Mi legyen a Rumbach zsinagógával? Párbeszéd kezdődött a fővárosi zsidóság emblematikus épületéről. A helyszín jövőjére vonatkozó kérdések valójában magáról a közösségről szólnak.

Talán most másképp lesz – gondolja a tudósító, amikor az Együttélés Háza – Együtt Élés Háza című kerekasztal beszélgetésre siet, melynek témája a Rumbach Sebestyén utcai zsinagóga felújítása és leendő funkciója. Hátha ez a fejlesztés eltér majd azoktól a félresiklott vagy félbemaradt beruházásoktól, amelyek elméletileg a zsidóságról szólnak, de érdemi párbeszéd nélkül, a közösség feje felett hozott döntések után indultak el. A mostani vita, amelyet a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége (MAZSIHISZ) kezdeményezett, tovább folytatódhat a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár honlapján, ahol bárki javaslattal élhet, leírhatja véleményét, közelítsen akár muzeológiai aspektusból, vagy a vallás és a közösség irányából. Ezekre a javaslatokra reagál majd a közeljövőben a második beszélgetés.

Az egyik legfontosabb dilemma a következő: az eredetileg vallási célra készült épületben egy újabb múzeum létesüljön-e és ha igen, akkor az miben lesz más mint a meglévők; avagy a mindenki által hangoztatott zsidó reneszánsz idején megfelelőbb lenne-e a templomot elsősorban a vallásos-közösségi élet helyszíneként használni, és ha igen, akkor ki fogja a termeket megtölteni?

A közös gondolkodás megindítására építész és muzeológus szakemberek, továbbá a zsidó kulturális élet reprezentánsai vállalkoztak a múlt héten megtartott első fórumon, aminek a beszélgetés tárgyát jelentő épület adott helyet. A közönség kissé megrendülten foglalt helyet az egykor virágzó pesti zsidó élet ma üresen álló templomában.  Az idők során megsemmisült a bíma és a tóraszekrény is, amelynek mindössze az egyik ajtaja maradt meg, ezzel együtt nem lehet nem érezni, hogy szakrális térben vagyunk.

Együttélés: múlt vagy jelen?

– Mit jelent a közösség? Hogyan fognak a terek és a közösség kommunikálni egymással? – vetette fel a legalapvetőbb kérdéseket Toronyi Zsuzsa, a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár igazgatója. Az épületet Otto Wagner tervezte a pesti belvárosba, nem messze a Dohány utcai és a Kazinczy utcai zsinagógától. – Otto Wagner személye Toronyi Zsuzsa szerint azért is meghatározó, amikor a zsinagóga jövőjéről gondolkodunk, mert önmagában miatta érkeznek ide látogatók. Kétségtelen, a híres bécsi építész szecessziós épületei valóban turistacsalogatók. A muzeológus közölte: egy látogatott, élő, közösségi emlékezőhely lenne az egykori zsinagóga egyik fő funkciója, amely egyszerre jelenítené meg a közösség törvényeit, közös mítoszait és a halottak emlékezetét.

Ennek alátámasztására hívta fel a figyelmet arra az egyedülálló adottságra, hogy sétáló távolságon belül van a közel százéves, Közép-Európa egyik kiemelkedő judaikagyűjteményével rendelkező zsidómúzeum, Európa legnagyobb zsinagógája, a Dohány-templom, és a kertjében lévő temető, illetve a megindító holokauszt emlékmű. A Rumbach utcai épület terveivel kapcsolatban elmondta, hogy a zsinagóga szakrális terét kiegészíti az a bérház, amelyet egykor a hitközség alkalmazottai laktak. – Ez lesz az az épületrész, ahol új funkciókat hozunk létre. Kiállításokat tud majd befogadni, amelyek zsidók-nem zsidók együttélését mutatják be – fogalmazott, hozzátéve, hogy kiemelt cél mindkét közösség sokszínű identitáshátterének bemutatása. Toronyi reményének adott hangot amikor kijelentette: „itt valóban lesz közösségi élet”. – Az együttélés tartalma itt, a jelenben történik – magyarázta, kitérve arra is, hogy ebben a projektben folyamatosan megjelenhetnek majd a zsidó közösség reflexiói az aktuális eseményekre. Valami ilyesmit jelenthet az is, hogy a „közösségi terek és a kiállítások kommunikálnak egymással”.

