A Netflix Unortodox című minisorozata a haszid zsidók zárt világába nyújt betekintést – és ezzel világszerte az érdeklődés kereszttüzébe helyezte az ortodox zsidókat.
Unortodox sorozat
Akárhány olyan filmet vagy sorozatot látok, melyben ortodox vagy ultraortodox (értsd leggyakrabban hászid) zsidókat vagy közösségeket mutatnak be, valahogy azok sose jönnek ki igazán jól a történetből. Legalábbis szerintem nem, aki szerint az nem hepiend, ha egy zsidó kikeresztelkedik, házasságon kívül összebújik valakivel, levágja a pajeszát, eldobja a tfilinjét vagy bármi hasonló. Értem én, hogy az, hogy a világtörténelem során zsidók milliói éltek és élnek boldog, kiegyensúlyozott és főként teljes életet, nem elég érdekes ahhoz, hogy film készüljön belőle, mégis bárgyú, begyöpösödött és szűk látókörű szegény szerencsétleneknek bemutatni mindenkit, akinek az életében vannak magasztos eszmék, még ha ősik is, melyekben hisz és amelyeket követ, mégsem járja.
Miért írom mindezt? Mert volt szerencsém megnézni a Netflix Unortodox című minisorozatát. A volt szerencsémet nem cinikusan mondom, tényleg élveztem a filmet, kiválóan megrendezett, jó színészi játékkal operáló munka volt, és mivel a sztori valóban megtörtént eseményeket mutat be, még vitatkozni sem lehet azon, hogy az igazság lenne elferdítve. Ami megtörtént, megtörtént, nehéz nem elismerni. Deborah Feldman története azonban korántsem a nagy átlagé. Annak, aki még nem látta a sorozatot, legyen elég annyi, hogy egy rosszul funkcionáló családba, Brooklyn Williamsburg negyedének szatmári hászid közösségébe született lányt 19 évesen kiházasítanak és rendkívül boldogtalan meg csalódott és persze teljesen bizonytalan. Egy szép napon elmenekül, és meg sem áll Berlinig, ahol egyébként leszbikus kapcsolatban élő anyja él, aki tizenöt évvel korábban menekült el a lány alkoholista és semmirekellő apja mellől, és mivel felmenői német zsidóként vándoroltak ki anno Amerikába, ő sok év elteltével német állampolgárságot kapott.
A család minden erejével igyekszik visszahozni a lányt, setesuta férje és egy korábban kiugrott, de aztán némileg jobb belátásra tért hászid gengszter segítségével, akik Berlinbe repülnek, és miután megtalálják a lányt, aki legnagyobb meglepetésükre nemcsak parókáját hajította a tengerbe és csőfarmerben bandázik berlini zenész fiatalokkal, de a zeneművészeti akadémiára is be akar jutni eredetileg zongora, majd miután kiderül, hogy néhány billentyű leütése még nem zongoratudás, ének szakra.
Miközben Eszti (ez Feldman filmbeli neve) története minden jóérzésű embert megindít és elgondolkodtat, felmerül a kérdés, hogy egy nem-hászid környezetben, hasonló sérelmeket és fájdalmakat megélt ember vajon nem próbálna e kifutni a világból. Ki ne bolondulna meg, ha apja alkoholista lenne, anyjáról kiderülne, hogy leszbikus, aki ráadásul faképnél hagyja úgy négyévesen.
Zsidó közösségek a filmiparban
Azon pedig végképp ki lepődik meg, hogy még az ultraortodox közösségeken belül is vannak problémák, gazemberek, csalók és képmutatók. Mert bizony vannak. Csak azt nem sikerül a filmnek bemutatni, hogy miközben az ultraortodox közösségeken belül is van családi erőszak, alkoholizmus és válás, lényegesen kisebb arányban, mint a többségi társadalomban.
