A katari válság és a Jeruzsálemben újjáéledő palesztin erőszak is komoly kihívás elé állítja az izraeli kormányt. Ezért sem lebecsülendő, hogy Netanjahunak Budapesten sikerült EU-s szövetségeseket találnia.
Nem akármilyen biztonsági kihívások közepette látogatott Budapestre az izraeli miniszterelnök. Alig pár héttel az Iránt középpontba állító katari bojkott és napokkal a fővárosban kitört Templom-hegyi konfliktus után érkezett a visegrádi országok csúcstalálkozójára Benjamin Netanjahu, ám a magyar média figyelmét túlságosan lekötötte a Soros-plakátok botránya, semhogy a látogatás külpolitikai jelentőségére figyelt volna. A magyarországi zsidó közösségek egy része is kizárólag ebből a perspektívából ítélte meg a látogatást, holott könnyen belátható: Izraelnek a jelenlegi helyzetben minden támogatóra szüksége van.
Izrael és Európa viszonya
Izrael és az Európai Unió viszonya közismerten feszült, ahogy az okai is azok: Európa 1967 óta nem tudja megemészteni a „megszállás” geo- és biztonságpolitikai következményeit, minden település-építésben lappangó kolonializmust lát, miközben teljesen érzéketlen az ott élő zsidóság napi fenyegetettsége iránt, kritikátlanul szolidáris a palesztin „üggyel”, címkékkel látja el a júdeai és somroni termékeket, kimondva-kimondatlanul támogatja a BDS-mozgalmat, és ártalmatlanítja, bagatellizálja az általa is finanszírozott Palesztin Hatóság „anticionista” működését.
Az EU-mainstreamet jelentő német-francia tengelyből Németország egyre távolságtartóbb Izraellel, Macron Franciaországa egyelőre szolidárisabbnak tűnik, de a kelet-európai országok új perspektívát nyithatnak a zsidó államnak. Ígéretes lehet a V4-ekkel tervbe vett közös antiterrorista fellépés, éppúgy, mint az, hogy mostantól az EU-nak talán nehezebb dolga lesz, ha egyoldalúan Izrael-ellenes állásfoglalásokat akar elfogadtatni.
Irán a tét
Izraelnek akkor is jelentős előrelépés a V4-ekkel való jó viszony, ha cserébe nem firtatja mondjuk a magyar kormány oktatási-tudományosnak mondott, kétséges nukleáris együttműködését Iránnal. Azzal az Iránnal, amely ismét felélesztené nukleáris ambícióit, és amely a libanoni Hezbollah és a palesztin Hamász fő szponzora. Márpedig a katari válság egyértelműen Irán térségbeli szerepéről szól. A teheráni rezsimet a középpontba állító Donald Trump is utalt rá Rijádban, hogy iráni szövetségeséhez hasonlóan Katar is a nemzetközi terrorizmus – így a szélsőségesen Izrael-ellenes Muzulmán Testvériség – támogatója.
Az Iszlám Állam (IS) látványos szíriai és iraki térvesztésével párhuzamosan semmit sem csökkent a zsidó állam fenyegetettsége, hiszen különböző más neveken bár, de az IS egyes milíciái már megközelítették Izrael határait, Irán és Katar pedig bármikor felvállalhatja a különböző iszlamista szervezetek támogatását. Nem véletlen, hogy Netanjahu határozottan fellépett a katari „független” Al-Dzsazíra csatorna jeruzsálemi irodájának bezárásáért, hiszen sokan vélik úgy: az izraeli arabok által is százezerszámra nézett adó is felelős a Templom-hegyen elszabadult erőszakért.
Nem véletlen az sem, hogy több elemző azt javasolja a Netanjahu-kormánynak, hogy vegyen részt a szaúdiak, az egyiptomiak és az emirátusok június 5-én meghirdetett Katar-ellenes, szunnita koalíciójában, hiszen ez erősítené pozícióját a régióban. Fontos kérdés lesz majd persze, hogyan lép Törökország: Ankara a katariak oldalán áll, a Templom-hegyi csaták ügyében Erdogan elnök felszólította „a világ muzulmánjait”, hogy „látogassanak el Jeruzsálembe és védjék meg a várost”, ugyanakkor nyilvánvalóan nem érdeke kiélezni a viszonyt Izraellel.
Minden támogatás számít
Izraelnek tehát minden potenciális barátra, támogatóra szüksége van, ezért is nehéz megállapítani, mennyire számíthat valójában legfőbb szövetségesére. Az Egyesült Államok Trump elnökletével éles kanyart vett az Obama-korszak alig leplezett hűvös távolságtartásával (néha: nyílt ellenségeskedésével), határozottan kinyilvánította Izrael melletti elkötelezettségét, ugyanakkor máig adós a nagykövetség beígért Jeruzsálembe költöztetésével, és egyáltalán nem látszik, milyen közel-keleti útitervet követnek.
