Dömötör András, a Hevesi Sándor-díjas fiatal rendező évek óta alkot németnyelvű színházakban is. Grazban a napokban mutatták be egy orthodox zsidóról szóló rendezését, Berlinben több darabja is sikerrel fut a világhírű Gorkij Színházban. A zsido.com a közelmúlt osztrák és német politikai, társadalmi és kulturális változásairól is kérdezte a rendezőt.

 

Európa egyik legjobban fizetett, sikeres újságírója volt a húszas-harmincas években Joseph Roth. Regényíróként, színpadi szerzőként lényegesen kisebb az ismertsége. Változtathat-e ezen a rendezésed? Egyáltalán, mi vezetett téged a szerzőhöz?

Roth Ausztriában és a német nyelvterületen sokkal jobban ismert, mint nálunk. Hirtelen nem is tudom, része-e ő a magyar kánonnak, pedig akárhogy is nézzük, egy galíciai családból jön, szóval éppenséggel nincs távol sem térben, sem időben. Kertész Imre fordította magyarra. Nádas Péter Világló részletek című új regényében éppen most találtam egy utalást, ahol “nagy galíciai írónak” nevezi – ez persze sokat jelentő pecsét. Nagyon jó író, tényleg, csodálatos életismerettel és részletező készséggel. Amikor a grazi színház ajánlotta nekem őt, tulajdonképpen egyből igent mondtam, ami azért úgy nézett ki, hogy előtte még gyorsan újraolvastam, de a döntés már megvolt bennem. És persze kellett egy kép is, amit megtalálok benne, hogy ne csak azért mondjak igent, mert szeretem a történetet. Ez mindig így van, kell egy kép, egy gondolat, amiért valami üggyé válik a számomra. A Jób visszatérő darab német nyelvű színpadokon – természetesen egy regényadaptációról beszélünk. Nem hiszem, hogy az én rendezésem változtatott a szerző megítélésén, talán egy újabb szempontot hozott be az interpretációk történetébe. A darab felénél ugyanis felcseréltem az apát és a fiút játszó két színészt, hogy valami személyeset tudjak elmondani erről a viszonyról, és arról, ahogy a sors működését elképzelem.

A regény egy ortodox zsidóról szól, aki a hagyományos vallási közegből kiszakadva New Yorkban szembesül új kihívásokkal. Az előadás alapján melyek ma a legnagyobb kihívásaink?

Mindenhol ezt kapod az arcodba: “integrálódj”, “azok nem akarnak integrálódni”, “ők lám már integrálódtak”… Ez egy nagy kérdés. Milyen a többség? Jó-e a homogenitás? Mik a határok az együttéléskor, ha nem integrálódunk? Mi is az, amit feladsz esetleg? Nekünk nincsenek válaszaink. Mendel családja integrálódik, ő maga viszont úgy dönt, hogy nem kér Amerikából, a modernitásból. Ebben van valami szép és van valami anakronisztikus is, negatív értelemben. Nincsenek tiszta utak, műfaji tisztaságú választások az életben. Itt is látszik pár következmény, a nézőnek lehetősége van, hogy ezeket végiggondolja. Ítéletet nem mondunk.

 

Roth regénye és a színpadi adaptáció alapja a bibliai Jób története. Az igazságkeresés, a hit, a hagyományaink tisztelete, vagy éppen az alaptéziseink újraértelmezése – ezek mindig tematizálják a közbeszédet és a politikát. Te több mint négy éve élsz/dolgozol Németországban és Ausztriában. A mostani választásokon mindkét országban olyan pártok értek el sikereket, amelyeket sokan  szélsőjobboldali erőknek tartanak. Hogy látod, mi történt közel fél évtized alatt ezekben a fejlett, németnyelvű demokráciákban?

Ausztriát kevésbé ismerem, de alapvetően eltérő a két ország történelmi háttere. Az osztrákoknál jó ideje mutatkozik a szélsőjobb ereje, igazából Németországban tűnt ez elképzelhetetlennek még évekkel ezelőtt is. Ami most megmutatkozott, az természetesen összetett dolog. Nem véletlenül kezdték el egyből a keleti és a nyugati részeket összevetni, noha ez sem tiszta képlet, hiszen például a bajoroknál is erős lett az AfD, akik pedig dúsgazdagok. Valami olyasmi látszik mégis, hogy sokan vesztesnek érzik magukat, gazdasági-szociális értelemben, ideológiailag megcsúfoltnak, mert úgy tűnik, hogy a kapitalizmus hátrahagyta őket és a politikai elit eltávolodott a problémáiktól. Úgy érezhetik, hogy a rendszer nem értük van, hanem ellenük. A bevándorlás óriási erővel tolta meg ezeket a lappangó sérelmeket, de én azt gondolom, hogy az már aljasság, ahogy populista hangok belekúsztak a valós félelmek kreálta repedésekbe, az amúgy egyébként erősen immunis német társadalomban. És most meg vannak mozgatva az indulatok. Félelmetesen egyszerű gyűlölni, gondolkodni meg, pláne összetetten, az nagyon nehéz. Ezzel együtt nem féltem Németországot, elég messzire jutottak a demokrácia gyakorlásában, egy keresztény-konzervatív politikus is alapvetően nyitott gondolkodású és elhatárolódik a szélsőjobbtól. Csak Magyarországon nagy az átjárás.

