Egy tavalyi kutatás szerint a magyar lakosság 35 százaléka – erősen vagy mérsékelten – antiszemita, 26 százalék pedig kifejezetten ellenszenvesnek találja a zsidókat. Ennek az aránynak a javításán dolgozik a Tett és Védelem Alapítvány. A Medián Közvélemény- és Piackutató Intézet a Tett és Védelem Alapítvány (TEV) megbízásából 2015 novemberében átfogó felmérést végzett a magyar társadalom zsidósághoz való viszonyáról. Az 1200 fős minta személyes megkeresésén alapuló, immár harmadik alkalommal elvégzett kérdőíves kutatás alapján megállapítható, hogy az elmúlt évben valamelyest nőtt az antiszemitizmus mértéke hazánkban. Bodnár Dániellel, a TEV kuratóriumának elnökével beszélgettünk. 

Harmadszor készíttették el a kutatást, amely a hazai antiszemitizmus szerkezetét és mértékét vizsgálta. Azonban a kutatássorozatnak voltak előzményei. Hogyan foglalná össze a kezdeteket?
A zsidóságkutatás illetve az antiszemitizmus tudományos vizsgálatának területén Kovács András professzor úttörőnek számít a magyarországi társadalomtudomány világában. A jelenleg a Közép-európai Egyetemen oktató professzor volt az, aki az általunk jelenleg is használt kutatási módszertant meghonosította. Vele együttműködve alakítottuk ki a kérdéssort, amelyet minden évben az időszerű társadalmi és történelmi kihívásokhoz igazítunk. 2013-ban vontuk be Hann Endrét és Róna Dánielt, szoros együttműködésben Kovács Andrással, aki azóta az aktuális kérdések kidolgozásában már nem vesz részt aktívan.

Miben látja a módszertan, illetve az erre felépített éves kutatások úttörő jelentőségét?
Számomra mindig az a legfontosabb kérdés, hogy mi az a cselekvési program, amit a kutatásainkból le tudunk vezetni. Van egy józan tudományos érdeklődés és a társadalmi szerkezetváltozások iránti fogékonyság bennem és a munkatársaimban is, de a TEV legfontosabb feladata az elkeserítő tendenciák okainak feltárása mellett alapvetően az, hogy cselekvési programokat dolgozzon ki különböző, az antiszemitizmussal kapcsolatos jelenségek mérséklésére, ad absurdum megfékezésére.
Amikor 2012-ben hozzákezdtünk a munkánkhoz, a legégetőbb feladatunkat abban láttuk, hogy az antiszemitizmusról való közbeszéd egységes keretrendszerben tudjon megnyilvánulni. Korábban, ha antiszemitizmusról beszéltünk, mindig különböző fogalmakat használva, más és más élményekből, benyomásokból kiindulva próbáltunk szót érteni egymással. A zsidó közösség percepciója például szinte sohasem korrelál az antiszemitizmus tényleges jelenlétének mértékével az adott társadalomban. Ez a megállapítás Európa valamennyi országára, talán Franciaországot kivéve, érvényes. Mindenütt azt tapasztaljuk, a zsidó közösség élménye az, hogy az antiszemitizmus sokkal erősebb, mint amilyen az antiszemita előítéletek társadalmi elfogadottsága valójában.

tev1

Vannak továbbá olyan történelmileg kialakult antiszemitizmus fogalmak, amelyeket a politikai pártok előszeretettel használnak. Az antiszemitizmus, mint politikai kártya gyakori tárgya és eszköze a politikai vitáknak. Ezért azt gondoltuk, hogy mindenekelőtt szükséges tisztázni, mit is értünk a közbeszédben antiszemitizmus alatt, csak így lehet a kiszolgáltatottságot eredményező helyzeteket felszámolni. Ezeknek a helyzeteknek rendre a zsidó közösség volt a legnagyobb károsultja. Ugyanis előbb vagy utóbb mindig politikai állásfoglalásra vagy értékválasztásra kényszerítették, holott ez egyetlen zsidó közösségnek sem a feladata. Ezért gondoltuk azt, hogy annak a közös nyelvnek a kialakításában, amelyen egyáltalán megkezdődhet az építő jellegű párbeszéd a zsidóellenességgel összefüggő kérdésekről, kiemelt szerepet kell vállalnia a zsidó közösségnek.

