PATAI JÓZSEF: A középső kapu 6.

A világ 36 szentje – Könyvek és Szentkönyvek

    Mesekönyvet nem hozott nekem sem apám, sem anyám. Már jól tudtam olvasni, de nem ismertem sem Robinsont, sem Bőrharisnyát, sem az indiánusok rettentő kalandjait. Szakállam nőtt már, mire ezekbe is kíváncsiságból belepislantottam és megborzadtam. A mi falunkban alig volt valaki, aki könyveket „Bicher”-t olvasott volna. A szentkönyv, a „Szfórim”, az egészen más. Az nemcsak mesél, hanem nemesit is. De a „Bicher”-től óvakodni kell, mint a gonosz rontástól, amely minden rosszra csábit. Nincs is erre semmi szükség. A szent könyvben van mese, van monda, van kaland, van regény, persze egészen másfajta.

    Édesanyám nem zongorázott és nem játszott gitáron, nem járt biedermeyer-ruhában és nem olvasott Goethet és Schillert. Mégis nálánál műveltebb asszonyt azóta sem ismertem meg. Mint valóságos tudós, úgy magyarázta a szent könyveket nemcsak nekünk, gyerekeknek, hanem a köréje gyülekező asszonyoknak is, akik úgy jártak hozzá, mint valami csodarabbihoz. Mindenre tudott kádenciát a Bibliából, a Midrásból, az Egyenesség zsinórjából (Káv Hájóser), vagy az Erkölcsök könyvéből, vagy egyszerűen a Szeforimból, a „könyvek”-ből, miket csak így cím nélkül szokott idézni. Egy nagy és sokoldalú irodalom szuverén úrnője volt, egy irodalomé, amelynek nyelve nehezen hozzáférhető, de tartalma tele van élettel, bölcs és értékes életkapcsolatokkal. Nekünk, gyerekeknek legkedvesebb volt a „Jertek és Lássatok”. Ez is könyv, még pedig a javából. Csupa legenda, csupa fantázia és tele szép tanításokkal. Mikor szombat délután, mialatt apám szundikált, mert „az álom szombaton gyönyörűség”, jó anyám ölébe ültetett és olvasott a Ceena Ureenából vagy mesélt valamit könyv nélkül, én voltam a legboldogabb gyermek a világon.

Az „ajrachok”

    Hallottam azonkívül meséket az „ajrachok”-tól is. Azoktól a titokzatos idegenektől, kik legtöbbnyire pénteken délután érkeztek meg falunkba valahonnan ismeretlen messziségből és nálunk töltötték az egész szombatot. Pénteken délután „nem volt chéder”, mert a mesternek is készülődnie kell a szent szombat fogadására. Nemcsak az asszonyoknak, hanem a férfiaknak is részt kell venniök ilyenkor ebben a szent munkában.

    Apám készítette elő a szombat tiszteletére a gyertyákat a nagy réz gyertyatartóban, amelyet Belzből hozott. Szétszedte az ágait, virágait, szirmait és gombjait, gyöngéden letörölgette, helyre rakta, felállította a fehér abrosszal borított asztal közepére, a jeruzsálemi kendővel letakart fonott kalácsok elé. A gyertyákat szépen körülfaragta, hogy szilárdan megálljanak, aztán sorra meggyújtotta és eloltotta, hogy mire estefelé az ünnepi gyertyagyújtásra kerül a sor, könnyedén lobogjanak fel az ég felé és anyám áhítatában meg nem zavarva mondhassa el fölöttük behunyt szemekkel az ünnepi áldást. Apám pucolta meg a halat is, amely egyetlen péntek este sem hiányozhatott az asztalról. Ő szedte le a csuka vagy ponty pikkelyeit, melyek szivárványosan ragyogva ugrándoztak szét, reátapadva mindenkinek arcára, ruhájára, aki körülötte állott. Ő bontotta fel, aztán szétvágta, besózta és anyámnak már csak főzést kellett elvégeznie. (Így csinálták a nagy tanaiták is a Talmudban!) Mi gyerekek pedig a szombati áhítat előérzetével néztük a munkát. Különös érdeklődéssel lestük a hal gyomrából előkerülő „pattantyút”, nehogy a földre essen és a macska megegye. Mert hát az a mi privilégiumunk volt, hogy a földre dobjuk és azonnal reátaposunk, hogy minél fülsiketítőbb pukkanás legyen az eredmény.

