A rendszerváltás idején a zsidó berkekben beinduló folyamatok gyökerei mélyen az előző évtizedekbe nyúltak vissza, megismerésük elengedhetetlen a ’90-es évek robbanásszerű fejlődésének megértéséhez.
Történelmi előzmények
Közvetlenül a soá után még 258 – többségében neológ irányzatú – gyülekezet alakult újjá Magyarországon, de a korai ötvenes években már csak körülbelül egynegyedük működött. 1956 elején a Budapesti Zsidó Hitközség közel 15.000 tagot számlált, de az ‘56-os forradalom leverése után ez a szám, amiképpen a hitközségeké is, radikálisan csökkent, jóllehet 1960-ban még legalább 115.000 zsidó volt Magyarországon. Az országban maradottak túlnyomó része Budapesten élt, illetve oda költözött, a vidéki zsidó élet szinte teljesen megszűnt. (A nyilvánosságban alig látható zsidóságot a neológia dominanciája fémjelezte: a hagyományőrző réteg – eltekintve az elöregedő zárványoktól – szinte teljesen eltűnt, túlnyomó részük elpusztult a holokausztban, maradékuk – a vallásellenes kommunista diktatúra restaurálása elől menekülve – a forradalmat követő hónapokban elhagyta az országot.) Bár a kommunista rendszerben még több zsidó intézmény formálisan működött, így a zsidó kórház, az árvaház, az öregek otthona és kóser élelmiszerről is gondoskodás történt, a zsidó élet kiszorult a nyilvánosságból. Az ortodox irányzatot 1950-ben beolvasztották a Budapesti Izraelita Hitközségbe, a zsidó közösségi vezetők és rabbik kinevezését/megbízását az állami hatóságok jóváhagyásához kötötték. 1948 után az autonóm zsidó oktatási intézményeket betiltották, csupán egy középiskola (Anna Frank Gimnázium) és az Országos Rabbiképző Intézet működését engedélyezték, de ezek az intézmények is szigorú felügyelet alatt álltak. A zsidó közösségnek csak egy újság, az Új Élet kiadását engedélyezték, amelynek tartalmát szigorúan vallási témákra korlátozták, és elvárták tőle a hivatalos állami politikai álláspont képviseletét is.
tart órát 1963-ban (Fortepan)
Zsidóság 1956 után
Bár a körülmények 1956 után egy kicsit enyhültek, Scheiber Sándor, a neológ Országos Rabbiképző igazgatója, a hazai zsidó tudományosság ikonikus alakja a hatvanas években egy magánbeszélgetésben a magyarországi zsidóság jövőbeli élettartalmát a soát követő feltartóztathatatlan demográfiai hanyatlás, a hagyomány átörökítésének tudatos negligálása és a kommunista diktatúrában totálisnak és visszafordíthatatlannak tűnő szekuláris asszimiláció következtében legfeljebb húsz évre taksálta. A szellemi soában a magyarországi zsidóság nemzetközi kapcsolatait, a rokoniakat is beleértve, korlátozni igyekeztek. 1967-ben Magyarország – szovjet nyomásra – megszakította diplomáciai kapcsolatait Izraellel, a cionista szervezkedéssel vádolt fiatalok ellen több bírósági ítélet is született. A nyolcvanas évek elején még úgy tűnt, Scheiber jóslata rövidesen beteljesedik. Két évtizeddel a háború befejeződése után a vegyes házasságok aránya meghaladta az 50%-ot, az Anna Frank Gimnáziumnak 1977-ben csak hét növendéke volt, a brit milák száma pedig a nullához konvergált.
