PATAI JÓZSEF: A középső kapu 16.

PATAI JÓZSEF: A középső kapu 16.

„Szocialista” tanok a Talmudban

Legjobban tetszett nekünk chéderbeli gyerekeknek a „munkások” kérdéseivel foglalkozó fejezet. Nem mintha a kis talmudiskola „a forradalmi szocializmus alapelveit” csepegtette volna belénk – ahogy sokan kárörömmel megállapítanák. Mindenesetre sok szépet és lélekemelőt tanultunk arról, hogy a hordár, aki útközben eltörte a rábízott holmit, tartozik megfizetni a kár felét. Így szólt a tétel az elméletben. A gyakorlatban azonban: Rabba bar-bar Chanannak eltörték a munkások egy tele boroshordóját, el akarta venni a kabátjukat, mire Ráv így szólt: „Add vissza nekik a ruhájukat! – „Törvény ez?” – kérdezte Rabba. – „Igen – felelt Ráv – mert írva van, „hogy járj a jók útján”. És szóltak a munkások: „Szegények vagyunk, dolgoztunk egész nap, kínlódtunk és nincs semmink.” – „Add meg a bérüket!” – szólt Ráv. – „Törvény ez?” – kérdé Rabba. – „Igen – felet Ráv – mert írva van „és a jámborok ösvényeit őrizd!”

A gyengébbek védelmét igenis a Biblia és a Talmud oltotta zsenge lelkünkbe, de nem tulajdonítottunk ennek nagyobb jelentőséget, mint a „Középső Kapu” más szép tanító példázatainak. A chédernek egyáltalában nem volt destruktív forradalmi jellege és osztályharc különben sem dúlt a mi falunkban. Az a néhány zsidó boltos szépen konkurált egymással. Nem alapítottak trösztöt a falu népének kizsákmányolására. Ellenkezőleg, mindenki igyekezett minél olcsóbban eladni. És ha a parasztasszony szépen kérte, hogy „szerezze meg mán”, ami annyit jelentett, hogy a pontosan kimért fél font sóra vagy keményítőre adjon még egy-két deka ráadást, – Móric bácsi, vagy Zsuzsi néni nem fukarkodott és teljesítette a kívánságot. „Ne mírje no mint a sáfrányt!” – szokták mondani a „kuncsaftok”, akik igazán csak a sáfránynál törődtek bele a pontos mérésbe, mert abból legföljebb fél dekát vásároltak egyszerre. Hiszen néhány vékony apró szál elegendő, hogy a levesbe pompázó arany színt s fűszeres illatot varázsoljon. A sáfrány súlyát már azért sem lehet „megszerezni”, mert méregdrága, hiszen dekája négy-öt krajcárba került! Minden egyebet szívesen szereztek meg, Patán nem volt „zsidó fontja három fertály”, mint a nóta tartja, inkább több is volt a négy „verdung”-nál. No de ez más szakaszba tartozik. Most a „Munkások” fejezetébe kezdtünk.

Hogy is kezdődik ez a szakasz: „Bovo-Mecio” a „Középső Kapu” traktátusában?

„Ha valaki munkásokat fogad és kikötötte, hogy korábban kezdjenek és későbben végezzenek, ha ez abban a községben nem szokásos, akkor nem szabad őket erre kényszeríteni, még akkor sem, ha a rendesnél magasabb munkabérben egyeztek meg. Magasabb bérért a munkaadó csak jobb munkát kívánhat, de nem több munkaidőt. Ott ahol szokásos ellátást is adni, köteles a munkaadó ellátásról is gondoskodni. Történt egyszer, hogy Rabbi Jochánán szólt a fiának „menj fogadj nekünk munkásokat”. Elment és ígért ebédet is. Mikor visszaérkezett apjához, így szólt hozzá: „fiam, még ha olyan ebédet adsz nekik, mint annak idején Salamon király lakomája volt, akkor sem tennél eleget, mert ők Ábrahám, Izsák és Jákob ivadékai, hanem még mielőtt munkába fognak, menj és mond meg nekik, hogy nem követelhetnek tőlem egyebet, mint kenyeret és főzeléket.”

Ábrahám, Izsák és Jákob ivadékai a szőlőtaposó kádban

Hogy itt zsidó munkásokról van szó, Ábrahám, Izsák és Jákob ivadékairól, azon cseppet sem akadtunk fenn. A mi falunkban is éltek zsidó munkások, de voltak idegenek is, különösen ilyenkor szüret idején, jöttek Beregből, Ugocsából, Máramarosból, szép szakállas, hosszú kabátos, magas zsidó férfiak, akik nem vásárolták a bort, hanem csinálták kezük s lábuk munkájával, – persze kóser bort. Szinte beleképzeltük őket már előre az udvarban álló óriási kádba, ahogy már tavaly is csodáltuk őket, amint egyszerre hárman-négyen körbe-körbe járnak benne és tapossák az érett hamvas szőlőt, majd el-elsüppednek benne, majd újra meg újra felbukkannak hatalmas termetükkel a kád mélyéből és messziről úgy tűnik, mintha táncot járnának, miközben hosszú, fekete szakállukat és csőbe csavart tincseiket ide-oda lengeti a csípős szél. Sokszor úgy volt, hogy éppen csak a bársonysapkás fejek és a piros szőlőlével telefröccsent arcok látszottak ki a kád pereme fölött, a szakállak pedig mint kicsordult szőlőfürtök lógtak le a kád széléről és amint így az éles vonalban kísértetiesen körben forogtak, úgy tűnt, mintha lemetszett fejek incselkednének, rémítő táncot járva a véres alkonyatban. – Hogy Ábrahám, Izsák és Jákob ivadékai és nem napszámosok, az meglátszott egész lényükön. Nem a korcsmában gyülekeztek, hanem a templomban, a besz-hamidrásban. Már sátoros ünnep előtt ott voltak a faluban. A község tagjai úgy fogadták őket, mint az előkelő vendégeket, az „ajrach”-okat. Nálunk a vendégszobában háltak, az asztalunknál ültek és az ünnepi lakoma után Tórát magyaráztak, sőt mi több, vitába bocsátkoztak apámmal, a tanulás mesterével. Nem volt itt zsidó, Ábrahám, Izsák és Jákob ivadékai, kik mind egyformán örökösei Mózes tanainak és a nagy bölcsek és mesterek tanításainak. Láttuk, hogy az a munkás, aki egész nap maszatosan mászkál a kertben és a pajtában, szőlőt tapos, bort szűr, prést csavar, vagy nehéz kupát emel, reggelenként ott áll a gyülekezettel a templomban és a szőlőtől lilára festett karjára ő is rácsavarja az imaszíjat, fejére ő is ráilleszti a tefilint, tanúságul, hogy „Isten egy!”. Csak egy különbséget ismertünk: a jó és a gonosz között! Rabbi Zéra prédikálta – olvastuk a „Középső Kapu”-ban: – Mit jelent az, ami írva van: és leszen éjjel, benne nyüzsögnek az erdő minden vadjai? „És lészen éjjel” – ez a világ, amely hasonlatos az éjszakához, „benne nyüzsögnek az erdő minden vadjai”, – ezek a gonoszok, akik hasonlatosak a vadállatokhoz, „felragyog a nap” – ezek a jámborok!