    De ha közbe „ajrach” jött, apám abbahagyott mindent, megmosta a kezét és üdvözölte a vendéget: „Solem Álechem”. Én is hozzásiettem és feléje nyújtottam kezemet: „Solem Álechem!” Aztán bekísértem az „ajrachstib”-nak nevezett „vendégszobába”. Lakásunk összesen két szobából állott és ebből egy állandóan az ajrachok számára volt fenntartva. Mert hát „nagyobb dolog az idegenek megvendégelése, mint az Úr színének fogadása”. Amint az Ábrahám is bizonyította, aki otthagyta az Úristent, hogy fogadja a három idegent. Ezekről kisült ugyan, hogy angyalok voltak. De hát egyik ajrachról sem tudhatja az ember, nem a földre szállt álruhás Illés próféta-e. Én legalább minden idegenben ezt láttam és szinte félelemmel tiszteltem az ajrachokat. Mihelyt megbarátkoztunk, faggatni kezdtem mese után. A vendég rendesen bőkezű volt és szívesen mesélt. Persze nem Robinsonról és nem Bőrharisnyáról, hanem titkos szentek dolgairól, amikről tudtam, hogy nem mesék, hanem szent valóságok… Hiszen hogyan állhatna fönn a világ, ha nem volna a 36 szent, a „lamedvov cádikim”, akik rejtett földalatti utakon jönnek össze, hogy a mindenség sorsát irányítsák, künn pedig egyszerű, tudatlan és együgyű emberek álarcában járnak… Sokszor éppen, mint kéregető koldusok és titokban csodákat mívelnek… Talán ez az ajrach is egy ilyen lamedvov cadik, a harminchatok egyike…

A falusi bolt hieroglifái

    Négy-ötéves koromban különben tudtam már magyarul is olvasni. Apám nem tanított meg erre, csak a héberre. De megtanultam magamtól, nem iskolában, hanem – a boltban. Ott volt egymás mellett a sok üveg és fiók. Az egyiken sárga cukor, a másikon medvecukor, a harmadikon kockacukor, a negyediken gilisztacukor stb. Nem tudtam akkor még, hogy mik azok a „hieroglifák” és hogyan hívták azt a bizonyos francia tudóst, aki bizonyos szavak ismétlődéséből reájött a képírás megfejtésének titkára. Azt azonban én is tudtam, mi van azokban a fiókokban és üvegekben, amelyeken ez az édes szó csillog: CUKOR. Ismertem azokból a titkos zarándoklásokról, amelyeket óvatlan pillanatban ezek felé az áldott üvegek s fiókok felé végezni szoktam. És mondhatom, ugyancsak bő személyes tapasztalatok vezettek rá a cukor különböző jelzőinek kibetűzésére is. Hasonló önpedagógiai módszerrel állapítottam meg a zöld kávé, pörkölt kávé, frank kávé és a bolt fiókjainak többi hieroglifáit, amelyeknek értelme nem sokáig maradhatott rejtély előttem. Ugyanilyen gyakorlati módszerrel sajátítottam el a kis falusi boltban lefolyó nagy „tranzakciók”, számvetéseiből a négy alapműveletet, az összeadást, kivonást, szorzást és osztást.

    A könyv reprint kiadása kapható a Múlt és Jövő kiadónál. Érdeklődni lehet a 316-7019-as telefonszámon.

Megjelent: Gut Sábesz 2. évfolyam 10. szám – 2014. augusztus 5.