„Minden zsidó gondoskodója”

Egy hosszú út kezdete

Zsidó családba születtem, késői gyerekként. Mire felnőttem s kérdéseim lettek volna származásomat, hovatartozásomat illetően, addigra már sajnos elvesztettem azokat, akik hiteles választ adhattak volna. Ezért is volt számomra öröm, amikor 2003 februárjában elkezdődött a Zsidó Tudományok Szabadegyeteme. Először csak elméletben kezdtem megismerni, kik vagyunk, honnan jöttünk, s mi az a filozófia, ami szerint élünk, élhetünk. Ez az időszak nagy változást hozott az életemben, mert szinte észrevétlenül lelkes tagja lettem – s nemcsak én – ennek a kis magyarországi chaszid közösségnek, amelyik olyan természetesen fogadott be minket „civileket”. S aztán júniusban egy kivételes lehetőség adódott. Köves Slomó vezetésével a Pesti Jesiva akkori rabbinövendékeivel, valamint kilenc másik társammal elutazhattunk az Egyesület Államokba. Utunk aktualitását a Rebbe, Menachem Mendel Schneerson halálának kilencedik évfordulója adta s ebből adódóan a Rebbe sírjának látogatása.

Nagy utazás volt ez számunkra, s nagyon összetett. Utaztunk térben, mert átrepültük az Óceánt. Utaztunk időben, mert nyertünk hat órát az időeltolódás által, és hosszú-hosszú utat tett meg lelkünk és szellemünk. Ha azt kérnéd, meséljek Amerikáról s az útról először felsorolnám: hogy igen, jártunk a Fehér Házban(!), ahol Tom Lantos kongresszusi tag felesége vezetett bennünket körbe. Találkozhattunk, s elkölthettünk egy villásreggelit az amerikai magyar nagykövet úrral. Lenézhettem az Empire State Building tetejéről. Láttam a Times Square hihetetlen nyüzsgését. Azt mondom, menj el te is, nézd meg, mert annyira más világ a különböző kultúrák sokszínűségével.

De szívesebben beszélnék azokról a dolgokról, amelyeket nem találsz meg az úti könyvek leírásaiban, mert a lélek útja szemmel úgysem látható. Néhány hangulati kép az élményeinkből:

– Délutáni ima a zürichi repülőtéren. Itthonról nézve nekünk szinte hihetetlen, de

– Tanultunk Washingtonban, egy külvárosi motel „halljában” és útközben a buszban.

– És még azt is elmesélném, hogy zengett tőlünk a kóser pizzéria, amikor vacsora

Tanulság: imádkozni, tanulni, énekelni mindenütt lehet, sőt kell!

Mint már írtam, utunk egyben spirituális utazás is volt. Napról-napra többet tudtunk meg a Rebbe életéről, tanításairól, s munkásságáról. Aztán június 29-én megérkeztünk a Rebbe nyughelyére. Még így két hónap távlatából is élénken élnek bennem a képek. A sátor hosszú asztallal, s a papír fölé görnyedő emberek. Megírják kéréseiket, vágyaikat, bánatukat s örömüket. Bízva abban, hogy bár a Rebbe már nincs az anyagi világban, de egy más szférából ugyanúgy törődik s gondoskodik a világ minden zsidójáról. Szólították a csoportunkat és kiléptünk a csöndes temetőbe. A sírhoz egy kis vékony folyóson át vezetett az út, melynek falába rengeteg gyertya égett. Mintha száz és száz léleklángocska, isteni szikra vezetné utolsó lépéseinket. Aztán beléptünk a sírokhoz (itt nyugszik ugyanis a Rebbe apósa is). Elmondtam az imádságot, felolvastam a levelemet, s bedobtam a többivel együtt, amit még Pestről hoztam. Nem siettem ki. Ilyen „jó társaságban”, ilyen szellemi közegben ritkán van az ember. Hallgattam az imák morajlását, néha felsírt valaki a hátam mögött. És ott, abban a hosszúra nyúlt percben egyszer csak mélyen átéreztem, hogy zsidó vagyok, s hogy ez mit jelent. Több ezer év fájdalma, s érdekes módon mindemellett öröme ott vibrált a levegőben. Mikor kijöttem, láttam a többiek arcán, s tekintetében, hogy az ő lelkük is nagy utat járt be.

Megrendültségünkből Brooklyn nyüzsgő sokasága rázott fel. Ez az igazi zsidó – számomra oly lenyűgöző – életigenlés. Ne gondold, hogy Brooklyn ezen részén gyönyörű házak, ápolt előkertek, s fényes kirakatok vannak. Minden oly egyszerű s élettel teli. A Rebbe chászidjai – persze nemcsak a Brooklynban élőkre gondolok – hihetetlen módon életben tudják tartani szellemiségét, tanításait. Mindez azért lehetséges, mert a Rebbe olyan értékeket képviselt és közvetített, melyek örök érvényűek. Az úton készített képeim egy sajnálatos félreértés miatt már soha nem készülhetnek el. De nem estem kétségbe, mert ami igazán fontos, az a lelkünkben él. Az mindig előhívható, átélhető, s ki nem törölhető.