November 9-én, a holokauszt kezdetét jelentő Kristallnacht, a német zsidók tömeges legyilkolásának, zsinagógáik felgyújtásának, üzleteik, lakásaik kifosztásának 80. évfordulóján ülök a számítógép előtt és kattintgatok a Kristallnacht címszó alatt megjelenő különböző szócikkekre.
A pontos kifejezés: Reichskristallnacht. Miért fontos ebből a Reich, a Birodalom? Egyrészt azért, mert a „birodalmi” a német szóhasználatban az állami megfelelője (ld. államvasút: Reichsbahn), már a nevében is megmutatja, milyen képmutató hazugság volt a barbár pusztítás spontán tömegmozgalomnak beállítása a hivatalos német tömegtájékoztatásban. Másrészt azért, mert a Birodalom ekkor már Németországon kívül kiterjedt Ausztriára és a Szudéta-vidékre is, így a szörnyűségek egészen a magyar határig akadálytalanul kiterjedhettek, elérve az Anschluss következtében már rettenetes nyomásnak kitett bécsi zsidó közösséget is.
Keresem a kortársak reagálását arra a döbbenetes eseményre, hogy a világ egyik csúcskultúrájában, békeidőben, a törvények és a józanész ellenére a náci párt által elfoglalt német államhatalom udvariasan félreállt, hogy a rohamosztagosok és a hozzájuk csatlakozók zavartalanul gyilkoljanak és romboljanak, miközben a hatóságok kizárólag arra ügyeltek, hogy másban, mint zsidó honfitársaik személyében és tulajdonában kár ne essék. A rendőrség gondoskodott a lincselők biztonságáról, nehogy az áldozatok visszaüssenek és a tűzoltóságot is kivonultatták, hogy megakadályozza a felgyújtott épületek szomszédainak meggyulladását.
Hieronymus Bosch mester hátborzongató, egyszerre valószerű és szürreális vízióit ábrázoló képein látni lángoló házak között vidáman, láthatóan gondtalanul tereferélő polgárokat, amilyeneknek a korabeli külföldi sajtójelentések leírták a Birodalom kis- és nagyvárosaiban lezajló pogromok szemlélőit. Bosch azonban csak elrettentésül szolgáló fantáziaképeket festett az emberi lélek legmélyének démonairól, míg a Birodalom városaiban ez a lidércnyomás 80 évvel ezelőtt konkrét valósággá vált.
Néhány héttel a gyalázatos Müncheni Egyezmény megkötése után hivatalosan 91, a valóságban több száz ember helyszíni lemészárlása, további 30 000 ember koncentrációs táborokba hurcolása, sok ezer lakás és üzlet, több mint 1400 zsinagóga lerombolása, és mindezeket követően egymilliárd birodalmi márkás sarc kivetése a német zsidóságra megdöbbentően kevés hivatalos tiltakozást váltott ki a nem náci uralom alatt lévő országokból. Ez jelezte a világ halálosan közönyössé válását és önvédelmi reflexeinek végleges meggyengülését, amiért aztán szörnyű árat kellett fizetniük. A németországi követi jelentések nyomán lényegében semmilyen komoly lépést sem tettek a külföldi kormányok: az Egyesült Államok visszahívta a nagykövetét, de továbbra is fenntartotta a diplomáciai kapcsolatokat. A két szomszédos nagyhatalom, a Brit Birodalom és a Francia Köztársaság, a Müncheni Egyezmény aláírói ennyit sem tettek.
Ugyanakkor igazságtalan lenne nem felidézni az emberi együttérzés hősies fokon gyakorlásának ritka, de annál felemelőbb példáját. Nem véletlen, hogy Izrael egyik leginkább ismert és elismert intézménye, a Jad Vasem egyik fő feladata e ritka példák összegyűjtése, a világ jámborai tetteinek megörökítése.
Álljon itt ezért egy német tűzoltó története.
Szászország fővárosában, Drezdában építette fel a hatalmas zsidó közösség zsinagógáját 1838-40 között Gottfried Semper, a világhírű „Semperoper” tervezője. A főbejárat felirata Ézsaiást idézte: „Az én házam az imádság háza lesz valamennyi nép számára”. Száz évvel később, a Reichskristallnacht során felgyújtották, és néhány nappal később a már kihűlt romokat – mindent lefilmezve – lerombolták és elszállították, majd ennek költségét kifizettették az – egyelőre – megmaradt drezdai zsidó közösséggel.
A gyújtogatás biztonságos végrehajtásához itt is kirendelték a tűzoltókat, akik közül az egyik, Alfred Neugebauer nem tudott belenyugodni az ordító ellentmondásba hivatása és feladata között és felmászva az égő óriási épület tetejére, levette a rézből készült két hatalmas Dávid-csillag (Mágén Dávid) egyikét, lemászott vele és elrejtette a háza padlásán, várva az időt, amikor visszakerülhet a helyére. A világháború kitörése után Neugebauert behívták katonának, és mivel tartott attól, hogy a padláson megtalálhatják a Dávid-csillagot, becsomagolva feltette a kerékpárjára és – vállalva az ezzel járó óriási kockázatot – keresztültolta az egész városon, majd az erdőben elásta. A keleti fronton hadifogságba esett, majd onnan 1949-ben hazatérve első feladatának tekintette az elpusztított zsinagóga egyetlen megmaradt darabjának visszajuttatását a 6000 fős közösségből megmaradt 70 túlélő kicsiny, de ismét aktív hitéletet szervező csoportjának, akik 2001-ig a zsidó temető halottasházából kialakított épületet használták imaházként.
Az elpusztított nagyzsinagóga helyén pontosan 60 évvel a Kristallnacht után, 1998. november 9-én kezdték meg egy zsinagóga és egy zsidó közösségi ház építését, és a kész épületeket 2001-ben, ugyancsak a november 9-i évfordulón adták át. A régi zsinagóga Dávid-csillagát beépítették az ultramodern épület – az eredeti feliratot viselő – bejárata fölé, ahonnan messziről látható, hirdetve a drezdai zsidóság újrakezdését és emlékeztetve az elpusztított milliókra és a Világ Igazaira egyaránt.
Megjelent: Egység Magazin 29. évfolyam 112. szám – 2018. november 1.