Rumbach_zsinagoga

Kottából építeni

A kerekasztal beszélgetés egyik meghívottja Gunther Zsolt Ybl-díjas építész , a 3h Építésziroda alapító vezetője volt, aki egy hasonló fejlesztében vett részt nemrégiben, így a fórumon a pannonhalmi bazilika belső terének átalakításával megbízott felelős tervezőjeként osztotta meg a tapasztalatait. (Ezt a közel egy évtizedig tartó tervezési folyamatot is óriási viták kísérték műemlékvédők és építészek között.)

– A pannonhalmi átalakítást hosszú gondolkodás előzte meg, és műemlékvédelmi határokat feszegetett – mondta az építész, kiegészítve azzal, hogy olyan tereket szerettek volna kialakítani, amelyek az ezer éve ott lévő bencéseknek további hosszú évtizedekre használhatóak lesznek. A pannonhalmi és az Együttélés Háza projekt kapcsán hangsúlyozta, hogy kulcskérdés a gondolkodási folyamatban az, hogy a közösséget miként definiálják a megbízók. – Pannonhalmán ez könnyen ment, ott egy kicsi és monolitikus közösség adta a megbízást.  A bencések használni akarták azt a liturgikus teret, ami akkoriban egyszerre volt székesegyház, zarándokhely, turista látványosság, nemzeti kegyhely, koncerthelyszín. „Ora et labora” – ez a Szent Benedek rendi szerzetesek jelmondata, azaz: „imádkozzál és dolgozzál”. A bencések éppen ezt az „és”-t nem érezték biztosítottnak. Olyan igényt fogalmaztak meg, hogy a munka és az ima közötti átmenet érezhessék, ezért olyan teret alkottunk, ahol át tudnak lényegülni, ahonnan más emberként lépnek be a bazilika terébe – osztotta meg az építész, hogyan is folyt a közös tervezés a megrendelőkkel.

Gunther Zsolt hangsúlyozta, a közel tízéves folyamat végén az építészek olyan feladatleírást kaptak a pannonhalmiaktól, amely az egyértelműsége miatt a kottához hasonlított. – Ettől nem is tértünk el – tette hozzá, utalva arra, hogy az építészek értették a megbízóikat, akik ki akartak lépni a poros múltból, és meg akarják mutatni: itt és most is mondandójuk van a világnak. Gunther megosztotta azt az élményét is, amely az építészek és a bencések között kialakult. – Ilyen erős bizalmi viszonyunk még nem volt a megbízóinkkal – árulta el, illusztrálva azt is, mennyire fontos, hogy a közösség, amely a tereket használni fogja, definiálni tudja magát és igényeit.

Erre reflektálva Toronyi Zsuzsa elmondta, Pannonhalmán ő is járt mostanában, látta a létrehozott kortárs építészeti megoldásokat, érzékelte a szellemi megújulást. – A bencések újra akarták magukat és a modernitáshoz való viszonyukat definiálni. Feltették a kérdést: Mi a mondanivalónk a XXI. században? – fogalmazott.

Kik vagyunk mi?

György Péter esztéta, az ELTE intézetvezető professzora ehhez kapcsolódóan azt a kérdést tette fel, miért is van szüksége a közösségnek az Együttélés Házára. – Hiszen együtt élünk, nem? – kérdezte, majd kifejtette, hogy ez az ötlet egyfajta válaszként született a kormány által kitalált Sorsok Háza tragédiájára.  – Minden erőmmel azon leszek, hogy a Sorsok Háza ne valósuljon meg. A zsidóknak az volt a sorsuk, hogy a gázkamrákban végezzék? Ezt csak a nácik mondják – szögezte le. Szerinte az Együttélés Házának elképzelése egyfajta „békülékeny” gesztusként született. – De ki az az együtt? Hol osztjuk magunkat ketté? – világította meg a legfontosabb dilemmát, amely mögött több kérdés is húzódik. Mit jelent a magyar társadalom számára az együttélés fogalma? Kik élnek együtt Budapesten? A zsidók a magyar közösség része?