Egy ideig úgy tűnt, az elnök zsidó vejére, Jared Kushnerre hárul a térség erőviszonyainak felmérése, ő viszont egy, a Wired által nemrég kiszivárogtatott közlése alapján kétségét fejezte ki, megoldható-e valaha is valamiféle „egyedi” ajánlattal az izraeli-palesztin viszály. Azt mindenesetre megerősítette, hogy Trump továbbra is fontosnak tartja a kérdés megoldását, úgyhogy erre fognak fókuszálni. A Templom-hegyi incidens kirobbanásakor Kushner is igyekezett résztvenni a tűzoltásban, dacára annak, hogy ez alapvetően Jason Greenblatt különleges megbízott feladata volt.
Jeruzsálem: kampány és hadszíntér
A katari – valójában tehát: iráni – válság mellett ez a másik front, amire Netanjahunak figyelnie kell: a fővárosban (és előbb-utóbb nyilván más helyszíneken is), különböző okok miatt újra fellángoló iszlamista erőszakra. A Templom-hegy különleges státusa, vallási jellege miatt különösen aggasztó ez a konfliktus, hiszen az eddigi nyers „anticionizmus” mellett könnyen mobilizálhatja a vallási alapú antijudaizmust is.
Július 14-én történt, hogy három izraeli arab a szent helyen lelőtt két izraeli drúz rendőrtisztet, olyan fegyverekkel, amiket ők csempésztek a helyszínre. Az igazi válság csak ezután jött: az izraeliek biztonsági kamerákat és fémdetektoros kapukat szereltek fel a főbb bejárati pontokon, minekutána napi harcok kezdődtek palesztin tüntetők és izraeli rendőrök között az Óvárosban és a Nyugati-parton. Az összecsapásokban öt palesztin meghalt, több százan megsebesültek.
A palesztin reakció kizárólag annak fényében meglepő, hogy a világ számos szent helyén, mecsetbejáratoknál is teljesen szokványos – és szükséges – biztonsági eszköz a detektoros kapu. Ha azonban izraeliek próbálják ily módon kiszűrni a terroristákat, egyébként éppen a muszlim hívők védelmében, akkor rögtön kettőssé válik a mérce. Természetesen nem titok, hogy a palesztinokat és az iszlám államokat nem annyira a biztonsági kapuk zavarják, és nem annyira a szent helyek és Kelet-Jeruzsálem „megszállása”, hanem maga Izrael, amellyel szemben minden eszköz, mindenfajta antiszemita és „anticionista” propaganda, erőszakos akció megengedett.
A már most „vallásháborúról” beszélő Mahmúd Abbász palesztin elnök meg is hirdette, hogy „megkezdődött a tényleges kampány Jeruzsálemért, ami nem fog megállni a palesztin győzelemig, addig, amíg a szent helyek fel nem szabadulnak az izraeli megszállás alól.” Rijád al-Malki palesztin külügyminiszter pedig azzal vádolta meg Izraelt, hogy „etnikai tisztogatást” tervez Jeruzsálemben. (A palesztin vezetés máig tagadja, hogy a Templom-hegyen kétezer éve zsidó szentély állt, dacára annak, hogy ezt még a jordániai iszlám vallási felügyelet, a Waqf sem cáfolja.) Egy, a konfliktussal összefüggő merényletben Halamish településen egy palesztin terrorista lelőtte egy ortodox zsidó család három tagját. Kiéleződött a viszony Izrael és Jordánia között is, miután egy izraeli biztonsági őr lelőtt két jordánt az ország ammani követségén (egyikük előtte megszúrta az őrt).
Hova vezet az engedékenység?
A palesztin nyomásnak „hála” Izrael végül egyoldalúan visszakozott, lebontatta a biztonsági kapukat a Templom-hegyen álló Szikla-mecsetnél (az MTI tudósítőja szerint „Az emberek táncoltak örömükben, Allahot éltették és tűzijátékokat gyújtottak”) azzal, hogy helyettük más, „fejlettebb technológiát” fognak alkalmazni. Ez óriási kommunikációs győzelem volt a lakosságát folyamatosan a zsidók és a zsidó állam ellen hergelő Fatahnak, hiszen egyrészt a hírszerzéshez közel álló források szerint mindez csupán a várható palesztin erőszak nyitánya volt, másrészt, mint arra Daniel Pipes neves Közel-Kelet-szakértő emlékeztetett, az iszlamista doktrína és a külföldi szimpátia mellett a folyamatos izraeli engedékenység is az oka annak, hogy a palesztinok 80 százaléka azt hiszi, a zsidó állam egyszer majd eliminálható lesz.
Az izraeli kormánynak tehát két-, de lehet, hogy többfrontos küzdelemre is fel kell készülnie a következő hetekben, hónapokban. Jó tudni, hogy megbirkóztak már ennél nagyobb kihívásokkal is.
Megjelent: Egység Magazin 27. évfolyam 98. szám – 2017. szeptember 5.