Éledező közösség
A nyolcvanas évek közepén azonban – párhuzamosan a kommunista diktatúra gyengülésével és a háború után felnőtt zsidó generáció színre lépésével – sokak meglepetésére új irányzatok jelentkeztek, amelyek néhány éven belül átformálták, új életre galvanizálták a kommunista rezsim által lassú elsorvadásra ítélt hazai zsidó közösséget. Egyre többen fedezték fel és vállalták zsidó gyökereiket. 1985-en a Medvetánc című folyóiratban megjelent Erős Ferenc-Kovács András-Lévai Katalin „Hogyan jöttem rá, hogy zsidó vagyok?” interjú-sorozata. 1987. szeptember 14. és 1989. szeptember 14. között több lépésben helyreállt a diplomáciai kapcsolat Izraellel, ami ugyancsak hozzájárult a zsidó emocionális öntudat feltámadásához. Az 1980-as évek közepén – közel 40 éves szünet után – sor kerül az első kísérletre egy autonóm zsidó politika kialakítására is Magyarországon. Egy magát Salomnak nevező zsidó csoport a demokratikus ellenzék illegális kiadványában nyílt levelében politikai programot tett közzé, amelyik nyíltan kritizálta a kommunista állam egyházi és kisebbségi politikáját. Ebből a bíráló levélből nőtt ki a Magyar Zsidó három számot megélt ellenzéki politikai folyóirata (1987–1988) – Gadó György egy személyben írt és kiadott lapja –, amely éles kritika alá vette a politikai viszonyokat, de bírálta a hivatalos hitközségi vezetést is.
Kialakuló szervezeti háló
A rendszerváltás hajnalán – 1988 novemberében a Magyar Tudományos Akadémia budavári dísztermében – első alternatív zsidó szervezetként megalakult a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület (Mazsike), amely egy-két évig igen jelentős szerepet játszott a közéletben, a zsidó kulturális értékek őrzésével és terjesztésével; lehetővé téve az aktivitást, a magyar-zsidó kettős identitás kinyilvánítását a hitközség keretein kívül is. Lévén a Mazsike elsősorban a magyarországi zsidóság túlnyomó többségét alkotó szekularizált csoportosulások tetőszerve számos későbbi konfliktus (a hitközségi szervezetekhez, reformmozgalmakhoz való viszony, megosztott identitás, vallásosok kontra világiak stb.) csírái már ekkor fellelhetők működésében, ami a ma is fennálló egyesület fokozatos térvesztéséhez, a hitközségi szervezet továbbéléséhez, bizonyos szempontból nézve megerősödéséhez, hitéleti fellendüléshez vezetett. Olyan vidéki városokban is újraalakultak hitközségek, ahol hosszú ideig nem élt bevallottan zsidó család.
A neológ és ortodox hitközségek kikényszerített egysége, a MIOK a rendszerváltás után megszüntette önmagát (1990. december 9.) és a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetségévé (Mazsihisz) alakult át. Néhány évig zsidó felekezeti csúcsszervként ez a testület képviselte egyedüliként a zsidóság érdekeit a magyar állam, a társadalom, a (keresztény) egyházak és a külföld felé. (Elnöke előbb Héber Imre, majd Feldmájer Péter, ügyvezető igazgatója – hosszú évtizedekig – Zoltai Gusztáv volt. 1994 és 2000 között a Mazsihisz élén dr. Schweitzer József személyében országos főrabbi állt, ezt az új tisztséget, a Mazsihisz közgyűlése hozta létre.) A Mazsihisz korábbi ortodox tagozata (megkülönböztető módon a neológia hitközségnek, az ortodoxia szent községnek nevezi magát) Magyarországi Autonóm, Orthodox Hitközség néven 1994-ben önálló szervezetté vált, de még közel 25 évig, teljes önállósodásáig, a Mazsihisz része maradt. (Az ortodoxia első elnöke Fixler Herman, főtitkára Herczog László, rabbija pedig az izraeli Hoffmann Áron volt.)
Alternatív útvonalak
A lassan függetlenedő ortodoxok mellett már 1989-ben (az Amerikai Egyesült Államokból érkező) Oberlander Báruch rabbi vezetésével a hászid Chábád-Lubavics mozgalom is megtelepedett Magyarországon, amely – korszakunk vége felé – létrehozta saját intézményeit: zsinagógákat, óvodát, elemi és középiskolát. 2004-ben – végleg megtörve a Mazsihisz monopóliumát – megalakult a Chábád-Lubavics támogatásával az országos hatáskörű Egységes Magyarországi Statusquo Ante Izraelita Hitközség (EMIH).