Ha te cigány, arab vagy zsidó lennél ezekben az országokban, lenne okod aggodalomra?

Ezek sokszínű társadalmak, főleg a német, az osztrák talán annyira nem. A németek 20 százaléka ma valamilyen módon bevándorló vagy leszármazottja bevándorlóknak. Hozzá vannak szokva a sokszínűséghez. Alapvetően szerintem nincs probléma.

A változást mindenhol magyarázzák a társadalom más emberek iránti megfogyatkozó türelmetlenségével is. A német színház 1945 óta érthetően jóval érzékenyebb a toleranciával kapcsolatos kérdésekben. Egyik berlini munkahelyed, a Gorkij Színház kívül-belül egy befogadó táborra emlékeztet. Nem túlzás mindez?

Nem. Ez annyira így van, hogy például a menekültválság csúcsán konkrétan próbatermeket alakítottak át szálláshelyekké, és beadtam az ágyam, mert akkor nem voltam a városban. A társulaton belül működik egy mini társulat, amely menekült művészekből áll. Én sem ide születtem, mégis családtagként fogadtak be. Az intendáns Törökországban született, a társa Olaszországban nőtt fel, a három főrendező közül egy török, a másik izraeli. Ez Berlinben teljesen természetes. Ez a város egy társadalmi kísérlet, bizonyos értelemben utópia – és felbecsülhetetlen szellemi energiát ad a világnak. Sajnos, nem ilyen a teljes kontinens.

Most futó két berlini darabod, a Mephistoland és az Attila a hun a nép és a népképviselet, valamint a populista módszerek hatásait boncolgatja. Miért foglalkoztat a hatalom a kisebbségek szemüvegén keresztül?

Mert belemászott az életembe egy diktatúra, amiről sokáig nem akartam elhinni, hogy az, mert képtelennek tartottam, irracionálisnak. És mert hiába tanultam történelmet, nem volt valódi történelmi tapasztalatom. Magyarként Magyarországon kisebbséginek érzem magam egy jó ideje.

Feltűnően sokat és hangosan zsidóznak az előadásaidban. Miért?

Mert feltűnően sokat és hangosan zsidóznak Magyarországon. És persze cigányoznak és buziznak, migránsoznak, ami csak kijön. Kihagytam valamit? Ezt most már egyáltalán nem bírja a fülem. Elegem van.

Különben miért zsidóznak sokat még mindig a német színházakban? 

Ez egyébként nem így van, nagyon kényes szó ez Németországban. Amikor a Mephistolandet írtuk, a holokausztfilm-casting résznél pár színész mondta is, hogy azért ez durva lesz. A kérdés az, hogy lehet-e, szabad-e, kell-e ugyanazt megmutatni, amitől elhatárolódsz, vagy ezzel tulajdonképpen újratermeled azt? Szerintem nincsenek ilyen kategóriák, minden a játékmódon múlik, és hogy a jelenet túlmutat-e a reprodukción.

Pesten a Gólem Színház egy népszerű zsidó színháznak számit. Szakmailag szerinted megállnák a helyüket Berlinben vagy Grazban?

Szerintem igen, de azért nehéz válaszolni, mert ezek heterogén színházi közegek, tehát önmagában lehet, hogy ezzel még semmit nem mondtunk.

A második világháború előtt a magyar színházi világ elitjében sok meghatározó alkotó volt zsidó származású. A nyilas tilalom alatt Goldmark Színházként egy műhelyben alkottak tovább. Eddigi pályafutásod alatt találkoztál a szakmában származási-vallási alapon szerveződő zsidó lobbival? Ha igen, akkor inspiráló avagy ellentétes hatást gyakorolt rád?

Hát, innen kijelenthetem, hogy én ilyennel nem találkoztam. Őszintén mondom, nem mérlegelem, ki zsidó és ki nem körülöttem. Akkor persze kiderül, ha például a tervezőmet Amit Epsteinnek hívják, és Tel-Avivba megy haza a családjához, de csak ilyen esetekben. Természetesen azt keverik sokan össze valamiféle zsidó konspirációval, hogy ezekben a körökben sok zsidó értelmiségi vagy éppen művész található, akik egyszerűen baromi jók, de ahol én eddig megfordultam, ott az számított, ki mit tud, és a színház hamar leleplezi a tehetségtelenséget, ilyen szempontból nagyon igazságos intézmény.

Wallenstein Róbert, Berlin

 

Fotó: Lupi Spuma