PATAI JÓZSEF: A középső kapu 5.

Az Úristen mosolyog

Az elvarázsolt királyfiak

Talán csak nem mese mindez? … Hogyan is olvastuk? „Izrael fiai mind királyfiak!”

De azért láttuk ezeket a királyfiakat hétköznapi munkájukban is. Tudtuk, hogy mindegyiknek megvolt a maga mestersége. Az egyik szandálkészítő, a másik kovácsmester, a harmadik üstverő. Volt kereskedő is köztük, de nem sok. És mind lovagja a becsületnek. „Ha nekem adják a világ összes kincseit, akkor sem szegem meg a szavamat” – mondotta az egyik mester, Sámuel bar Zutra. „Ne csak a mérleged és a mértéked legyen igaz, hanem a szavad is. Igened legyen igen és nemed nem!” Még a kereskedőnek is előírták, hogy a haszon nem lehet több mint legföljebb egy hatod, ha ennél több, akkor már csalás és a vétel érvénytelen.

Kovácsok, asztalosok, üstkészítők, kereskedők dolgoznak, beosztják az idejüket, hogy jusson a Tórára is. És amikor a kezükben a kalapács, a gyula, a fúró, akkor is egy-egy törvénytételen törik a fejüket. Így láttam az apámat is a boltban, vagy amikor a „szódavizgyár”-ában az ónfejű üvegeket töltögette és sercegett a gyöngyöző és pezsgő szénsavas víz, amint az üveg orrába lehelődött, valami ősteremtésfélét sejtetően. Zsoltárokat mondott vagy valamelyik talmudtraktátus szövevényes örvényein kalandoztak a gondolatai, miközben arca verejtékével dolgozott. Úgy szerettem nézni, amikor a boltban állott és „kiszolgálta” a vevőket, a legényeket, asszonyokat és gyerekeket. Ő „szolgált” ki, de olyan méltóságteljesen állott a pult mögött, mint a bíró a tribün mögött. Az igen-je és a nem-je sziklaszilárd volt. Az árból soha egy krajcárt nem engedett, mert egy krajcárral sem kért többet, mint amennyit okvetlenül kell. Pedig ugyancsak szeret alkudozni a falusi nép és némelyik, ha nem engednek, inkább elmegy és megveszi másutt – drágábban. A Zsuzsi néni finom női simulékonyságával hajlandó lett volna talán valamit engedni, „nehogy elveszítse a kuncsaftot”, de Móric bácsi hajthatatlan: „Amit egyszer kimondottam, annál maradok”.

Rabbi Pinchász ben Jair szamara

Ilyennek képzeltem én a régi tanaitákat is. Még a szakálluk se lehetett hosszabb, a szemük se feketébb. Ilyenek lehettek, amikor az eke szarvát fogták, mikor a kalapácsot emelték, mikor a nagy kapuban törvényt ültek, vagy mikor szamár hátán vándoroltak. „Rabbi Simon ment egy szamáron és Rabbi Eliezer nógatta, hajtotta az állatot hátulról. Egyszer csak leszállt a mester a szamár hátáról, beburkolózott fehér köpenyébe és miközben láng vette körül, hozzáfogott a Teremtés titkainak kinyilatkoztatásához…” Így volt ez megírva a Talmudban. Apámnak is volt egy szamara, az hordta kétkerekű taligán az ivóvizet a határból, a hegyi forrásból, minthogy a faluban jó ivóvíz alig volt, a szódavízgyártáshoz pedig naponként kellett egy egész hordóval. Ez a szamár a hitközség kedvence volt. „Rabbi Pinchász ben Jáir szamará”-nak nevezték el, a nagy csodatevő tanaita bölcs állatja után, amelyről annyi legenda maradt fenn és amely bizony szamár létére halhatatlanabb lett, mint akárhány akadémikus. Megérezte, ha az elébe tett abrakból elfelejtettek, „tizedet” (maaszért) adni és nem nyúlt hozzá. És megmentette nemcsak szent gazdája életét, hanem másokét is. A mi szamarunk szombatonként ott legelt a zsinagóga füves udvarán és ha imaközben a fejét lóbálva hangosan iázni kezdett, a derűsebb lelkűek megjegyezték: „Rabbi Pinchász ben Jáir szamara áment mond.” Hétköznap azonban önfeláldozóan húzta a nehéz nagyhordót a dombokon, apám pedig csendes részvéttel kísérte a jámbor jószágot. És mikor Lag-beómerkor szünet lévén, elébe mentem apámnak a határba. Mikor künn a távolban a zöldellő bokrok között megpillantottam apámat, amint vékony szőlővenyigével szelíden nógatja a derék állatot, miközben fekete szakállát olyan lágyan libbenti és hullámoztatja a tavaszi szél, – tudtam és éreztem, hogy a fejében szent gondolatok rajai zsonganak és egy pillanatra víziót vártam, hogy most is, mint hajdanán leereszkedik az égről egy tűzoszlop lángba burkolja ezt az egész alkalmatosságot, mint egykor Illés próféta szekerét és én közeledve a szent látomáshoz nagy és csodás titkokat fogok hallani…