A kommunista rendszer 1989. évi bukása után jó néhány zsidó vallási, oktatási, kulturális és politikai intézmény kelt új életre vagy került megalapításra. 1995-ös adatok szerint Magyarországon 43 zsinagóga és imaház üzemelt, ebből 23 Budapesten, 20 pedig vidéken. Budapesten él nemcsak az ország, hanem Közép-Európa legnagyobb zsidó közössége: 23 működő zsinagóga és imaház mellett egy egyetem (az 1877-ben alapított Országos Rabbiképző Intézetből 2000-ben létrejött OR-ZSE), több iskola és óvoda, egy kórház, két szeretetotthon és számos temető volt az izraelita felekezet birtokában vagy befolyása alatt. A rászorulók rendszeres pénzbeli segítségről a Joint segítségével 1990-ben létrehozott Zsidó Szociális Alapítvány gondoskodott.
A rendszerváltást követően megerősödtek a különböző felekezeti szervezetek, civil és ifjúsági egyesületek, kulturális, oktatási és a sportélet, magyar-izraeli baráti társaságok alakultak. 1990. április 1-től újból engedélyezett az 1948-ban betiltott Magyar Cionista Szövetség (1990. április 1.), amely mindmáig képviseli és népszerűsíti a cionista elveket. A Nők Nemzetközi Cionista Szövetségének (WIZO) budapesti irodája jótékonysági, kulturális és társadalmi tevékenységet fejt ki. Budapesten található a Zsidó Világkongresszus Kelet-európai Irodája is. Rajta kívül több külföldi székhelyű szervezet is képviseletet nyithatott Magyarországon, mint például a Joint vagy a kivándorlókat segítő Szochnut Iroda.
Báruch rabbi 1989-ben
Könyv- és lapkiadás
Tucatnyi kiadványt jelentetett meg az 1989-ben létrejött Makkabi Kiadói Kft., a rendszerváltás utáni Kelet-Közép-Európa első zsidó könyvkiadója. Színes képet mutat a magyarországi zsidóság új életre kelt sajtója: 1997-re 17 lap jelenik meg, köztük a ma is fennálló Szombat (1989 novemberétől), a Mazsike évente tízszer kiadott irodalmi és közéleti folyóirata, Kőbányai János szerkesztésében a Múlt és Jövő irodalmi és művészeti folyóirat (1988-ban egy antológia, 1989-ben két szám, attól kezdve negyedéves folyóirat folyamatosan), 1990-től az Egység, (a Chábád-Lubavics, majd az EMIH folyóirata) vagy mostanra megszűnt Erec, a Magyarországi Cionista Szövetségnek és a Szochnut Magyarországi Irodájának havi folyóirata és a Córesz, a Magyarországi Zsidó Diákok Szövetségének lapja.
Identitás-keresés
A rendszerváltás-kori magyarországi zsidóság (lélekszámát háláhikusan minimálisan 54.000 a vegyes házasságokból születetteket is beszámítva körülbelül 120-160.000 főre becsülik, a szimbolikus szám: 100.000) a kommunista diktatúra örökségeként – a diaszpóra más országainak zsidóságával összehasonlítva – a magyarországi zsidóság erősen elvilágiasodott, (túl)asszimilált volt. A zsidó identitás központi eleme nem a vallás, hanem a történeti emlékezet: az üldöztetéseké és az ősöké. A hazai zsidók mintegy 8%-a tekinthető hagyományőrzőnek és körülbelül további 25%-uk tart valamilyen kapcsolatot a vallásos intézményekkel, többnyire „nagyünnepi zsidók”. Az alacsony számok ellenére jól látható tendenciák mutatják/mutatták a fiatalabbak (35 év alattiak) között a zsidó tradíciókhoz és vallásos élethez való visszatérési hajlandóságot. Ennek érdekében az egymással versengő irányzatok egyik legfontosabb feladatuknak – a tradíciók újraépítésének jegyében – saját oktató-nevelő hálózatuk kiépítését tekintették. A Mazsihisz tulajdonában álló, időközben Scheiber Sándorra átnevezett (és 1998-ban új épületet kapó) neológ iskola mellett 1990-ben Budapesten létrejött a hitközségi támogatását élvező, de önálló intézményként működő liberális-szekuláris Lauder Javne elemi és középiskola, amely saját óvodával is rendelkezik. Ugyanebben az évben, amerikai segítséggel, megalakult a 12 évfolyamos ortodox Amerikai Alapítványi Iskola (American Foundation) is. A ‘90-es évek második felében több mint 1000 tanuló látogatja ezeket az oktatási intézményeket.
