Patai József: A középső kapu 7.

 

Rothschild és az apám

És amikor hatéves koromban beírattak a gyöngyöspatai római katolikus elemi iskolába és a jó öreg Cinege tanító úr vezetése alatt kórusban kellett énekelni az egész osztálynak, hogy „ir-ur-ri-ru”, meg hogy „egyszer egy az egy”, – csalódva és kiábrándulva hagytam ott az óra végén a tantermet és összehasonlítottam magamban, milyen más az, amit a chéderben tanulunk. Először mennyire más a melódia. Nem két unalmas taktus, mint „ir-ur-ri-ru”, hanem egy egész zenekarnak való dallamok esésekkel és emelkedésekkel, szomorkodásokkal és ujjongásokkal. Aztán meg micsoda butaság, hogy „ur-ir-ri-ru”? Van ennek valami értelme? Azt pedig, hogy „egyszer egy az egy, egyszer kettő az kettő”, mindenki tudja és nem érdemes annyiszor elénekelni. Ellenben a chéderben csodás dolgok vannak a „Középső Kapu” mögött! „Ha valaki aranyozott taliszt talál!…” Vagy „ha valaki csonakázott és halak ugrottak be a csonakába, az övé-e a hal?” Vagy az ilyen szép magyarázat, mint: „Adva adj a szegénynek – miért az ismétlés: adva adj? Adj a saját községed szegényeinek, adva más község szegényeinek is”. Nem is tettünk mi különbséget szegény és szegény között. Mind „vendég volt előttünk”. A falu szegény zsidaja a mi kemencénkbe szokta küldeni pénteken a sóletet két kis bögréjében és az is félig üres volt. És én többször rajtakaptam édesanyámat, amint saját fazekából belelop egy kis húst meg tésztát a szegény emberek edényébe. Hadd gondolják: „belejött az áldás”.

Hát még az olyan nagyszerű vita, mint pl. „Ha valaki tallót szedett és azt gondolta: ezt Reubennek fogom adni, útközben azonban találkozott egy másik szegény emberrel, Simeonnal, Rabbi Eliezer szerint nem adhatja oda neki a tallót, mert gondolatban már Reubennek foglalta le, tehát amannak a tulajdona. Más bölcsek szerint ellenben egyik szegény olyan, mint a másik, tehát odaadhatja Simeonnak is. Milyen pompás volt elképzelésnek is: Ha például egyszer Rothschildnak (Rothschildról persze már akkor is hallottunk!) úgy eszébe jutna, hogy az ő vagyona felét az én apámnak, reb Majse Kleinnek adja. Csak úgy átvonulna egyszer ez a gondolat egy pillanatig az agyán és akkor szabály szerint (ál pi din) ezt nem is vonhatná többé vissza és Reb Mojse gazdag ember volna és nyugdíjba küldhetné jámbor vízhordó szamarát. Milyen szép is volna. Lehetne az udvarunkon artézi kutat ásni, mint a báróéknál a Cserepesen és talán új templomot is építeni a pataiaknak. Vagy milyen szépen hangzott: „Segíteni kell az állatról lerakodni akár zsidónak az állatja, akár pogánynak az állatja”. Az állatvédő egyesületről mi akkor még nem hallottunk semmit. De ez határozottan tetszett nekünk. „Cáár báál chájim deorájsza” – tanultuk – „az állatkínzást a Tóra tiltja”. Ezek a régi felnőttek mégsem voltak olyan kegyetlenek. És amikor apám úgy estefelé hazajött Gyöngyösről, ahová hetenként bevásárolni járt, elébe szaladtam segíteni „lerakodni”. Hiszen ez nemcsak élvezet, de „micve” is. Nem szólván arról, hogy közben legkényelmesebben lehet kikémlelni, mi „újságot” hozott a városból és esetleg milyen újfajta cukorkákat, édességeket…

Ajándékokat, kedvességeket nem hozott nekünk a városból apánk. Nem is vártuk tőle. Tudtuk, elég gond, hogy összeszerezze a sokféle üzletből mindazt, ami a boltba kell, hogy legyen a parasztoknak bő válogatni valójuk a portékában és fenyegetőzésükre büszkén lehessen felelni: „Hiába menne kend a városba, ott se talál különbet!” Különben is apám nem a kedveskedés, hanem a szűkszavú szigorúság embere volt otthon is. Filozófikus nyugalommal végezte az aprólékos kis munkát a nagyobbra termettség érzésének talán tudatos eltompítása mellett. Hitt, küzdött és dolgozott, de keveset beszélt. És ha megszólalt, a szava patriarchális parancs volt, amellyel szemben nincs kritika, nincs véleménynyilvánítás, csak engedelmeskedés.

