Az Örökkévaló egyszer nagyon megharagudott az emberekre, mert rosszak voltak, sok gonoszságot műveltek, és nem törődtek másokkal, csak saját magukkal. Hiába figyelmeztetett Noé mindenkit, hogy térjenek jó útra, senki nem hallgatott rá. Ezért az Isten hatalmas esőt küldött a földre, a föld belsejéből pedig árvizeket fakasztott, míg végül az egész világot elborította a víz. Csak Noé, a felesége, három fia és az ő feleségeik élték túl az özönvizet. Isten parancsára hajóra szálltak, és minden állatból vittek magukkal, hogy újra benépesíthessék majd a földet.

Így is történt. Az özönvíz után a föld lassan felszáradt, az állatok szétszéledtek Noé hajójáról, és az emberek ismét elszaporodtak a földön. Mindannyian ugyanazon a nyelven beszéltek, és tökéletesen megértették egymást. Olyan jól érezték magukat együtt, hogy ugyanazon a helyen telepedtek le, és elhatározták, hogy hatalmas munkába fognak! Úgy döntöttek, hogy óriási tornyot építenek, akkorát, hogy a csúcsa elérjen egészen az Égbe, fel, egészen Istenig!

Nosza, munkához is láttak. Téglát vetettek, habarcsot kevertek. Falat raktak, téglát téglához illesztettek és egyre magasabbra és magasabbra emelkedett az építmény. Az emberek elégedettek voltak: „haladunk, szépen haladunk” – mondogatták egymásnak. Tégla, habarcs, tégla habarcs, csak úgy égett a munka a kezük alatt. Jól megterveztek mindent, szintről szintre haladtak egyre följebb és följebb. Gondosan rakták egymásra a szépen kiégetett téglákat. Sokat kell majd bírnia és örök időkig kell állnia a toronynak, nem szabad hát elkapkodni a munkát, hangoztatták büszkén, és csak rakták a falakat szakadatlanul. Keményen dolgoztak, terveztek, építettek, mert nagy önhittségükben biztosak voltak abban, hogy ha összefognak és éjt nappallá téve együtt, mindannyian szorgalmasan dolgoznak a torony felépítésén, elérhetnek az Égbe, az Örökkévalóhoz.

Isten azonban nem nézte jó szemmel az építkezést. Egyáltalán nem tetszett neki, hogy az egekig akarnak elérni, és amikor már nagyon magasan álltak a falak, akkor eldöntötte, hogy véget vet az építkezésnek. Isten összezavarta a nyelvüket, és az emberek hetvenféleképpen kezdtek beszélni! Nem értették, mi történhetett, hiszen azelőtt mindannyian jól értették egymás szavát. Most pedig? Ha az egyik kalapácsot kér, a másik mosolyogva nyújtja át a szöget, és ha egy valaki odaszól a mellette serénykedő társának, hogy segítsen neki megtámasztani a létrát, hogy egy másik építkező fel tudjon rá mászni – akkor már igazi bábeli zűrzavar keletkezik! Rossz irányba állítják a létrát, végül fel se lehet mászni rá, és ráadásul azt sem tudják már, hogy ki és miért akart felmászni a lajtorján, hiszen nem értik egymás szavát, hiába kiabálnak egyre hangosabban.

Az emberek elkeseredtek. Így, hogy nem értették egymást, sehogy sem tudtak haladni, hiszen ilyen nagy munkát csak akkor lehet elvégezni, ha az emberek összefogva, egymást segítve haladnak előre. Így aztán egykettőre félbehagyták az építkezést, és szanaszéjjel futottak. Ki-ki a saját nyelve szerint más-más országban telepedett le, az égig érő torony pedig soha nem épült meg.

Megjelent: Egység Magazin 30. évfolyam 128. szám – 2020. március 1.