LÁTTAM ANNA FRANKOT MEGHALNI

    1997. áprilisában töltöttem be 100. életévemet, és ez alkalomból csodálatos születésnapi összejövetelt rendeztem, melyen unokáim, dédunokáim és más családtagok is vettek körül. Még táncoltam is egy keveset. A nevemet megemlítették a televízióban. De az évforduló egyben az emlékezés ideje is. Elhatároztam, hogy legyőzöm régi vonakodásomat és felelevenítem a borzalmas időket. Az időseknek el kell mondaniuk történeteiket. Álljon hát itt az enyém is:

    Németországban születtem 1897-ben. A 20-as években férjhez mentem; két gyermekem született. Miután Hitler hatalomra jutott, sok zsidóhoz hasonlóan mi is Hollandiába menekültünk. Amikor a nácik megszállták az országot, egyik lányunkat rokonokkal külföldre küldtük, míg a másikat a nővéremmel és annak lányával Hágában bújtattuk el. A férjem és én nem tudtunk olyan könnyen elrejtőzni, és 1941-ben először a westerborki táborba kerültünk, ahol közel egy évet töltöttünk, majd Bergen-Belsenbe szállítottak minket, ahonnan ártatlanok ezreit küldték megsemmisítő táborokba. Bergen-Belsenben nem voltak “kemencék” – a nácik éhínséggel és betegségekkel pusztítottak minket. A férjem és a bátyám is ott pusztultak el. Körülbelül három évig voltam ott, 1945 tavaszáig, a tábor felszabadulásáig. Mikor a táborba kerültem majdnem 60 kiló volt a súlyom, mikor elhagytam, alig 35 kilót nyomtam.

    Amikor megérkeztem Bergen-Belsenbe, beosztottak az egyik barakkba, és azt mondták nekem, én leszek a barakkvezető. Erre azt válaszoltam: “Nem vagyok elég erős ahhoz, hogy barakkvezető legyek”. Mire közölték velem, hogy ez akár a parancs megtagadásának is minősülhet. Nem volt választásom. Kiderült, hogy a tábor náci parancsnoka németországi szülővárosomból származik és a nagybátyámmal együtt tanult Strasbourgban. Valószínűleg ez a véletlen mentette meg az életemet. Megkért, hogy magánemberként beszélhessen velem, és arra volt kíváncsi, tudok-e valamit a bácsikámról. Elmondtam neki, hogy el akarom hagyni Bergen-Belsent, és hogy talán Palesztinába mennék. A parancsnok erre így szólt: “Ha tudnék segíteni, megtenném, de akkor az életemmel játszanék.” Három hetenként magához kéretett. Állandó félelemben éltem, hiszen a zsidókat gyakran ok nélkül is lelőtték. A háború után azt hallottam, hogy a parancsnok öngyilkos lett.

    Mintegy 500 asszony és lány volt a barakkomban. Az egész tábort zsúfoltság és az elemi egészségügyi feltételek hiánya jellemezte. Fűtés egyáltalán nem volt. Minden reggel 5-kor kellett kelnem és a többieket is fel kellett ébresztenem. 6-kor névsorolvasásra mentünk. Gyakran órákon át kellett várnunk, bármilyen idő is volt. Rabszolgaként dolgoztunk, lövedékeket gyártottunk a német katonáknak. Amikor elhagytuk Hollandiát, csak két váltás ruhánk és egy fogkefénk volt, se könyveink, se más tulajdonunk nem volt.

    Később szereztem még néhány ruhadarabot, például egy halott embertől egy meleg kabátot. Férfiak és nők órákig álltak sorba azért, hogy kimoshassák ruháikat. A barakkokban nem voltak zuhanyozók. Ágyneműnk sem volt. A nap munkával és várakozással telt el. 10 órakor eloltották a lámpákat. Az éjszaka közepén szemle volt: három vagy négy katona jött. Azt kellett mondanom, hogy minden rendben van, amikor – valójában -, a feltételek már jóval túl voltak az elviselhetőség határán. Aztán 5 órakor ismét ébresztő.

    A háború vége felé a barakkunkban lakó egyik kislány, a később a halála után a naplójáról híressé vált Anna Frank volt. Korábban nem ismertem a családját, és valójában csupán annyira emlékszem vele kapcsolatban, hogy csendes gyermek volt. Mikor később azt hallottam, hogy 15 éves volt a táborban, nagyon meglepődtem. Jóval fiatalabbnak tűnt. Nemigen volt papírunk vagy tollunk, de emlékszem rá, hogy időnként írt. A tífusz, főleg a gyermekek számára, szörnyű probléma volt. Abból az ötszáz gyerekből, aki az én barakkomban volt, talán százan is megkapták, és mindannyian elpusztultak. Többen éhen haltak. Emlékszem, hogy mikor Anna Frank tífuszos lett, azt mondtam neki, hogy a barakkban maradhat és nem kell névsorolvasásra mennie.

    Nagyon keveset kaptunk enni. Eleinte egy vekni kenyeret adtak nyolc napra és mi darabokra osztottuk. Egy csésze feketekávé, egy csésze leves: ez egy nap. És víz. Ez volt minden. Később még kevesebb jutott. Megkértem a parancsnokot, hogy adjon egy kis zabkását a gyermekeknek, és néha adott is. Csak az egészen kicsi gyerekeknek jutott, nekik is csak egy kevés.

    Reggel az én feladatom volt, hogy elmondjam a katonáknak, hogy hányan haltak meg az előző éjszaka. Aztán ők a tűzre dobták a holttesteket.

    Amikor Anna Frank kómába esett, a karjaimba vettem. Nem tudta, hogy haldoklik. Azt sem tudta, mennyire beteg. Sohasem lehetett tudni. Bergen-Belsenben már nem voltak érzéseink. Bénulttá váltunk. Az azóta eltelt években sohasem beszéltem Bergen-Belsenről. Nem voltam rá képes. Túl sok volt.

    Mikor a háború véget ért, marhavagonban utaztunk valahová, ahol mindent elloptunk egy házból. Én egy disznót loptam, és volt velünk egy mészáros, aki levágta. Miután megettük, rosszul lettünk, hiszen előtte olyan nagyon keveset ettünk. De önök el sem tudják elképzelni, mennyire éhesek voltunk. A végén semmilyen ennivalónk sem volt. Megkértem egy amerikai katonát, aki egy darab kenyeret tartott a kezében, hogy adjon egy darabkát. Odaadta az egészet. Ez akkor nagyon sokat jelentett nekem.

    Mikor visszajutottam Hollandiába, senki sem tudott semmit. Végül találtam egy papot, aki tudta a címet, ahol a nővérem és a lányom tartózkodott. Nem tudtam, hogy életben maradtak-e vagy meghaltak. Éltek. Az az ember rejtette el őket, aki a bátyámnak dolgozott. Szerencsések voltunk. Amikor rájuk találtam sírni kezdtem. Olyannyira lesoványodtam, hogy először meg se ismertek.

    Sok olyan történet van, mint az enyém. Olyanok, amelyeket évtizedeken keresztül magukba fojtottak az emberek. Eddig még családomnak is alig-alig meséltem. Kérem, mondják el önök is a történetüket. Higgyék el, segít.

    Irma Sonnenberg Menkel
    (Newsweek)

Megjelent: Gut Sábesz 2. évfolyam 15. szám – 2014. augusztus 6.