Egy héttel Peszách előtt tartották Moszkvában a Kelet-Európában tevékenykedő lubavicsi küldöttek (sliáchok) konferenciáját. Ezen főleg az ünnepi előkészületekről volt szó, valamint a szerteágazó szellemi tevékenység általános tapasztalatairól.
Oroszországba érkezve minden lubavicsi küldött elsődleges kötelességének tartja, hogy elutazzon a kis fehér-oroszországi faluba, Lubavicsba, melyben az e néven világszerte ismert chászid mozgalom bölcsője ringott. Ez az ezerkilométeres út oda-vissza egy teljes éjszakai autózást jelent.
„Szerető” a lubavicsi vendégházban…
Minden lubavicsi chászid, aki csak egy kicsit is ismeri a mozgalom történetét, majdnem úgy gondol a fehér-oroszországi Lubavicsra, ahogy a hívő zsidó Jeruzsálemra. Itt éltek a rebbék, itt volt a nagy jesivá, innen áradt szerte a világba a zsidóság szeretetének — áhávát Jiszráél — tana. Rengeteg leírás, sztori, legenda örökíti meg a helység nevét a chászid folklórban, s végre megértem, hogy elzarándokolhatok oda…
Már előbb is tudtam, hogy a helység azóta, amióta a lubavicsi rebbe (zcl) a kommunista uralom idején elhagyni kényszerült Lubavicsot, szomorú, poros kis faluvá vált, amelynek ma mintegy háromszáz lakosa van, s a vizet kútból merítik. Néhány évvel ezelőtt egy chászid vásárolt egy kis házat, amit vendégháznak rendeztek be, s ott pihenhet meg a pár órára érkező látogató az ötórás autóút után.
A belső ajtón négy héber betű: áhuv — „szerető” –; ez a kód, amelynek számértéke a zárat nyitja. Ez a szó zsidóság szeretetét, a chászid mozgalom alapját jelképezi, és az orosz „Lubavics” szó jelentését — a szeretet városa — is érzékelteti.
Rövid, léleküdítő látogatás, a lubavicsi rebbék sírjainak felkeresése után indulok vissza Moszkvába.
A tanácsteremben minden küldött elmondja búját-baját. Abelszkij, a kisinyovi főrabbi arról panaszkodik, hogy nem elég a héttonnányi smurá macesz, amit Izraelból küldtek Moldávia zsidóságának. Legalább tizenkét tonna kellene. Mások, a Szovjetunió különböző vidékeiről, arról lamentálnak, hogy nincs elég nagy terem, ahol a nyilvános szédert megtarthatnák. Van ugyan egy 800 személyes terem, ahol a Megilá-olvasással egybekötöttPurim-ünnepséget rendezték, de ez nem elég a nagy széderhez. Legalább hétszer akkora kellene. Mose Szlonim, aki a külföldről érkező kóser áruk elosztását intézi, logisztikai problémákkal küzd: miként lehet az aranyat érő élelmiszert Moszkvából a vidéki zsidóságnak elküldeni úgy, hogy útközben szőrén-szálán el ne tűnjék.
Aztán én is beszámolok a magyar zsidóság mai helyzetéről. Közben elmondom magamban — hiszen éppen időszerű — a magam Má nistáná?-ját: Miben különbözik a magyar zsidóság a szovjet zsidóságtól? Amaz több mint hetvenesztendős kommunista agymosás, sztálinista rémuralom után micsoda zsidó önérzetről tesz tanúbizonyságot, tömegével megy Izraelba, keresi gyökereit, és tér vissza a zsidósághoz, míg itt…
A chászid felfogásnak megfelelően mentségeket keresek — és találok — a magyar zsidóság számára. Itt régebbiek az asszimiláció gyökerei, messzebbről kell visszatérni, és a közelmúlt félelmei kísértenek. Az egyik nagy különbség: a szovjet személyazonossági igazolványba be van írva, hogy zsidó — „jevrej” –: nem lehet le- és eltagadni…
De azért ott is van, aki fél. Egy öreg lubavicsi chászid Szaratovból, reb Ráfáél, már két éve szándékozik a rebbéhez utazni New Yorkba, de még mindig nem szánta el magát a nagy útra. Fél. Ki tudja, mi lesz?… Nem tud hozzászokni a szabadsághoz.
A fiatalok nem félnek. Sokan járnak templomba, héberül tanulnak, körülmetéltetik magukat és — talán ez a legfontosabb –: tanulnak a moszkvai, központi lubavicsi jesivában. Az oroszországi küldöttek vezetője sógorom, az olaszországi születésű B. Lázár. Napi tizennyolc órát dolgozik, lélegzetet venni sincs ideje. Miért van itt? Mert a rebbe ide küldte, hogy zsidókból zsidókat csináljon. Én is ezért vagyok Pesten.
Annyi lelkesedést, mint a moszkvai szálloda nagytermében, a konferencián, csak New Yorkban, a rebbe udvarában lehet tapasztalni. Egymás szavába vágva mesélik lelkesen a szemmel látható és kézzelfogható eredményeket.
Nagy baj van: nem lehet fazekat kapni. Nem lehet mindent kaserolni Peszáchra: új edény kellene, de nincs. Aztán valakinek eszébe jut, hogy Dnyepropetrovszkban látott egy üzletben nagy fazekakat. Egy újabb vállalkozó máris utazik, hogy odaérjen, amíg a készlet tart.
Három napot töltöttem Moszkvában. Kiderült, hogy még egyszer annyi sliách sem lenne elég. Az ottani zsidók — akárcsak az itteniek — hosszú, fáradságos útról (derech r’choká) térnek vissza: csínján kell bánni velük. Vigasztalni, pátyolgatni kell őket, amíg a megsebzett zsidó lélek magára talál. De már látni a fényt az alagút végén…
Megjelent: Egység Magazin 1. évfolyam 5. szám – 2014. július 23.