Csodák a Középső Kapu mögött

A csodák nem voltak valami ritka vendégek nálunk. Gyakran találkoztunk velük a „Középső Kapu” mögött és fantáziánk megtelt szikrákkal és szivárványokkal. Heves vita folyt Rabbi Eliezer és társai között, akik egy háláchikus kérdésben leszavazták. Semmiféle érvelés nem használt többé. És Rabbi Eliezer, aki nem akart a többség határozatába belenyugodni, megszólalt: „Ha nekem van igazam, tegyen tanúságot ez a gyümölcsfa.” És a fa kitépődött a helyéről száz rőfnyire, némelyek szerint négyszáz rőfnyire. „Nem lehet bizonyítani egy gyümölcsfával” – felelték a társai. Erre ismét megszólalt: „Bizonyítsa ez a patak, hogyha igazam van.” A patak visszafelé kezdett folyni. De társai ebbe se nyugodtak bele. „Nem lehet bizonyíték egy patak.” – „Hát bizonyítsanak a Besz-hamidras falai!” – kiáltotta Rabbi Eliezer. A Besz-hamidras falai erre düledezni kezdtek. Mire R. Josua kiáltott: „Ha a mesterek viaskodnak egymással a Háláchában, mi közötök hozzá tinektek?” Ekkor a falak ferdén maradtak. Nem dűltek össze Rabbi Josua iránt való tiszteletből és nem egyenesedtek ki Rabbi Eliezer iránt való tiszteletből. „Hadd bizonyítsanak hát az égből!” – szólt Rabbi Eliezer újra. Erre hang hallatszott a magasból: „Mit akartok Rabbi Eliezertől, aki mindig a helyes utat találja el?” Mire talpra ugrott Rabbi Josua és így szólt: „Nem az égben van – mondja az írás. Nem hallgatunk az égi hangra, mert már nekünk adta Isten a Szináj-hegyén a Tórát és abban írva vagyon: a többség után dönts!” Találkozott Rabbi Náthán Elijáhu prófétával és kérdé tőle: „Mit csinált ekkor a Világ Ura – áldott legyen.” És amaz felelt: „Mosolygott és mondá: legyőztek az én gyermekeim, legyőztek az én gyermekeim…”

Így olvastuk ez „Bovo-Mecio” traktátusának „Az Arany” című fejezetében. Rabbi Eliezer nem tudta a maga igazát bebizonyítani, de nekünk chéderbeli gyerekeknek kellett-e jobb bizonyíték arra, hogy amikor mi kinyitjuk a „Középső Kaput” és dalolni kezdjük a Talmud melódiáit, figyelve neszelnek a chéder falai és odakünn is figyel a fa, a fű, a virág, a patak, odafenn pedig ugyanekkor megnyílik az Ég kapujának kis ajtaja és a Világ Ura lenéz reánk és mosolyog…

Megjelent: Gut Sábesz 2. évfolyam 8. szám – 2014. augusztus 5.