Mesék a Monarchiából

Korábban meséltünk már Steiner Sáje rabbiról, akit zsidók és nem-zsidók egyaránt szerettek, és távolról is érkeztek hozzá áldásért fiatalok és idősek egyaránt. Most három, szintén Magyarországon élt rabbiról olvashattok, a sátoraljaújhelyi Teitelbaum Moséről, Koppel Reichről és a pozsonyi Schreiber Mose rabbi fiáról, akit Ktáv Szófernek neveztek.

Érdekes idők jártak másfél évszázaddal ezelőtt Magyarországon, sőt egész Európában. Korábban a zsidóknak nemigen voltak jogaik, akkoriban azonban minden megmozdult, minden változni kezdett, és a zsidók lassan-lassan a társadalom elismert tagjaivá váltak. E korszak egyik nagy embere volt Magyarországon a híres államférfi, Kossuth Lajos. Kossuth nem volt zsidó, mégis, amikor egyszer, még kicsi gyermekkorában nagyon megbetegedett, édesanyja elvitte Teitelbaum Mose rabbihoz, aki csodatevő hírében állt. Az újhelyi cádik már napokkal korábban mondogatni kezdte, hogy készüljenek a hívei, nagy ember érkezik majd hozzájuk, és ők várták is minden nap a híres vendéget. Amikor az anya, akin látható volt, hogy nem zsidó, belépett beteg gyermekével a karján – a kor egyik szörnyű betegségét, a torokgyíkot kapta meg, amiből csak kevesen épültek fel –, a rabbi felemelkedett székéből, és tisztelettel köszöntötte őket, a tanítványok pedig csodálkozva nézték, hogy ki lehet ez, akit mesterük ennyire megtisztel.

A messze földön híres cádik ölébe vette a gyermeket és a Zsoltárok könyvét idézte: „Tisztelőidnek zászlót adtál, hogy felemeljék az igazság kedvéért!”, majd hozzátette az áldását is: „Váljon belőled nagy ember, soha ne legyél ellensége Izraelnek, a zsidó népnek.” Így is lett: a kis Kossuth Lajos felgyógyult a borzalmas betegségből, és Magyarország nagy vezetőjévé vált, aki a zsidókat mindig is tisztelte, szerette, soha nem bántotta.

Ha az újhelyi cádikot Kossuth Lajos tisztelte, akkor az első budapesti ortodox főrabbinak, Jáákov Koppel Reichnek nem kisebb tisztelője akadt, mint maga Ferenc József, az Osztrák-Magyar Monarchia császára. Nem egyszer találkoztak, és valahányszor kedélyesen elbeszélgettek. Egyszer, egy szombati napon Ferenc József Budapestre látogatott, és a Várban tartott fogadásra Koppel Reich rabbi is hivatalos volt. Ferenc József szivarral kínálta az egybegyűlteket, és a rabbi elé is letett egyet a drága ajándékból, majd tréfásan megkérdezte: rabbi úr, hát nem szívja el a császár ajándékát? A rabbi – aki szombat lévén meg sem érinthette a szivart, el pedig végképp nem szívhatta – elmésen így felelt: „Csak nem fogom meggyújtani ezt a becses császári ajándékot, hogy néhány perc alatt füstté váljon?”

Ferenc Józsefről szól az a történet is, hogy egyszer látogatóba ment Pozsonyba, és találkozott a messze földön híres Chátám Szófer rabbi fiával, a Ktáv Szóferral is. Fogadásakor a rabbi elhűlve vette észre, hogy bizony az uralkodó arcképe, ami, bizonyosan tudta, előző nap még az arra rendelt helyen függött, rejtélyes körülmények között eltűnt. A császárnak is feltűnt a dolog, és rögtön szóvá is tette: hogy lehet az, hogy ebben a zsidó közösségben nem tisztelik kellőképpen az uralkodójukat, még csak a képmását sem függesztik ki a falra?! A rabbi csak egy pillanatig gondolkozott, majd így szólt: Felséges uralkodóm! Felséged képe mindig itt lóg, ezen a helyen, ám mi, zsidók, mindig két jelet teszünk magunkra az Örökkévaló parancsa alapján: az egyik a brit milá, a körülmetélés jele, melyet mindig magunkon hordunk, a másik pedig a tfilin, az imaszíjak, melyeket a reggeli imánál teszünk fel. Szombaton, amiről a Tóra szintén azt írja, hogy jel a zsidók számára, nem tesszük fel a tfilint, hiszen akkor beburkol minket a szombat. Ugyanígy vagyunk felséged arcképével: a mai napra eltávolítottuk, hiszen ma személyesen tesz látogatást nálunk, ilyenkor nincs szükségünk holmi arcképre! – Ferenc József jót nevetett az elmés válaszon, és elégedetten folytatta útját.