1989/90 után a zsidó közösség legaktuálisabb rövidtávú kérdései az újonnan jelentkező nyílt antiszemitizmus, a vele szorosan összefonódó egyéni és közösségi kárpótlás és a zsidók státusza az új Magyarországon. Az antiszemitizmus nyílt jelentkezését az 1990. évi választási kampánnyal, benne Csurka István drámaíró hírhedt 1990. január 14-i „Ébresztő, magyarság!” című rádiójegyzetével, eszmei szinten pedig Csoóri Sándor költő „Nappali hold” (1990. szeptember) című esszéjének közzétételével kapcsolják össze, az utóbbi, csapást mérve a neológia és a szekuláris zsidóság hitvallására, az állítja, hogy a magyar-zsidó összeforradás/szimbiózis (legkésőbb 1945 óta) lehetetlenség.
Kárpótlások
1990 után a magyar országgyűlés több törvényt hozott az üldöztetések miatti egyéni és közösségi kárpótlásról. Az 1939 utáni (kiindulópontnak a második zsidótörvényt tekintve) kárt szenvedettek közül az 1991. 25.tc. alapján Magyarországon mintegy 30.000 zsidó és közvetlen hozzátartozóik részesültek az elkobzott javak után limitált kárpótlásban. (Ráadásul az élet utáni kárpótlás összegének megállapítása, tényleges kifizetése, közel másfél évtizedig el is húzódott.) Egy másik törvény, amely valamennyi vallási közösség korábban elkobzott vagyonának közösségi kárpótlásáról rendelkezett, szabályozta a zsidó gyülekezet kárpótlását is. E törvény szerint a vallási közösségek – a zsidó gyülekezetet is beleértve – visszaigényelhették a korábban elkobzott ingatlanaikat, amennyiben használni kívánták azokat. A nem visszaigényelt javakért a Mazsihisz (utóbb paritásos alapon a többi zsidó képviseleti szervezet is) éves anyagi kárpótlásban részesül. (A magyar állam felelősséget vállalt annak a több mint 1000 zsidó temetőnek a karbantartásáért is, amelyeket a zsidó közösség – anyagi források hiányában – nem tud gondozni.) 1997. április 10-én Magyar Köztársaság Kormánya létre hozta – a Párizsi Békeszerződésben vállalt, a kommunisták által elszabotált nemzetközi jogi kötelezettség teljesítésére – a Magyar Zsidó Örökség Közalapítványt (Mazsök), amely a kollektív kárpótlás kéréseivel foglalkozik. (Ez az alapítvány olyan állami forrásokkal/támogatással rendelkezik, amelyek a holokauszt után visszaigényelt zsidó vagyon nagyjából ezredrészének felelnek meg.) A Mazsök rendszeres támogatást nyújt azoknak a Magyarországon élő zsidóknak (körülbelül 22.000 főnek), akik a második világháború vége előtt születtek.
Nemzetiségi kérdés
A zsidóság státusza, jellege mindmáig heves viták forrása. Történeti visszapillantásként – az első időszakból – itt most elegendő csupán annyit felidézni, hogy 1990 után a frissen létrejött és hamar elenyésző Magyarországi Zsidók Nemzeti Szövetsége (becslések szerint maximum 1000-1500 szimpatizánssal) eredménytelenül kísérelte meg, hogy a zsidóság Magyarországon nemzetiségi alapon szervezze meg magát. 2006 elején – kormányzati jóváhagyással – újabb akció, aláírásgyűjtés is kezdődött, de az országgyűlési nemzetiségi vitájának kitűzéséhez szükséges 1000 főnyi aláírást nem sikerült összegyűjteni.
Haraszti György írása
A cikk megjelent az Egység 122. számában.
Megjelent: Egység Magazin 29. évfolyam 122. szám – 2019. szeptember 1.