Az Unortodoxban bemutatott kép nem új. Ki ne emlékezne a kilencvenes évek elejének egyik nagy slágerére, az Idegen közöttünk című Sidney Lumet filmre Melanie Griffith főszereplésével, amelyben egy rendőrnyomozónő és egy hászid rebbe fia habarodnak egymásba, miközben a nyomozó egy gyilkossági ügyben nyomoz. Ott sem elégedett meg a forgatókönyvíró a hászid közösség bemutatásának szenzációjával, muszáj volt szerelmi szálat is írni a történetbe, hiszen anélkül nem lehet filmet eladni. Annak ellenére, hogy bár az élet a legjobb forgatókönyvíró, ilyen eset aligha fordulna elő a való életben.
Persze ilyen tekintetben a zsidó film örök slágere, a Hegedűs a háztetőn is hagy kívánni valót maga után. Igaz, hogy az egyébként fantasztikus film Sólem Áleichem regényéből készült, a múlt századi jiddis író pedig aligha vádolható szenzációhajhászással, mégiscsak az adja a film (és a regény) alapját, hogy a stetlben élő Tevje egyik lánya egy vallástalan bolsevikhoz, a másik pedig egy kozákhoz megy feleségül.
Pozitív példa
Kissé üdítő kivétel a szintén a Netflixen nagy sikerrel futó izraeli sorozat, a Shtissel, mely egy bné bráki ultraortodox zsidó család megpróbáltatásait mutatja be eddig két évadon keresztül, ráadásul most készül a harmadik. A Shtissel szakít azokkal a nem túl szimpatikus korábbi izraeli filmes hagyományokkal, melyek nem voltak túlságosan barátságosak az izraeli hárédi lakossággal. A Shtissel alkotói kellő szeretettel, minden naivitásuk és esendőségük ellenére kedves és bájos hozzáállással igyekeznek ennek a közösségnek dilemmáit, kétségeit és csetlés-botlását bemutatni. Persze a Shtissel karakterei sem átlagosak, nem átlagos dilemmákkal, mégsem érződik ki a filmkockák mögül a megvetés és a rosszindulat. A fiatal és jóképű Akivát egyedül neveli iskolaigazgató édesapja, de a fiatalembert ki kéne már házasítani, ráadásul Akivát a festészet érdekli, az meg nemigen való ortodox zsidónak. Kivéve persze azt a számtalan ortodox zsidót, aki fest.
Persze Akiva is belehabarodik egy ugyan már elvált, de legalább hasonlóan ortodox nőbe, persze a Shtissel család egyik tagja Dél-Amerikáig menekül a társadalmi nyomás elől és levágja szakállát is, de aztán mégiscsak visszatér mert meglátja, hogy bizony „abban a bizonyos nagyvilágban” sem jobb ám az élet és a kerítés ott sem kóser kolbászból van.
A Shtissel szereplői valahogy azért mégis rájönnek, hogy bizony az élet megpróbáltatásai nem csak az ortodox életvitelnek köszönhetők, sőt. A szabályok, a közösség összetartása és a sziklaszilárd értékrend biztonságos védőhálót nyújt a 21. századi kihívásokkal szemben.
Felkapott téma lettünk
Hogy miért kezdett hirtelen ekkora érdeklődés mutatkozni az ortodox zsidóság iránt, nem tudom. Csak a Netflix kínálatában, az Unortodox és a Shtissel mellett két ortodoxokkal foglalkozó film is megtalálható, igaz, az egyik, a One of Us, pont a hászid életmódból kiugrottakkal foglalkozik, ráadásul úgy, hogy az érem másik oldalát még csak meg sem próbálja bemutatni. A másik a Motti Wolkenbruch ébredése című svájci munka sajnos annyira szerencsétlenre sikeredett, hogy a film említésre sem méltó, ráadásul az alkotók az igyekezet látszatát sem kívánták fenntartani az ortodoxia hiteles bemutatása tárgyában.
Csak remélni tudom, hogy miközben a világ értetlenül áll a hagyományokhoz ragaszkodó zsidóság láttán, idővel azzal a toleranciával és nyitottsággal áll majd az ortodox zsidó közösségekhez, amilyen nyitottságok és elfogadást vár ugyanezen közösség tagjaitól.
Megyeri András Jonatán írása
Megjelent: Egység Magazin 30. évfolyam 130. szám – 2020. május 3.