Az általunk felvett, illetve a korábban feldolgozott adatok alapján beigazolódott a gyanúnk, hogy a politikának komoly felelőssége, katalitikus szerepe van az antiszemita előítéletek társadalmi jelenlétében. A 2010-es számadatokat vizsgálva azt láthatjuk, hogy az előző évihez képest nagyjából megduplázódott az előítéleteket elfogadók száma. Nem szükséges nagy képzelőerő ahhoz, hogy belássuk: egyértelmű és megkérdőjelezhetetlen korreláció van a Jobbik parlamenti és a nyilvánosságban való intenzív jelenléte és aközött, hogy a társadalmi-politikai nyilvánosságban az antiszemita előítéletek legitimitást nyertek a párt nyilvános szereplései okán.

A tendencia persze a későbbiekben nem volt ennyire meredeken emelkedő, de kimutathatók olyan összefüggések, amelyek a politikai pártok antiszemitizmushoz való viszonya és az antiszemita előítéletek társadalmi elfogadottsága között áll fenn. Az elmúlt éveket vizsgálva azt tapasztaljuk, hogy 33-35% környékén stagnál a magyar társadalomban az antiszemita előítéleteket osztók aránya. Ez többé-kevésbé megegyezik az európai átlaggal, de belső szerkezetében sok eltérést mutat a legtöbb országban tapasztalthoz képest.

Melyek a legfontosabb eltérések?
Két eltérés különösen szembeötlő Az elsőt talán az antiszemitizmus Európában jellemző típusai közötti különbségként határozhatnánk meg. A másik eltérés már számadatokkal is igazolható.

Kezdjük az utóbbival. A holokauszt relativizálásának kérdése kapcsán szembesülnünk kell azzal, hogy milyen mértékű Magyarország, és talán egész Kelet-Európa lemaradása a vészkorszak traumájának feldolgozásában és társadalmi kibeszélésében. Annak ellenére, hogy a holokauszt emlékezete, és általában az emlékezetpolitikai kérdések a magyar nyilvánosságban az elmúlt két évben különös hangsúlyt kaptak, a holokauszt-relativizáló előítéletek elfogadóinak száma 2006-hoz képest megduplázódott. A nyugat-európai országok jelentős része, ha nem is teljes mértékben, de szembenézett saját felelősségével és elindulhatott egy gyógyulási folyamat. Ennél is fontosabb, hogy a problémákat megjeleníteni képes nyelvhasználatot, és a társadalom legkülönbözőbb rétegeit részvételre bíró diszkurzív szituációt tudtak ezekben az országokban kialakítani, amely a lakosság egészének a hasznára vált.

Magyarországon ezzel szemben hiába tett a zsidó közösség – és tulajdonképpen a politikai osztály is – komoly erőfeszítéseket az elmúlt évtizedben annak érdekében, hogy ez a helyzet nálunk is előálljon, nem jártak sikerrel. Sőt, a helyzet a mostani tanulmány szerint is folyamatosan romlik, és erre valamilyen módon választ kell adnunk.

A másik eltérés jóval összetettebb. Európa nyugati részén, kivált a nagy muzulmán populációval rendelkező országokban, mint Franciaországban, az antiszemitizmust a muszlim kisebbség egy része generálja. Ezekben az államokban a muzulmán népesség átlagosan 6-9 százalék között van. Az arány a nagyvárosokban még magasabb. Ez óriási társadalmi feszültséget eredményez, tekintve, hogy az európai országok elmulasztották a társadalmi mobilitás rendszereibe beintegrálni a ’60-as, ’70-es években érkezett bevándorlókat. A felszínre törő elégedetlenség gyakran a zsidó közösség elleni fizikai bántalmazásban nyilvánul meg.

Ezzel szemben a magyarországi zsidóellenesség az a fajta anakronisztikus, az 1945 előtti korszakra jellemző politikai antiszemitizmus, amely régóta szalonképtelennek számít nemzetközi szinten, és ezért egyáltalán nem jellemző Európa más országaiban.
A zsidókkal szembeni ellenszenvét teológiai alapokra visszavezető antijudaizmusnak, Európában egyedül Lengyelországban van jelentős támogatottsága, a radikális anticionizmus, ami a nyugat-európai baloldali pártoknak a sajátja, eddig nem vert gyökeret Magyarországon.

A dolgozat egyik markáns megállapítása, hogy az antiszemitizmus nem korlátozható egyetlen társadalmi csoportra sem. Ezzel párhuzamosan megállapítja, hogy az emberek percepciójában a zsidósággal kapcsolatos kérdések nem foglalnak el központi szerepet. Az imént említetted, hogy a politikai elit nagy része sokat tesz annak érdekében, hogy javuljon a helyzet. Miként lehetséges mégis, hogy az elmúlt három évben érzékelhetően erősödött a holokauszt relativizálás, ahogy maga az antiszemitizmus is enyhén, de folyamatosan nőtt?
Mindjárt az elején hangsúlyoznom kell, hogy a tanulmány szerint antiszemita előítéletek megfogalmazására leginkább a 40-49 év közötti, községekben élő férfiak hajlamosak ma Magyarországon. Zárójelben jegyzem meg, hogy szignifikáns korreláció mutatható ki a Jobbik támogatottsága és a zsidóellenes érzületek kifejezése között.