És micsoda élvezettel tanultam a „Középső Kapu”–ban: „Honnan tudjuk, hogy ha valakinek azt mondja az apja: szegd meg a szombatot, akkor nem kell szót fogadni? Mert írva van: Ki-ki tisztelje apját és anyját és szombatjaimat őrizzétek meg, mert én vagyok az Örökkévaló! Ti és szüleitek mindnyájan kötelesek vagytok engem tisztelni”. Milyen pompás elképzelés is volt számomra. Az én apám nem tűr ellentmondást. De legközelebb, hogyha apám azt mondja nekem szombaton reggel: „Hozd el a talliszomat a templomba”, én bátran és önérzetesen elébe állok és keményen mondom: „Nem! Ezt nem teszem. Nekem is szombatom van.” Igaz ugyan, hogy az „apa és anya tisztelete hasonló az Isten tiszteletéhez”, amint azt a Talmudban tanultuk, de ugyanott tanultuk azt is, hogy „ha apád a szombat megszegését parancsolja, nem kell engedelmeskedned!” A fantáziámban gyönyörűen kiszíneztem ezt a hősi jelenetet, amely köztem és apám közt le fog játszódni egy szombat reggelen. Amikor azonban legközelebb reákerült a sor, szép csendesen vittem a taliszt apám után a kis zsinagógába és örültem, hogy mellette állhatok a padon és együtt imádkozhatom vele…

Rabló mese a „Középső Kapuban”

És ha mese kellett, volt itt mese is elég. Még rablókaland is akadt. De persze egészen más, mint amilyen a profán könyvekben olvasható. Rabbi Jochanán, a bölcs, Jeruzsálem legszebb férfia volt. „Aki fogalmat akar szerezni Rabbi Jochanán szépségéről, vegyen izzó ezüst serleget, töltse meg piros gránátalmamaggal, a szélét kerítse be illatos piros rózsákkal és tegye ki nap és árnyék közé, ez a ragyogás csak némi fogalmat adhat Rabbi Jochanán szépségéről. Egyszer egy forró nyári napon Rabbi Jochanán a Jordánban úszott. Meglátta őt Res Lákis, aki rabló volt és utána ugrott a magas partról a vízbe. Rabbi Jochanán nem ijedt meg, hanem reászólt:

– A te erőd a Tóráé lehetne.

– A te szépséged asszonyoké lehetne – felelt a rabló.

– Ha jó útra térsz, neked adom a nővéremet, aki sokkal szebb nálamnál.

A rabló megszívlelte a szót és Rabbi Jochanán még ott a vízben hozzáfogott Res Lákis oktatásához. Mikor fel akart kapaszkodni vissza a partra, nem tudott. Megijedt. Azt hitte valami varázslat történt vele. De Rabbi Jochanán megnyugtatta: a Tóra gyengíti a testi erőt. Res Lákis nagy tudós lett. Később egyszer vitába bocsátkozott mesterével, hogy a kard, a kés, a dárda és a tőr mikortól kezdve tekinthető teljesen késznek. A vitában Res Lákis lett a győztes és Rabbi Jochanán tréfásan jegyezte meg:

– Persze hogy a rabló ért a mesterségéhez.

– Mit akarsz – felelt Res Lákis – nem nyertem semmit. A rablók közt is mesternek tiszteltek és itt is csak mesternek neveznek.

– De a Sechina szárnyai alá vittelek!

Res Lákis nemsokára súlyos beteg lett. A felesége eljött fivéréhez, Rabbi Jochanánhoz és sírt:

– Tégy valamit a gyermekeimért, hogy ne árvuljanak el.

– „Ha elhagyják árváidat, én élek” mondja az Örökkévaló.

– Tégy valamit, hogy özvegységre ne jussak.

– „És özvegyeid bizodalma én vagyok” szólt Isten – vigasztalta nővérét Rabbi Jochanán, aki maga is vigasztalan volt. Res Lákis meghalt és Rabbi Jochanán kétségbeesetten gyászolta. És szóltak a mesterek:

– Ki menjen hozzá, hogy megnyugtassa a lelkét?

– Menjen Rabbi Eliezer ben Pedat, mert ő éles eszű a tanulásban.

Elment és elébe ült. Valahányszor Rabbi Jochanán valami halachát mondott, Rabbi Eliezer így szólt:

– Hozok reá bizonyítékot, hogy igazad van.

– Te akarod pótolni Bar Lakisát – fakadt ki Rabbi Jochanán. – Bar Lakisa, valahányszor én állítottam valamit, ő huszonnégy kérdést vetett fel ellenem és én huszonnégy feleletet adtam neki és így bővült a tudás magától, te pedig ezt mondod: hozok reá bizonyítékot, hogy igazad van! Hát nem tudom-e én, hogy igazat mondok?

És rabbi Jochanán járt-kelt, tépve a ruháját, sírva zokogva:

– Hol vagy Bar Lakisa? Hol vagy Bar Lakisa?

És kiáltott és sírt, mg fájdalmában elborult a lelke. A mesterek erre kegyelmet könyörögtek számára és meghalt.

Kellett-e ennél szebb, ragyogóbb, lélekemelőbb mese?

A könyv reprint kiadása kapható a Múlt és Jövő kiadónál. Érdeklődni lehet a 316-7019-as telefonszámon.

Megjelent: Gut Sábesz 2. évfolyam 12. szám – 2014. augusztus 6.