgasd a szavát”. Raba meg azt mondotta a mechuzabelieknek: Tiszteljétek az asszonyaitokat, hogy meggazdagodjatok, mert az áldás csak az asszonyért jön házatokba! Ábrahámnak angyalfogadó nagy lakomájáról van szó és utána olvassuk: „Ugyanilyen lakomát készített Salamon királynak minden nap mind az ezer felesége, mert mindegyik várta, hogy az ő vendége lesz”. A „földbérlés” fejezetében egyszerre minden átmenet nélkül halljuk, hogy Alexandriában szokás volt, hogy az emberek eljegyezték a leányokat és mikor a chüpe alá akarták vezetni, hirtelen jöttek mások és elrabolták. A mesterek törvénytelennek akarták nyilvánítani a gyerekeiket, de a türelmes öreg Hillel talált számukra is mentséget. Ez volt a „szokás” Alexandriában. – Elképzeltük micsoda háborúság dühöngött az alexandriai zsidó családok között az ilyen nőrablás után!

„Négyszáz, azaz nyolcszáz, vagy négyszáz, azaz kétszáz?”

Másutt meg – olvastuk – az volt a szokás, hogy dupla összeget írtak a házasságlevélbe – a „kóved” miatt. Ez az az összeg, amit a férfi kell kifizessen, ha elválik a feleségétől, vagy, ha a férfi meghal, az özvegyasszony legalább ennyit kap a hagyatékból. Egy ember azt mondotta, írjatok a menyemnek házasságlevelébe négyszáz aranyat. Mire Rav Acha azt kérdezte: „Négyszáz azaz nyolcszáz? vagy négyszáz azaz kétszáz?” Ez a szokás nem volt idegen előttünk. Ismertük a szombati és ünnepi Tóra-licitálásból. „Tausen üm selisi!” – hirdette hangosan a kikiáltó „samesz” a kis patai zsinagógában, ahol persze még nem volt cilinderes „egyházfi”, aki elegáns némasággal kis táblán viszi körül az impozáns számokat. Nálunk a samesz hangos szóval vezette az istenes árverést és röpködtek az ezresek nábobi könnyelműséggel a szent micváért, de mindenki tudta, már mi gyerekek is tudtuk, hogy az, aki büszkén kidüllesztett mellel, a hüvelykujját magasan fölfelé biggyesztve ezret ígér a harmadik Tóra-helyért, az tulajdonképpen csak szerény tíz krajcárt fog fizetni és mégis ezret kiáltanak ki – a „koved” miatt. Hogy ezt pár ezer évvel ezelőtt a hozománnyal is megtették, az mindenesetre újság volt előttünk. De az már cseppet sem lepett meg bennünket, amikor később azt hallottuk, hogy ez az ígéret és valóság közötti disztáncia még ma is szokásos, amikor pedig a hozományadás viszonya teljesen megfordult és a differenciákat – a férfi várja.

Rabbi és a borjú

Minket mindenesetre nem nagyon érdekeltek az asszonyok ügyei. Rabbi Eleázár feleségének sorsa sem. Csak a szenvedő mester alakja vésődött mélyen a szívünkbe. És vele együtt a másik szenvedő Rabbi, aki szintén maga vállalta a szenvedést egy borjú miatt. Egy napon egy kis borjú menekült köpenyege alá a metsző kése elől. Rabbi elűzte magától: „Menj, erre vagy teremtve!” Később fájt a szíve a kegyetlensége miatt, hogy nem követte Isten irgalmas példáját, kiről írva vagyon: „és könyörül minden teremtményén”. Ezért vezeklésül önkéntes szenvedést vállalt tizenhárom esztendeig. Az ő jajkiáltásai is elhatottak a tengerekig és felforgatták a világ rendjét. Elmaradt a tavaszi eső és elperzselődtek a kalászok. Vele szenvedett a föld és az ég és az egész mindenség. Csak szíve jóságának új megnyilatkozása váltotta meg. A legnagyobb boldogság „szenvedni szeretetből”. Így tanultuk ezt a „Középső Kapu”-ban (Talmudi traktátus). És tudtuk, hogy maga a Messiás is rettentően szenvedve ül Róma kapujában, oldozza és kötözgeti a sebeit, így várja az időt, hogy megválthassa a világot…

A kövér tanaiták

Nem mindig volt olyan komoly az élet és olyan komor a mese a „Középső Kapu”-ban. A hosszú télen át mégis csak telt olykor-olykor egy kis kacagásra is. Kellett-e mulatságosabb kép, mint a két kövér mester, Rabbi Jismael bar Joszé és Rabbi Eleázár bar Simon, akikről azt tanultuk, hogy „mikor szemközt álltak egymással, elment köztük egy ökörpár anélkül, hogy érintette volna őket”. És hozzá a Rási kedves magyarázata: „Köztük, azaz a hasuk alatt, mert olyan nagy volt a hasuk”. A hasunkat fogtuk nevettünkben, mikor a jelenetet magunk elé képzeltük. A két mester áll az utca közepén egymással szemközt, vitatkoznak valami nehéz kérdésről és annyira belemélyednek, hogy észre sem veszik, mikor a mezőről jövő ökörpár szépen átsétál a hasuk alatt. Még a szarvuk sem érinti őket. Próbáltuk lerajzolni fantáziából, de sehogy sem sikerült. No meg aztán meggondoltuk, hogy mégsem illik kigúnyolni a szent tanaitákat és széttéptük az összes versenyvázlatokat. Szerencsére még mielőtt Reb Sólem kezeibe kerülhettek volna.

– Ezt a Rabbi Jismaelt is arra kényszerítették a rómaiak, hogy a bűnösöket összefogassa és átadja a hatóságnak. Találkozott vele Elijahu próféta és szólott hozzá: „Még meddig adod át Istenünk népét a megölésre?” – Felelt neki: „Mit csináljak? Királyi parancs ez!” – Szólott Elijahu: „Apád Ázsiába menekült, menekülj te Ludkiába”. Így is történt. És láttuk a kövér mestert, amint menekül pusztán, sivatagon át a rómaiak elől. Már meg is sajnáltuk szegényt, akit előbb ki akartunk csúfolni.

Elefántot visznek át a tű fokán!

Rabbi Simon ben Chalafta is ilyen kövér volt, olvastuk. Nagy melegben szólt a leányának: hűsíts a pálmalegyezővel. Közbe hűvös szél jött és a mester szólt: „Látod, mennyi pálmalegyezője van a mi Urunknak!”

És jól mulattunk a pumbaditaiakon, akik „átviszik az elefántot a tű fokán”. Ezt olvastuk sokszor, ha Rabbi Ámram vagy valamelyik más mester kérdése nagyon szőrszálhasogató volt. És a nahardeai mesterek gúnyosan feleltek: „Talán pumbaditai vagy, akik elefántot tolnak át egy tű-nyíláson?”