Ugyanígy fontos megjegyezni, hogy a zsidó közösségnek az emlékezetpolitikai kérdésekben mutatott, politikai töltetű szerepvállalása, amit 2014-15-ben több ügy kapcsán is tapasztaltunk, nem keltett pozitív benyomást a többségi társadalomban. Az, hogy a zsidó közösség egy része nem képes elszakadni a politikai participáció vélt kényszerétől, különösen sajnálatos, hiszen ez – amint korábban már érintettem – nem a zsidó közösség feladata. Ez nem jelenti azt, hogy egyénként a zsidó közösségek vezetőinek ne lehetnének pártreferenciái, csupán azt nem tartom szerencsésnek, ha ezt a közéleti tevékenységük részévé teszik. Ez a tapasztalatok szerint eltávolítja a mindannyiunk számára mondandóval bíró ügyektől nem csak a többségi társadalom, de megkockáztatom, a zsidó közösség számos tagját is. Biztos vagyok abban, hogy e jelenség számlájára nagyon sok minden írható a holokauszt-emlékezet torzulása kapcsán is.

tev2

Hogyan hatott az antiszemitizmusra a migránsválság?
A migránsválság kirobbanása katalizáló hatással bírt az idegenellenességre, és azon belül az antiszemitizmusra is. Azzal az állítással nem értek egyet, hogy, akik idegenellenesek Magyarországon, azok már-már szükségképpen antiszemiták is. Ezt az általánosító kijelentést félrevezetőnek tartom, már csak azért is, mert a tanulmányból egyértelműen kiviláglik: az idegenellenesség megerősödése a migránsok megjelenéséhez köthető.

Mi magyarázhatja akkor az antiszemitizmus és a többi kisebbséggel szembeni ellenérzések eltérő mértékét?
A tanulmány rávilágított arra is, hogy bizonyos életforma-választások tekintetében a magyar társadalom kevéssé elfogadó. A zsidó közösség esetében azonban a notórius antiszemitákon kívül nem gondolja senki sem, hogy az életformájuk olyan mértékben elütne a többségi társadalom által elfogadottól, hogy az zavart keltene, vagy bárki komfortzónáját sértené. Az életforma-kisebbségek elutasítása vonatkozásában kijelenthető, hogy az életforma idegensége és vélt összeegyeztethetetlensége a taszító. Ilyen életformabeli különbséget minden valószínűség szerint a zsidókkal szemben nem tételeznek a megkérdezettek.

Említette, hogy a pontos helyzetelemzés legnagyobb erénye, ha képes konkrét cselekvésekhez is támpontokat adni. A hazai helyzet ismeretében mire lenne szükség a nyugtalanító tendenciák megfordításához?
Az oktatás jelentőségét aligha lehet túlbecsülni. A kutatásból, ha azt nem is tudjuk megállapítani kellő pontossággal, hogy milyen motívumok táplálják az antiszemitizmust, azért az jól látszik, hogy őrületes történelmi tudatlanság uralkodik ezekben a kérdésekben Magyarországon. Nem véletlen, hogy az antiszemitizmus olyan településeken jelentkezik szignifikánsan kimutatható módon, ahol feltehetően az oktatás színvonala nem üti meg azt a mértéket, amit a társadalmi minimálelvárások megfogalmaznak.

A dolog másik fontos része az antiszemitizmus és a jog kapcsolatáról szól. Az a kérdés, hogyha társadalmi konszenzus van arról, hogy az antiszemitizmus helytelen, akkor hogyan tegyünk ellene. Egy demokratikus rendszerben ehhez a jog és a törvények ereje ad eszközt, ezeken keresztül válik egyértelművé, mi az, amit a közösség helytelennek gondol, hol van az a határ, amelyen túl már szankcionál bizonyos cselekményeket. Számos vita zajlott például a holokauszttagadás, nemzetiszocialista és önkényuralmi rendszerek és azok tetteinek tagadása és kicsinyítése, mint tényállás szankcionálása kapcsán. Helyes szabályozás e büntetőjogi felelősség felvetése a problémának vagy sem? Milyen módon korlátozható a szólásszabadság, szabad-e egyáltalán az alapvető jogokat korlátozni, van-e az alapjogok között hierarchia? Egy dolog biztos: a szankciónak van elrettentő hatása! Monitoring tevékenységünk során azt tapasztaljuk, hogy a holokauszttagadással kapcsolatos jogesetek száma közel felére esett vissza az elmúlt 18 hónapban.

