Mi fenyeget inkább: az antiszemitizmus vagy az asszimiláció?

A zsidó közéletben gyakran felmerül a kérdés: Mi jelent nagyobb veszélyt a zsidó népre az antiszemitizmus vagy az asszimiláció? A válasz véleményem szerint az, hogy egyik sem. A zsidóság túlélését ma leginkább fenyegető veszedelem: a zavaros zsidó identitás. Szomorú, hogy manapság sok zsidó iskolában és családban a zsidó identitás megalapozását a holokauszt fenyegetésének tudatosításával és a vegyesházasságok veszélyeinek taglalásával kívánják megoldani. Az, hogy a zsidó közösségekben az asszimiláció és az antiszemitizmus ilyen központi téma legyen, nem a megoldás, hanem maga a probléma. 

Sokkal több zsidó fiatalt riaszt el a zsidóságtól a zsidó identitás pesszimisztikus és negatív bemutatása, mint bármi más. Ha szüntelenül az antiszemitizmussal vagyunk elfoglalva, azzal saját magunkat örök áldozatnak ábrázoljuk. Ha túlhangsúlyozzuk az asszimiláció fenyegetését, a végén úgy fogjuk érezni magunkat, mintha holmi „veszélyeztetett faj” volnánk. A zsidó, mint olyan, a hosszúszárnyú bálna és az óriáspanda mellett szerepel a reménytelen és szánnivaló közösségek listáján, amelyek eltűnőben vannak bolygónkról. Olyan meglepő, ha ezek után a zsidó fiatalok lemondanak zsidóságukról? Mégis ki akarna áldozat lenni önszántából? 

Világos és pozitív oka kell legyen annak, hogy megmaradunk zsidónak. Ha nincs ilyen ok, ugyan miért is kellene a judaizmusnak fennmaradnia? Van-e jó oka arra a zsidóságnak, hogy ne akarjon beolvadni a körülötte élő, befogadásra hajlandó társadalomba? Van-e valami érvényes okunk arra, hogy büszkék legyünk zsidó voltunkra az antiszemitizmussal szembesülve is? Azt gondolom, hogy van. 

A judaizmus az egyik legerőteljesebb eszme, amit a föld valaha látott. A zsidóknak túl kell élniük, mert olyan üzenetünk van, amit a világnak hallania kell. A zsidó élet forradalmi erő, mely képes átalakítani hétköznapi életeket jelentőségteljes életté. Egy szombattartó család egyfolytában a tudatában van annak, ami igazán fontos –, hogy az élet több, mint vagyonok felhalmozása. A kósersági szabályok megtanítják nekünk, hogy nem állatok vagyunk, akiknek minden sürgető kívánságát és vágyát ki kell elégíteniük, és hogy az evés maga is lehet szent dolog. A mezüze az ajtón hírül adja a világnak, hogy ez az otthon magasabb célokból épült. 

A judaizmus olyan leckét adhat, amit a világnak nagyon sürgősen meg kellene tanulnia –, hogy minden ember az Isten képére teremtetett, és ezért egyetlen a maga nemében és értékes; hogy az erkölcs nem relatív, hanem abszolút fogalom; hogy az ember partnere lehet az Istennek a teremtésben, és hogy küldetése van. Ezek a bátor zsidó eszmék fontosabbak ma, mint bármikor. De a bátor zsidó eszméknek hús-vér bátor zsidókra van szükségük, hogy megvalósuljanak. A világ csak olyan emberek által lehet jobbá, akik először maguk lettek jobbá. Csak úgy tehetjük a világot Isten lakóhelyévé, ha a saját otthonunkkal kezdjük. Ez a judaizmus módszere a világ „megjobbítására”. Ezért kell nekünk megmaradnunk zsidónak. 

A legnagyobb fenyegetés a judaizmusra nézve ma nem az örök külső nyomás, hanem a belső zűrzavar. Ha szem elől veszítjük a küldetésünket, elveszítjük az erőnket is és a túlélésünk alapját. A zsidó „érzület”, amit ki kell fejlesztenünk magunkban és a gyermekeinkben, az nem az antiszemitizmustól való félelem és az asszimiláció okozta bűntudat, hanem egy alázatos büszkeség, mely tisztában van a zsidó küldetés nagyságával, és bízik annak teljesíthető voltában. Ha tisztázzuk a saját identitásunkat, a világ semmiféle fenyegetése sem rázhat meg minket.