Mit gondol Köves Slomó az EMIH vezető rabbija a hetvenéves emlékév programjairól, az ominózus „megszállás emlékműről”, a zsidó közösségek felelősségéről és a történelmi szembenézés hiányáról.
Interjú
Mi az EMIH véleménye a Holokauszt emlékév meghirdetett programjairól, és az emlékévvel párhuzamosan alakuló botrányokról?
Azt fontosnak tartjuk, hogy a Magyar Kormány meghirdetett egy átfogó emlékév programot és nagy hangsúlyt tesz az emlékezésre. Azt azonban szomorúan figyeljük, hogy a magyar társadalom számára elengedhetetlen őszinte történelmi szembenézés igen-csak akadozik. Ennek több jelét is látjuk, ilyen pl. a sokat emlegetett megszállás emlékmű és a ’44-es szuverenitás megszűnésről szóló mondat az új Alaptörvény preambulumában. Ezek problémásak mert a sugallják, mintha a deportálásokban és az azokat megelőző 25 éves jogfosztási folyamatban nem a Horthy rendszernek lenne elsődleges a felelőssége.
Viszont mégsem bojkottálják az emlékévet?
Szerintem ennek nem jött el az ideje. Gondoljunk csak bele: Kinek a számára fontos, hogy a történelmi szembenézés őszinte legyen? Ez – az én meggyőződésem szerint – elsősorban a teljes magyar társadalom jövője szempontjából fontos. Hiszen nem lesz úgy egy jövőbe néző, felelősséget vállaló magyar társadalom, ha a múlt hibáival és vétkeivel nem néz szembe. Ebben az ügyben nekünk, zsidó közösségeknek fontos elmondani a véleményünket, megfogalmazni kritikánkat és rossz érzésünket. De, ha mint zsidó szervezetek, bojkottálunk stb. akkor azt a képzetet erősítjük, hogy ez egy zsidó-magyar szembenállás ügye, és a lényegről nem lenne szó.
Akkor Ön szerint mikor jön el mégis a bojkott ideje?
Általában a teljes ellenállás ideje akkor jön el ha zsidó közösség közvetlen veszélyben van. Ebben a konkrét esetben pedig akkor ha a zsidó közösség (vagy pl. a az Emlékbizottság) nevében tesz olyat a kormány, vagy a politika amivel nem tudunk azonosulni, vagy túl keveset tudunk róla ahhoz, hogy nevünket adjuk hozzá.
De nem ilyen a „megszállás emlékmű” ügye?
A megszállás emlékművet a Kormány a hivatalos emlékév programjaitól és a felállított emlékbizottságtól függetlenül kezdeményezte. Ha ez, az Emlékbizottság – és az ott résztvevő zsidó szervezetek – nevében történt volna, akkor bizony poharat kellett volna törni.
De mi a helyzet a Sorsok házával? Schmidt Mária múzeumával?
Nos. Pontosan. Ez éppen az az eset, ami beleillik abba amit fent említettem. Ezért már az első olyan emlékbizottsági ülésen, ahol felmerült ez a koncepció, személyesen jeleztem, hogy túl keveset tudunk a tartalmáról és túl rövid az idő (áprilisi nyitás) ahhoz hogy egy hiteles tartalmat lehessen alkotni, és ezért mi ebből a projekttől távolmaradunk. Én – személyes beszélgetéseken – ezt javasoltam Heisler András barátomnak is. De ő akkor úgy gondolta, hogy jobb részt venni benne mint kimaradni.
Azt viszont nem hallottuk Öntől – a Mazsihisszal ellentétben – hogy esetleg visszaadnák a Holokauszt emlékév Civil alapban elnyert pénzeket?
Azért nem hallották, mert az EMIH nem pályázott ezekre a pénzekre és nem is kapott belőlük. Azért döntöttünk annak idején így, mert úgy gondoltuk a civil társadalomnak és civil szervezeteknek kell megadni az esélyt.
Nem túlságosan megalkuvó az amit a bojkottal kapcsolatban mond? Nem emlékeztet ez a II. Világháború idejében tanúsított megalkuvó zsidó vezetői magatartásra?
Semmiképp sem. Ugyanis annak idején a zsidó közösség fizikai elpusztításának a veszélye volt a tét, most meg a magyar társadalom őszinte szembenézése és az ebből fakadó össz-nemzeti lelkiállapot. Fontos azt is megjegyezni, hogy semmilyen párhuzam nincs – a zsidó közösség szempontjából – a jelenlegi és az 1944-es közállapotok között. Mindenkit emlékeztetnék, hogy 1944-ben 24 éve hatályban volt egy törvény, amely a zsidó származású embereket a tanulás lehetőségétől fosztotta meg, és hat éve voltak hatályban azok a törvények, amelyek – a Horthy rendszer aljas politikájára támaszkodva – folytatták a jogfosztást, a munkalehetőségek, a tulajdonjog stb. tekintetében.
És ha már az „alulreagálás” kérdése felmerül: érdemes elgondolkodni azon is, hogy adott esetben a túlreagálás is lehet olyan káros, mint az alulreagálás. Bojkottálni, kapcsolatot megszakítani csak akkor szabad, ha minden más lehetőségnek vége. Felhívnám – nemzetközi példaként – mindenki figyelmét, hogy például Izrael külpolitikájában sem merül fel, hogy Oroszországgal, vagy Kínával megszakítsák a diplomáciai és gazdasági kapcsolatot – bojkottálják őket – annak dacára, hogy kínai és orosz támogatás nélkül nem jöhetne létre az az iráni atomprogram, ami jelenleg a legnagyobb létveszélyt jelenti Izraelre nézve.
A miniszterelnök azt írta Mazsihiszhez intézett válaszlevelében, hogy „minden áldozatra akarnak emlékezni”.
Ahhoz, hogy az emlékmű ne keltse a felelősség-lerázás és történelem átírás szájízét, nos ehhez minimum át kellene nevezni a „II. Világháborús áldozatok” emlékművévé, vagy ha valóban a megszállás emlékművéről van szó, akkor egyértelművé kellene tenni, hogy azok akik kollaboráltak a megszállókkal – pl. Horthy, Nyírő, Wass stb – semmilyen módon nem lehetnek példaképeink. Nekik pl. ne lehessen köztéri szobruk.
Mit javasolnak még?
Érdemes lenne azon elgondolkodni, hogy egy újabb holokauszt központ helyett – mondjuk a varsói mintára – egy magyar zsidóság házát, a magyar-zsidó együttélés házát alkossuk meg. Ugyanis nem lehet úgy a Holokausztról beszélni, hogy közben nem beszélünk zsidóságról, magyar zsidóságról, a magyar-zsidó együttélés szebb és kevésbé szép történelmének 1000 évéről, annak múlhatatlan értékeiről.
Zsido.com
További megszólalások és interjúk az Emlékévvel, a Megszállás emlékművel és a történelmi szembenézéssel kapcsolatban:
Miért nem tetszik az emlékmű? – Hírtv 2014. Január 22.
Mi a baj a megszállás emlékművel? – Bodnár Dániel, EMIH vezetőségi tag, Népszabadság
http://nol.hu/lap/forum/20140117-emlekmu__tortenelem__kanon
Köves Slomó: Hetvenéves emlékév, mint közösségi probléma
https://zsido.com/cikkek/A_hetveneves_emlekev-_mint_kozossegi_problema/10/3918