Hogy mennyire bonyolult és összetett e közösség, a nemrégiben elhunyt költő, Csoóri Sándor példáját hozta fel. – Ha valaki elmegy a Bálnába, megnézheti Jancsó Oldás és kötés című filmjét, amelynek egyik jelentében ott üldögél a költő Konrád György íróval. Konrád az eheti ÉS-ben búcsúzik Csoóritól – mondta, felidézve, hogy Csoóri rendszerváltáskor megjelent, Nappali hold című dolgozatát. (Ebben a magyarság sorskérdéseiről töprengve többek között ezt írta: „(…) fordított asszimilációs törekvések mutatkoznak az országban: a szabadelvű magyar zsidóság kívánja stílusban és gondolatilag „asszimilálni” a magyarságot. Ehhez olyan parlamenti dobbantót ácsolhatott magának, amilyet eddig még nem ácsolhatott soha.” Az írás komoly botrányt váltott ki, az Írószövetség is elhatárolódott annak antiszemita felhangjai miatt – a szerk.) György Péter a menthetetlen szöveg kapcsán megjegyezte, azt egy rémült, töprengő ember írta. Az egész példát azért hozta fel, mert amikor a közösségről, együttélésről beszélünk, „ez a kontextus”. – Ki lesz itt a közösség? A Mazsihisz? Vagy ennél az összetettebb? Kik vagyunk mi? Mit jelent magyar zsidónak, zsidó magyarnak lenni? Ez a projekt arra kényszerít minket, hogy a soha ki nem mondott dolgokat végre kimondjuk – tette hozzá.

A beszélgetést moderáló Borgula András rendező-riportert, a Gólem színház alapítója javaslattal élt: „Ne csak múzeum legyen!”. Szerint ez a hely lehetne az, ahol a zsidó közösség a nem zsidók felé fordul. – Ez a tér fantasztikus lehetőség. Olyan zsidó civil szervezeteknek lehetne itt a központja, amelyek nem csak a zsidó közösségeket szolgálja – fejtette ki, példaként említve a Haver alapítványt, amely a középiskolákat járva a társadalomban meglévő, a zsidósággal kapcsolatos tévhitek eloszlatását tűzte ki célul.

Rumbach

A zsinagóga legyen zsinagóga

– Ez egy zsinagóga, ami szakrális tér most is. Miért nem csinálunk itt zsinagógát? Ez a zsinagóga anno közadakozásból épült, és azért építették, hogy zsinagóga legyen. 50-60 ezer zsidó él ebben a városban. Mondjuk el nekik, hogy van itt egy zsinagóga, amit lehetne használni! A Szochnut által évek óta szervezett Taglitra jelentkező 3500-4000 fiatal már igazolta papíron, hogy zsidó származású. Ha megszólítanánk őket, használnák ezt a zsinagógát. Ne térítsük el eredeti funkciójától ezt az épületet! – állt fel egy fiatal férfi a közönség soraiból. Egy másik hozzászóló viszont a múzeumi funkció mellett érvelt, szerinte még a működő zsinagógákat sem sikerül megtölteni. – Még péntek esténként sem telnek meg – érvelt. Erre egy idősebb férfi replikázott. – Zsinagóga legyen! – jelentette ki, és anyagi segítséget is felajánlott hozzá.

A közönség soraiból emelkedett szólásra a felújítást végző építész is, Kőnig Tamás, aki megnyugtatta az aggódókat: úgy fog működni a zsinagóga, hogy reggel, délben és este is lehessen benne minjan. Visszaállítják majd a bímát is. – Én folyamatosan kultúrháznak alkalmas zsinagógának hívom – tette hozzá.

Végül egy asszony szólalt fel. – Holokauszt túlélő vagyok, életemben először jutottam be ide. Nézem a falakat és a kupolát. Szeretném tudni, mitől vagyok ennyire megrendülve – fogalmazott György Péter felé fordulva. Szavai pontosan kifejezték, hogy egy ilyen örökséggel nem szabad tékozolóan bánni, és még sok beszélgetésre van szükség ahhoz, hogy a Rombach zsinagóga jövőbeni funkciói letisztuljanak.

Munkatársunktól

A nyitókép forrása: Mazsihisz