A középkorban számos, zsidókkal kapcsolatos téveszme mérgezte az európai tömegeket, – ezek közül a sötét színezetű babonából pedig a nácik többet is modernizáltak. Ezek közül Yosef Eisen a chabad.org szerzője tíz antiszemita hiedelmet gyűjtött össze.

Vérvád és rituális gyilkosság

Történt 1144-ben, hogy az angliai Norwich-ban, hogy Thorpe Wood környéki erdőben eltűnt egy 12 éves William (magyarul Vilmos) nevű gyermek, akit később holtan találtak. Egy keresztény hitre tért zsidó, Theobald szerzetes azt vallotta, hogy a gyereket a zsidók kínozták meg, leszúrták és keresztre feszítették ezzel újrajátszva Jézus halálát… Miután az eset peszách körül zajlott, hamar az a szóbeszéd kezdett el terjedni, hogy a zsidóknak fel kellett áldozniuk egy keresztényt az ünnepükhöz… Vilmosból hamarosan a „Norwich-i Szent Vilmos” lett, egy mártír, kinek sírjához sokan zarándokoltak el, miközben egyes papok a gyermek halálának félremagyarázását felhasználva tüzelték fel a csőcseléket, előidézve ezzel kisebb-nagyobb pogromokat.

Jóllehet, a Tóra világosan leírja a vér fogyasztásának vagy élvezetének bármilyen formáját, sőt, a pápák is kijelentették, hogy ez a vád a zsidókkal szemben hamis, mégis, a vérvádak évszázadokon keresztül szennyezték a keresztény közvéleményt. Ráadásul még olyan esetekről is van feljegyzés, amikor magukat kereszténynek mondó emberek a saját maguk által megölt gyermeküket próbáltak meg zsidó házba csempészni…

Norwich-ból mint a pestis terjedt tovább a vérvád meséje Európa többi részébe. 1171-ben, miután egy vérvád miatt lemészárolták a franciaországi Blois zsidó lakosságát, Rábénu Tám sziván hónap 20-át böjtnappá nyilvánította. 

A történelem során összeségében több mint 150 vérvádat jegyeztek fel, melynek többsége sajnos a zsidó közösség módszeres kivégzésével járt, de legalábbis a kiűzetéséhez vezetett. A 13–15. század között a legtöbb rituális gyilkosság vádja Németországban hangzott el, aztán onnét egyre keletebbre költöztek ezek a gonosz szándékú mesék, s idővel leginkább Lengyelországban, majd Oroszországban használták ezt a pogromok gyújtópontjául.

Ahogy Edward Flannery katolikus történész mondta: „A történelem során előkerült rituális gyilkosság rágalma a középkori zsidó üldözés legszörnyűbb eszközeként szerepel.”

Ostya-gyalázás

A katolikus egyház 1215-ben meghirdette az átlényegülés dogmáját, miszerint a templomban fogyasztott ostya Jézus testét, a bor pedig a vérét jelképezi. Ezután több helyen a zsidókat azzal vádolták meg, hogy ostyát lopnak és azokba „kínzásként” tűket szurkálnak, hogy tovább kínozzák a keresztre feszített Jézust. Egyesek még azt is látni vélték, hogy ilyenkor az ostyából vér kezdett folyni, és nyögdécselt is, a kínzó zsidó pedig a szobában repkedett… Az egész dolog nevetséges lenne, kivéve, hogy a történelem során több mint 100 alkalommal vádoltak meg zsidókat ostya-gyalázással, melyek többsége a zsidó lakosság legyilkolásával járt. 1298-ban egy Rindfleisch nevű nemes vádja nyomán rövid idő alatt másfélszáz zsidó közösséget, több ezer embert gyilkoltak meg szerte Németországban – csupán Regensburg és Augsburg zsidóit mentették meg az ott élő polgárok és hatóságok.

A megtestesült ördögök

A keresztény evangéliumban a sátánt a zsidók atyjaként írják le, ezzel „tagadhatatlan” kapcsolatot teremtve az ördög és a zsidók között. A középkorban igencsak féltek az ördögtől, s így „gyermekeitől” is ódzkodtak. A zsidókról sokan feltételezték, hogy sötét varázslók, akik okkultizmussal, fekete mágiával foglalkoznak. A zsidókat számos fametszeten ábrázolták disznóként, sárosan, horgas orral, s feltételezték, hogy farkuk és szarvuk is van. S bármennyire is meghökkentő, de a náci Der Sturmer újság előszeretettel közölt efféle középkori fametszeteket, hogy ezzel hangolja nem csak utálatra, de félelemre is olvasóit…

A „zsidó szag”

Miután a fenti „magyarázat” szerint a zsidók igen szoros kapcsolatban álltak az ördöggel, evidens volt, hogy osztoztak annak tulajdonságaival is, nevezetesen, hogy a zsidók kénszagúak volnának… Ha pedig egy zsidó nem bűzlött a kéntől, akkor a középkorban gyorsan rányomhatták a bélyeget, hogy a kellemetlen szagtól úgy szabadult meg, hogy keresztény vért ivott. A „zsidó szag”-ról alkotott hiedelem pedig oly annyira erős volt, hogy még a 20. századra is eljutott, náci tudósok egyenesen tanulmányozták ezt…

A „vándor-zsidó”

Egy keresztény legenda szerint Jézus végtelen vándorlásra kárhoztatott egy zsidót, aki kigúnyolta őt. Ezt a mitikus tulajdonságokkal bíró „vándor-zsidót” Áhásvérosnak nevezték és a megfigyeléséről szóló történetek több száz éven keresztül terjedtek szerte Európában. 1602-ben egy evangélikus lelkész egy rövid könyvecskét is írt róla, mely olyan népszerű lett, hogy néhány év leforgása alatt 50 kiadást is megélt, ami igencsak ritkaság számba ment a középkorban, mely nem éppen az olvasóiról volt híres… A „vándor-zsidót” 1898-ban Felső-New York államból jelentették, 1940-ben pedig egy férfi magáról gondolta azt, hogy ő lenne ez a bizonyos „vándor-zsidó”, s a New York-i közkönyvtárba is ezen a néven iratkozott be.

