Nem vagyunk „Mózes hitű magyarok”!

Új hang, egyértelműen zsidó szellemű kiállás jellemezte Zoltai Gusztávnak, a Mazsihisz ügyvezető igazgatójának beszédét a Szochnut első országos konferenciáján. Az izraeli A Hét Tükre című lap február 16-ai számában közölte a beszéd szövegét: az alábbiakban ennek a cikknek a rövidített változata olvasható

Drámai a kérdés: mit kell tennie a Hitközségnek és Izraelnek, hogy megmaradjon a zsidó élet Magyarországon? Ez érinti Izrael és a diaszpóra kapcsolatát is.

Történelmileg Izrael létrejöttével, hála a Teremtőnek, megmentődött a zsidó nép. A zsidóság többé nem morzsolható fel, nem gyilkolható le tömegesen, nem állítható pellengérre, mint annyiszor a diaszpórában.

Tujuk, hogy Izrael biztosítja a zsidó nép egyenjogú helyét a nemzetek nagy családjában. E kitüntetett helyzetet idézi Izrael Állam Függetlenségi Nyilatkozatának kezdő mondata is: „Izrael országában kelt életre a zsidó nép, s itt alakult ki szellemi, vallási és nemzeti jellege.” Ez az oka, hogy „a nép száműzetésbe kényszerítve is hű maradt országához mindenütt a szétszóratásban”… Ez ránk, magyar zsidókra is vonatkozik: nem vagyunk a zsidóság „elszáradt ága”, mint egyesek állítják. A magyar zsidóság olyan nagyszerű személyiségeket küldött a cionista mozgalom élvonalába, mint Natonek rabbi, Herzl Tivadar és Max Nordau. Napjainkra egyöntetűen kezd áttörni a „magyar zsidó” önmeghatározási formula is, és ez megszüntetni látszik azt a Löw-féle, 19. századi tévutat, amely szerint mi „Mózes-hitű magyarok” lennénk, vagyis semmi közünk a világ különböző részein élő zsidó testvéreinkhez. A magyar zsidó más, mint a francia zsidó vagy az angol zsidó, de mindannyian a zsidóság részei vagyunk.

A Holocaust iszonyatos vérvesztesége után a zsidóság elképesztően egyenlőtlen feltételek mellett kezdte el közösségei újjáépítését, akár Erec Jiszráélban, akár a diaszpórában. Az emberveszteség pótolhatatlan, s ennek hatását a mai napig érezzük. Ez az alaphelyzet. Nincs elég emberünk. Sok feladat gazdátlan. Kapkodunk, sokszor nem tudunk figyelni a minőségre, és ezért veszekszünk. Pedig csak valamiféle egységesedés segíthet rajtunk. Meg kell találnunk a kisebbségi lét méltóságát! Ennek hiánya sokszoros zavarokat okozott a múltban, konszolidált időszakokban is. Hány magyar zsidó író nem meri vállalni például a zsidóságát: vagy az általános szellemi erózió miatt, vagy egyszerűen azért, mert a vállalástól nem hiszik olyan sikeresnek a lehetőségeiket itt… Pedig a keresztény környezet, amelyben élünk, ma már nem akarja kikényszeríteni közösségünk megtagadását.

Számunkra egyébként a zsidóság elhagyása morális kérdés. Bennünket Izrael szeretete mozgat, az áhávát Jiszráél, ötezer év láncolata. Nem fog elszakadni a lánc!

Sajátos szóhasználattal ezek az urak az utóbbi időben hajlamosak „zsidó származásúnak” titulálni magukat. De hát mit jelent ez? Hogy már nem az: hogy valamikor az volt, de már túlvan rajta. Vagyis elfelejti, hogy itt sok „zsidó származású” zsidó él még! Velük szemben mi azt tartjuk, hogy semmiféle elitista szellemi játszadozásnak nem lehet feláldozni egy szélesebb körű zsidó közösségi összefogást.

A teológiai, a politikai, valamint a népi, előítéletes antiszemitizmus mind más-más fajta választ igényel. A környezet egy részének előítéletes gondolkodásmódja – most, a gazdasági recesszió idején törvényszerűen – még erőteljesebb lesz. Ez várható. Milyen magatartási stratégiával kell felvenni ellene a harcot? Ez a mi felelősségünk!

Magyarországon számosan még mindig félnek zsidónak lenni: sok a leszakadó vagy a titkos zsidó. Mi a tét? Azt gondolom, hogy vallásunkon túl egy olyan kulturális autonómia létrejötte is, amelyből, mint egy televényből, ki tud nőni sok elbizonytalanodó és rejtőzködő testvérünk új identitása is. Végig kell gondolnunk, hogyan közelítsük meg a leszakadókat, hogy ne az unalom, ridegség és mechanikus kedélytelenség uralkodjon el közöttünk, hogy a sok szép szemű zsidó gyerek ne keresztény szektákban keresse magának az Istent. A Mazsihisz, tradicionális szerepénél fogva, álljon élére ennek a harmonizációnak, amely a zsidó lélek visszaszerzéséért folyik! A jövő feladata olyan új „technikák” kidolgozása is, amelyek révén sok „titkos zsidót” képesek leszünk kicsalogatni a sündisznóllásból, és a közösség melegének közelébe hozni őket.

A zsinagógáknak a jelenlegi gyakori ürességgel szemben vonzókká kell válniuk, hogy teljesíthessük azt a feladatot, amelyet ittjártakor Simon Peresz adott nekünk: „Tartsátok meg a gyerekeiteket zsidóknak!” Az idősebb korosztálynak új arccal kell megjelennie fiatalságunk előtt. Uraim és hölgyeim, legyünk mindannyian „sáliách micvék”, a jó tett küldöttei! Ha a rémült negatív zsidók és a környezetük által lenézett titkos zsidók helyett a vállalók, az öntudatos, pozitív zsidók lesznek többségben Magyarországon, akkor a megvallás élményén túl, amellyel gyermekeinknek is példát adunk, nagy szolgálatot teszünk abban a felkészítésben is, amely két totalitárius rendszer ámokfutása után vissza akar találni a kelet-európai zsidó hagyományokhoz és Izrael lelkéhez. Ez ez alija előszobája is.

S hisszük, hogy ám Jiszráél cháj ád bli dáj! Nem is lehet másképp: „Izrael népe él, az örökkévalóságig!”