A primisláni Reb Méir mesélte:
Ifjúkoromban gyötört a vágyódás, hogy megláthassam Élijáhut, a profétát. Amikor ezt közöltem apámmal, ő ezt válaszolta: Buzgólkodj a Tanban és látni fogod őt. Heteken keresztül hajnaltól éjszakáig a Tan mélységeiben búvárkodtam. Majd ismét atyámhoz fordultam, aki csak ennyit felelt: Menj és tanulj! Történt pedig hogy egy napon a tanházban ültem a szent könyvek között, amikor szakadt ruhájú, meggörnyedt termetű aggastyán lépett be az ajtón. Hosszú hófehér szakálla kuszáltan övezte fájdalommal teli arcát, kezében a vándorok botja volt.
– Ó, engedd meg ifjú – szólott fáradtságtól remegő hangon –, hogy nehéz és hosszú utamban megpihenhessek itt.
Ekkor felpillantva a könyvből ezt mondtam: ez a hely a Tan háza és nem vendégfogadó, távozz hát innen.
Az aggastyán bús tekintettel nézett reám és láttam, hogy a szeme véres, majd szótlanul kifordult. Alig ezután belépett atyám és így szólt:
E kérdéssel lepte meg a koczki cádik, vendégét, a tudós férfiút. Mire ez fölényes mosollyal így felelt: Hogyan kérdezhetsz ilyet? Az ő dicsősége betölti az egész világot.
A cádik azonban, mintha mit sem hallott volna, imígy szólt maga elé:
– Amikor Isten előtt kiejtesz egy szót, egész lényeddel hatolj ennek mélységébe.
– Miképpen lehetséges, hogy a nagy ember a kis szóba belehatoljon?
– Aki magát – felelt a Mester – nagyobbnak képzeli a szónál, az olyanokról mi nem beszélünk.
Megjelent: Gut Sábesz 1. évfolyam 45. szám – 2014. július 31.