Az elrettentő hatás nem hatol be azonnal a mindennapokba. Viszont tudjuk, hogy ha valamilyen káros viselkedési forma, egy szélsőséges és visszataszító példával élve, a családon belüli erőszak elterjedt a társadalomban, és a politikai rezsimnek nincs átfogó, jogilag is megalapozott cselekvési programja a probléma orvoslására, akkor önmagában a társadalmi jelenlét legitimálja az elítélendő tettet. Ugyanez igaz a holokauszttagadásra is. Gondolkodhatunk azon, hogy helyes-e a szólásszabadságot korlátozni, ám ha a társadalmi valóság az, hogy a holokauszttagadás elfogadottsága növekszik, akkor erre választ kell adni.

Bodnár Dániel  TEV elnöke 2

Képes a jogszabályok változása önmagában eltörölni több évtizedes rossz gyakorlatokat? Tapasztalhattuk, hogy a kormányok hajlamosak a törvények hatékony betartatása helyett inkább újabbakat hozni, ha a közfelháborodás bizonyos kirívó esetek kapcsán a bűnelkövetők csoportjai ellen fordul.
A TEV elkötelezett a zsidó közösség védelme mellett, ezért minden erőforrásunkat mozgósítva arra törekszünk, hogy egy visszaélés se maradjon következmény nélkül. 2013-ban, az első teljes működési évünkben nagyjából 30 holokauszt-tagadással kapcsolatos üggyel találkoztunk. Akkoriban nem volt kialakult jogalkalmazási gyakorlat ezeknek az ügyeknek a kezelésére, és szinte mindet, úgy, ahogy volt, elutasított a nyomozóhatóság. 2014-re jutottunk el oda, hogy az első jogerős holokauszttagadást szankcionáló ítélet megszületett. Ennek az lett a hatása, hogy a 30 ügyből lett 15-16. 2014-ben további két ítélet született. Egy évvel később, 2015-ben az ilyen ügyek száma kilencre csökkent és ezen felül újabb három eset kapcsán mondott a bíróság ítéletet. 2016-ban nem volt még holokauszttagadással kapcsolatos ügyünk, csak olyanokkal foglalkozunk, amelyek még az előző évekből származnak. Nem azt akarom mondani, hogy ez a helyes szabályozási mód, de tagadhatatlan, hogy a társadalmi nyilvánosságban a holokauszttagadás jelenléte, így a legitimációs ereje nagymértékben lecsökkent. Ez egy egyszerű szociálpszichológiai összefüggés. Ha valami nem része a társadalmi párbeszédnek még vita szintjén sem, akkor annak az előítéletek szintjén való jelenléte is drámaian csökkenni fog.

Úgy tűnik, a kutatás eredményei nem tették ború­lá­tó­vá a jövőt illetően…
Épp ellenkezőleg, ha 2-3 éves távlatban a fellépéseinken keresztül a magyar nyelvű online tartalmakat és a nyilvánosságot holokauszttagadó állításoktól nagyjából mentesen tudjuk tartani, akkor ki merem jelenteni, hogy a ma jellemző elfogadottsági mutató csökkenni fog. Ez önmagában nem oldja meg a problémát, ugyanakkor minden olyan eszközt, amit a jog a rendelkezésünkre bocsát, és aminek hiszünk az elrettentő erejében, használnunk kell.

tev3

Mi a következő lépés?
Szeretnénk, ha a gyűlöletcselekményeknek az ún. közösség elleni uszítás és izgatás kategóriájába tartozó ügyei is eljutnának a bírósági szakaszba. Ez egy nagyon fontos terület, amivel több mint másfél éve foglalkozunk, a jogalkotást segítő tanácsadói tevékenységünkön keresztül is. Ilyen bírósági szakaszba jutott ügyünk nem volt az elmúlt három évben, holott az esetszám 70-80 körül volt ebben az időben. Meggyőződésem, hogy sokkal kevesebb lesz a társadalomban az uszítás és a közösség elleni izgatás abban a pillanatban, ha az ilyen cselekedeteknek komoly következményei lesznek.

Réti János írása

A cikk az Egység magazin 85. számában jelent meg. Az Egység magazin legújabb számát keresse a Keren Or Központban (1052 Károly krt. 20) vagy a Kóser Piacon (1074. Dohány utca 36.). Ha érdekesnek találta írásunkat, és szeretne még több zsidó témáról olvasni, csatlakozzon előfizetőink táborához! Előfizetésért kattintson http://fizetes.zsido.com/ujsag.php oldalra.