Szennyezett zsidó vér

A középkorban elterjedt hiedelem volt, hogy a zsidók egytől-egyig beteg, gyenge emberek, kiknek a rossz állapotát szennyezett vérük okozza, s vérbetegségüket csak keresztény vérrel tudják orvosolni. Ezért azt terjesztették, hogy a zsidók mindent elkövetnek, hogy tiszta vérű keresztényekkel házasodjanak, hogy vérükkel szennyezzék be az emberiséget. Ez a narratíva a 20. századi náci Németországban újból felerősödött, s elsősorban ezzel igazolták, hogy a zsidókérdés egyetlen megoldási módja a teljes nép megsemmisítése lehet.

Kútmérgezés

Az 1300-as évek közepén a „fekete halál” végigsöpört Európán, megtizedelve ezzel legalább az összlakosság felét. Természetesen a pestis a zsidókat is sújtotta, jóllehet nem olyan mértékben, mint a keresztényeket, hiszen a zsidó vallás előírja nem csupán a rituális, de a fizikai tisztaságot is (mikve használat, kézleöntés kenyérevés előtt, csak tisztán lehet imádkozni stb.), illetve a halottak mielőbbi eltemetését is. Azonban a széles társadalomban ekkor sem a logika győzött, hanem azok a pletykák kerekedtek felül, miszerint a zsidók szándékosan mérgezik pestissel a kutakat… Habár Kelemen pápa kiadott egy bullát, mely cáfolja az „állítást”, s számos uralkodó tagadta a rosszindulatú szóbeszédet, a babonás keresztény tömegeket nem tudták meggyőzni, mert a pestist az ördög művének tartották, aki gyermekein, a zsidókon keresztül mérgezi őket. Ez pedig újfent zsidó mészárlásokhoz vezetett…

Zsidó világ-összeesküvés

Ez, a ma is meglehetősen elterjedt hiedelem szintén a középkorból származik. Az eredeti verzió szerint a spanyol vezető rabbik minden évben titkos tanácskozást tartottak, ahol sorsot vetettek arról, hogy a következő évben melyik városnak kellet biztosítania a keresztény áldozatok vérét a zsidó vallás által „megkövetelt” áldozathoz… Idővel, ahogy az emberáldozat egyre kevésbé volt hihető, a mítoszt úgy változtatták meg, hogy az éves titkos zsidó nagygyűlés célja a világ pénzügyi uralmára való törekvés, mint ahogy azt a 19. századi Sion vénei című hírhedt iromány is állítja. Ezt a hazugságot manapság egyes arab rezsimek is előszeretettel terjesztik jellemzően olyan országokban, ahol korábban alig vagy egyáltalán nem élt zsidó közösség.

„Konokság”

A zsidókra sokszor mint a legmakacsabb népre tekintettek a keresztények, hiszen határozottan – többször akár az életük árán is – megtagadták az áttérést és sosem fogadták el Jézust messiásként. Ez az „elutasítás” különösen feldühítette a keresztényeket, legalábbis azokat, akik úgy gondolták, hogy Jézus második eljövetele attól függ, hogy a zsidók megkeresztelkednek-e vagy sem. Ez vezetett az erőszakos hittérésekhez.

„Lustaság” 

A vád úgy szólt, hogy a zsidók nem folytatnak produktív munkákat, helyette inkább a becsületes keresztényekből élnek, pénzkölcsönzéssel és egyéb homályos ügyletekkel foglalkoznak. Arról viszont kényelmesen megfeledkeztek, hogy zsidók évszázadokon keresztül nem birtokolhattak földet, így nem is művelhették azt, ráadásul hosszú ideig a céhekből is ki voltak tiltva. S jóllehet, a kirekesztő rendeletek eltörlésével a zsidók is a legkülönbözőbb területeken kezdtek el dolgozni, a vád a mai napig fennmaradt, hogy a zsidók mind bankárok lennének, akik másokból gazdagszanak meg…

Kiűzetések

A középkor folyamán a zsidókat időről időre kiűzték egyes területekről hosszabb-rövidebb időre. Ezek a kiűzetések elsősorban a javaik elkobzását célozták, s évek múltán újból visszaengedték őket azokra a helyekre, ahol korábban éltek, de voltak évszázados hosszúságú kitiltások is. Például Angliában 1290-ben űzték ki a zsidókat s őket egészen az 1600-as évek végéig nem is engedték vissza a szigetországba – itt érdemes megjegyezni, hogy William Shakespeare, aki A velencei kalmár című regényében erőszakosnak karikírozza a zsidókat, talán soha nem is találkozott zsidóval… A zsidó kiűzetések közül viszont az 1492-es spanyol eset a leghíresebb, vagy inkább hírhedtebb, mely egy hosszú és virágzó zsidó diaszpórának a végét jelentette.

Fotó: A zsidók feltételezett árulását ábrázolva az emberek képzelete nem ismert határokat – mint például a „Der Juden Ehrbarkeit” (1571) című zsidóellenes röpirat címlapjának ezen részlete/archive.org